Bábelben szakadt meg az Isten kebelében a türelem fonala.
Szomorú nap volt, az emberek szemeiben hiába égett cinkos fénnyel a gőg, Isten tenyerében árkokat vetett a fájdalom. Fenn könnyes ég támaszkodott a borús dombok határaira. Neszezett a lég, sírón, mint borjú az ólban ünnep előtt. Istennek hitte magát egy nemzet, vérzett az égbolt alja értük minden naplementekor. Épült a fal s a nép nem vette észre, hogy elhitették: hogy szembefordították saját jóakaratú sorsával.
Az éjben fekete volt mindenki. Fekete az arc, fekete a szó, csak a tenyér fehéredett a kőpor érdes érintésében. Bábel nyüzsgő termeszei fölött halk szaván dézsmált az úr ajándékokat…
– E nemzet, mit kigondolt, véghez is viszi …
Fájt az Istennek a hűtlenség. S nem az őhozzá hűtelen szívizom fanyar ütése fájt, de látta a téglákat kulcsoló ujjak lenéző, fölényes érintését egymás iránt. Repedező, foszló áldozat hasadt hajnalról hajnalra egy nemzet szívén.
Szóban öltek a nyelvek az idő mámorában, szóból égtek a sebek az éj vánkosán, a nap üstökén. Valami épült ellene, s valami romlott ellene. Minden tégla alá a habarcs közé átok szorult: a társát becsmérlő szó.
Egy mindig magasabban volt, egyesek mindig több felelősséget képzeltek vállaikra, egy mindig …több volt, mint a másik…és épült a fal. Miért? Kinek?
Szemben kínálta magát még sorvadó, de békéltető leveivel a szőlő vért fakasztó parcellás izom, körben nyúltak halni a dús nedvű szárak, az életadók s komoly szemű barmok álltak fenséges testükkel áldozati oltárra…így történt.
Fuldoklott aznap a város, azt hitték, hőség rontja a szellemet, pedig iszonyú volt Isten szava: összezavarom a nyelveteket, hogy ne értsétek egymás szavát s a torony el ne készülhessen…
Elszéledt a nép, a falakból por lett, a fájdalom mesévé változott.
Isten nap, mint nap letekint a földre, s megremeg szempilláján a szánalom.
Megbántam, mit az emberek ellen cselekedtem …
S a kezek markolják a téglákat, falakat húznak. Kőportól fehér tenyérrel, de egy mindig a másik fölött, egyesek midig a másik fölött, és ha értik is egymás szavát, a habarcs nem tart, nem köt. Sem vér, sem könny, sem imádság nem tart egyben, ha a lelkek zavarodnak össze.
Bábelben akadt el az Isten türelmének szekere, de a tornyok …a tornyok árnyékát bennünk húzzák kőporos tenyerek.
Inkább húzzunk hidakat. Macskaköveket rakjunk a másik megtévedt lépései elé.
Nem megy másként, jónak kell lennünk. Jobb munkásoknak.
3 hozzászólás
Annyira költői ez az írás, és annyira szép, hogy az ember szíve összeszorul, míg olvassa. Először nem értettem, hogy jön a bábeli történet ehhez a címhez, de másodszori olvasásra már teljesen világos. Én hiszem, hogy Isten türelme nem szakadt meg, és bennünk is van még jó, készség arra, hogy azokat a macskaköveket odategyük a másik lába elé.
Szia Arany!
Köszönöm a szavaidat, bár kétlem, hogy többen vennék a fáradságot kétszer elolvasni. Megértem Őket. Magamat kevésbé, mert amennyi előítélet szorult belém, magam sem képzelem, hogy az engem ismerők ne véleményeznék az írást képmutatónak és álszentnek.
Mégis: remélem, egy írás képes túlmutatni alkotón és közegen, képes valami szebbet nyújtani, mint az írójának … na, de majd ezt a következő írásban.
Köszönöm még egyszer a soraid!
Művészien megírt sorok, tetszik
Szeretettel: Rozália