A cirkusz

Megigazította a krumpliorrát, belenézett a tükörbe, egy bohóc tekintett vissza rá. Nyugodtan, hosszan nézte, figyelte, majd egyszer csak egy grimaszt vágott, mire a másik is. Fennakadt a szeme, mire a másiknak is. Nyelvöltögetés, kacsintás, mutogatás következett oda-vissza. Most már megvan a hangulat – gondolta, és öles léptekkel elindult a színpad felé.

Mindig így szokta megadni magának az alaphangot, jól bevált szokása volt ez. Régóta dolgozott a cirkusznak hétvégenként, elégedettek voltak vele, a közönség pedig egyenesen imádta. Lassan kezdtek legendák keringeni körülötte, és ezt csak táplálta az a tény, hogy a cirkuszi dolgozókon kívül senki sem tudta, hogy kicsoda ő a civil életben. Erre saját maga is nagyon vigyázott.

Beviharzott, azaz pontosabban bohóchoz illően be csetlett-botlott a porondra, ahol is egyből nagy taps és nevetés fogadta. Minden előadásában volt valami új az előzőhöz képest, soha nem unták meg a produkcióit a felnőttek sem, a gyerekeknek pedig még sokadjára is mókás tudott lenni ugyanaz az esése, botlása, esetleg vicce. Sok mosolygó arc, harsány nevetések, vidám térdcsapkodások kísérték minden mozdulatát, mondatát.

Sokszor lát olyanokat, akik a tapsolás, vagy még az előadás közben beszélgetnek, odasúgnak egymásnak valamit. Olyankor mindig az jut az eszébe, hogy ki játszik kinek? Ő játszik bohócot nekik, vagy ők játszanak publikumot neki, esetleg mindkettő, ő a bohócot, ők pedig a közönséget? Lehet, hogy mindenki játszik mindenkinek.

Megigazította a nyakkendőjét, majd becsengetett a lakásba. Biztosítási ügynök volt, méghozzá a jó ügynökök közül való. Megnyerő, közvetlen modorú, értett az emberek nyelvén, akárkivel beszélt is. Mindig megtalálta a közös hangot, akár a vécés nénivel, akár az egyetemi tanárral. A mostani ügyfelei is hétköznapi emberek voltak, hétköznapi gondokkal, átlagos igényekkel. Tudta, hogy meddig mehet el, ha túl nagy terhet jelent valami valaki számára, akkor biztos a visszautasítás. Most is tisztában volt a várható lehetőségekkel.

Nyílt az ajtó, a házigazda már várta, betessékelte. Eddig csak telefonon beszélgettek, személyesen soha nem találkoztak. Figyelmesen végigmérte a házigazdát, gyors pillantást vetett az ajtón belülre is. Volt rutinja, tapasztalata és főleg emberismerete, hogy tudja, hogyan viselkedjen a látottak után, kinek melyik arcát mutassa.

A megbeszélés minden különösebb zökkenő nélkül, viszonylag gyorsan lezajlott, sikeresen befejeződött. A házigazdák örültek saját maguknak, hogy jól választottak, pedig tulajdonképpen nem is ők döntöttek, csak úgy hitték. Az ügynök pedig örült az újabb üzletkötésnek, annak, hogy mindenki jól játszotta a szerepét.

Megigazította a papucsát a lábán, miközben jó mélyen belesüppedt a foteljába. Egyedül élt, senki sem idegesítette, és senkit sem idegesített – csak saját maga saját magát. Most is mérgelődött, hogy odavitte magának a sört, sőt még a tévét is bekapcsolta, de a szendvicset a konyhában felejtette. Zsörtölődve kikecmergett a fotelból, elcsoszogott a szendvicsért, majd ismét elfoglalta a helyét a tévé előtt. Elkezdett váltogatni a csatornák közt, hátha talál valami jó műsort, ami érdekelheti őt. Egy harapás, egy váltás, egy korty, egy váltás, majd ismét egy váltás. Ekkor megállt a kapcsolgatással, elgondolkodott azon, hogy vajon mit is akar nézni, pontosabban mit szeretne látni.

Felkelt a fotelből, elindult egy újabb sörért, hátha az segít a gondolkodásban. A saját csoszogására lett figyelmes, megállt, lenézett a lábára. Hosszan, merően nézte a viseletes papucsát. Eszébe jutott az, hogy mennyire hozzánőtt, egybeforrt vele otthon a papucsa, az életben a nyakkendője, a cirkuszban a krumpliorra.

Kivette a sört a hűtőből, visszament a fotelhez, beleült, de a tévét nem kapcsolgatta, hanem tovább szőtte a gondolatait:
Mindig játszik valakinek. A cirkuszban a közönségnek, az életben az embereknek, otthon saját magának. Ha nem is ugyanígy, de mindenki játszik valakinek. Cirkusz az egész világ.