Valahol a sekélyesben, közel a tenger partjához, húzódott egy kis, védett mélyedés. Épp csak akkora, hogy menedéket adhatott néhány apró halacskának; a vízen átizzó nap fénye, s a puha föveny kellemesen langyossá és otthonossá tette. A snecik néhány óhatatlan helyi csetepatéját leszámítva, békésen telt itt az idő, távol a hullámok tajtékzó haragjától.
Aztán egy napon nagy cápa keveredett ide. Érkezése nem okozott riadalmat. Túl aprók voltak még a halacskák, és túl tapasztalatlanok, hogy felfogják, fejük felett a tengerek rettegett vadásza köröz, és szemmel tartja fickándozásukat. A cápa hosszan figyelte őket, – nem étkezési szempontból, hiszen egy valamirevaló ragadozó nem kapkod ilyen gyér zsákmány után, – és talán megnyugtatta, talán szórakoztatta a snecik kisszerű élete, mert attól kezdve naponta ellátogatott a napsütötte horpadáshoz. Az is lehet, hogy felidézte benne védtelen gyermekkora emlékeit; dacára fajtája rossz hírének, ez a cápa érző szívű példány volt.
Eleinte csak nézte a kis halak sürgés-forgását, aztán szóba is elegyedett velük. Azok gyorsan megszokták, sőt megkedvelték őt: bölcsnek és sokat próbáltnak tűnt.
Élt a tenger alatti tavacskában néhány apró aranyhal is: a cápa voltaképpen az ő kedvükért járt ide. Dicsérte fénylő pikkelyeiket és könnyedén cikázó mozgásukat: az aranyhalaknak ez roppantul imponált, hisz' titkon ők is többre tartották magukat fakóbb társaiknál. Viszonzásul elismerték a cápa fensőbbségét és komoly élettapasztalatát. Egy ideig jól működött a dolog, aztán a legkisebb aranyhalacska megszegte a játékszabályokat: mindig is öntelt volt, de mostanság már hajlamos volt színaranynak képzelni sápadt fényű, apró pikkelyeit. Nagyobbnak látta magát a cápánál is. Piszkálni kezdte a tengerek farkasát: szemtelenül hol innen, hol onnan csípett bele roppant oldalába. A ragadozó türelme gyorsan elfogyott: oda-odakapott pengeéles fogsorával, felsértve a halacska testét. Ő véresen és rémülten keresett menedéket azok között, akiket eddig semmibe vett.
Felbolydult a langyos tavacska: szinte forrt a hideg vérűnek tartott lények vitájának hevétől. Végül úgy döntöttek, kiutasítják maguk közül a kártékonynak ítélt cápát; a legkisebb aranyhal csendben lapított, míg – a cápával együtt – el nem vonult feje felől a vihar.
Volt egy másik aranyhal is, aki úgy gondolta, barátságba keveredett a nagy ragadozóval. Büszke volt rá, mennyire hasonlít a gondolkodásuk, az érzéseik, és, hogy a hatalmas állat úgy respektálja őt, mintha egyenlőek lennének.
– Szeretnél-e naggyá lenni, kis halacska, hasonlóvá, mint én? – kérdezte tőle a cápa, mielőtt faképnél hagyta volna a társaságot.
– Mi az, hogy! – bugyborékolta az apró uszonyos, hiszen a szíve mélyén mindig is szeretett volna igazi nagyhallá lenni. És, bár szerette otthonát, a sekély mélyedést, néha túl szűknek érezte határait.
– Akkor gyere velem! – bíztatta a cápa. – Megkapsz mindent, hogy naggyá lehess: onnantól már csak rajtad múlik, élsz-e a lehetőségeiddel… Tehetséged van hozzá.
A kis aranyhal beleszédült a váratlanul kitáguló tér ölelésébe, s félelem nélkül siklott a ragadozó szájába.
Azt gondolhatnád, ez itt a történet vége, ám a halacska nem evődött meg! Még sokáig élt a cápa árnyékában, időnként roppant szájában húzva meg magát. A tenger alatti, picike tóhoz is haza-hazalátogatott néha, de ott már nem találta többé a helyét.
Óriás-barátja eleinte tanítgatta őt a cápalét zord törvényeire, és azzal bíztatta, hogy egyre közeledik a naggyá válás ideje. Csak várjon türelemmel! És a kis hal várt… Várt és várt, a cápa pedig elhallgatott. Hiába beszélt hozzá vékony hal-hangocskáján, a cápa meg sem hallotta. Vagy úgy tett, mintha nem hallaná.
Az aranyhal sokat tűnődött, miért történt ez vele: talán végzetesen elrontott valamit? Vagy a hatalmas lény megelégelte ezt a méltatlan barátságot? Vagy a pengeéles fogak közé húzódva, hátul, a torok vörös poklában élnek mások is, nagyhal-létre sóvárgóan, s ő csupán egy a sok közül? Egyáltalán, miért játszanak a cápák hozzá hasonló apróhalakkal?
Sohasem tudta meg. Még ma is várakozik.
5 hozzászólás
Kedves Gunoda!
Nagyon tanulságos történet, jól ábrázolod a nagyravágyó jellemet.
Rozália
Igaz, hogy olyan halakat raktál egy élőhelyre, melyek természetes élőhelye eléggé messze van egymástól, és felül emelkedtél azon, hogy halaknak nem adnak ki hangot, de maga történet jó és tanulságos.
Mindkettőtöknek köszönöm a kritikát! Még csak annyit, hogy ez a történet a legkevésbé sem halakról szól…
A mesében éppen az a szép, hogy a szereplők olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amely a valóságban nem az övék, de így tudják a “példabeszédben” betöltött szerepüket eljátszani. Így koránt sem zavarók a beszélő halacskák, viselkedésük pedig jól példázza az életet. Nagyon szépen és élvezetesen írtad meg a történetet.Ám, ha nem haragszol, az én eddigi tapasztalatom azt súgja, hogy az elcsalt és a “cápaságra” nem alkalmas kis halacska hamarosan a cápa bendőjében kötne ki. Bár lehet, hogy tévedek. Az írásod mindent összevetve nagyon míves és tetszik. Üdv.: Bába
Szerintem a halacska ismét megtalálhatja helyét a picike tóban a régi pajtásaival, hogyha rájön, a cápa valójában nem más, mint egy hatalmas maszkot felvett ebihal.