Zsuzsa főzött magának egy jó erős teát, teletöltötte kedvenc félliteres bögréjét, amit az előző osztályától kapott ajándékba, és leült az íróasztalához dolgozatokat javítani.
Szeretett dolgozatot íratni. Jó volt a csend az osztályban, a tollak kaparászása a papíron, a felszálló sóhajtások, a kipirult arcok, ahogyan a füzetek fölé hajolnak. Az izgalom fortyogása, amikor megadja a témát, amiről fogalmazást kell írni, a suttogás, aminek átveszi a helyét a gondolkodás csendje, miközben a kezek a tollakat szorítják, majd egyre többen, és többen kezdik el a munkát.
Dolgozatot javítani már nem szeretett annyira. Az a sok ostoba, gyerekes írás, azok a sületlenségek…
Megfordította a füzetcsomagot, hogy ne lássa rajtuk a neveket, és összekeverte az óra végén, padsoronként beszedett füzeteket. Valami érdekes is legyen számára a javításban. Így legalább nem tudja, hogy éppen kinek a dolgozatát olvassa. Úgy gondolta, hogy ettől igazságosabban osztályoz, mert nem látja ki írta a fogalmazást, így nincsenek előítéletei. Nagyot sóhajtott, és a hátlapja felől, kinyitotta az első füzetet. Megkereste az utolsó dolgozatot, és elmerülten olvasni kezdte. Közben néha-néha kortyolt egyet a teából. Időnként lecsapott a piros tollal, és kijavította a helyesírási hibákat. A végén, miután leosztályozta, megnézte a nevet a füzet elején. Megcsóválta a fejét, amikor meglátta. Ez elég gyenge munka ettől a szorgalmas kislánytól. Aztán a következő füzetért nyúlt, és folytatta a javítást. Néha csodálkozott, amikor megnézte a javítás végén a nevet, máskor bólogatott, időnként újra átnézte, amikor már tudta, hogy ki írta. Ahogy fogyott a bögréből a tea, úgy fogyott előtte a füzethalom. Már csak három javításra váró dolgozat volt előtte. Megint sóhajtott egy picit, kinyújtóztatta a hátát, és megadóan fellapozta a következőt. Automatikusan elolvasta a dolgozat címét: „Rövid kirándulás”. Elolvasta az első mondatot, és onnantól elfelejtette javítani a helyesírási hibákat. A többiek dolgozata egy szűk oldal volt, néha pár sorral több. Ez a dolgozat három oldal volt, és egy kis remekmű. Az első gondolata az volt, amikor a végére ért: „Hogyan tudott negyven perc alatt ennyit írni?” A második gondolat már a kitörő haragé volt: „Honnan tudta előre a témát? Az nem lehet, hogy ezt mind akkor, és ott találta ki!” Osztályozás nélkül összecsapta a füzetet, és megnézte a nevet. Szabó Anna volt a füzetre írva. „Tudtam. Úgy tudtam, hogy ő az, megint csak ő az!” – füstölgött magában. „Ez nem lehet igaz, egy tizenkét éves gyerek! Hogy tud ez így írni? Lehetetlen! Biztosan olvasta valahol ezt a történetet! Ez egy csaló!” Megragadta a piros tollat, és javítani kezdte a dolgozatot. Ha egy vessző hibát talált, nem egy kis piros vesszőt tett, mint másoknál, hanem hullámvonallal aláhúzta az egész mondatot. A hatalmas, vörös elválasztó jelek, összehúzások, bekarikázások, és aláhúzások lassan elborították az oldalakat. Amire végzett a javítással, szinte eltűnt a szöveg a piros jelek alatt. Egy hatalmas hármast kanyarított a végére, összecsapta a füzetet, és odavágta a többi közé. Felállt az íróasztaltól, és kiment a konyhába vacsorát főzni. A másik két dolgozatot majd elolvassa, ha megnyugszik, most képtelen lenne rá.
Gépiesen elővette az edényeket, és kivette a hűtőből a darált borjúhúst. Szeletelt hagymát, sárgarépát, zellert párolt egy serpenyőben, Amikor megpuhult hozzátette a darált húst, meg a kakukkfüvet, néhány babérlevelet, meg egy darab szalonnát, s kevergetni kezdte. Miközben az ételt készítette, egyre csak az agyonjavított dolgozaton járt az esze.
„Lehetetlen, hogy egy ekkora gyerek így tudjon írni! Pláne nem ez a lány! Én csak tudom, én vagyok az osztályfőnöke. Voltam náluk családlátogatáson. A szülei igaz, hogy értelmiségiek, de egyetlen könyvespolcuk van, azon is csak egy világirodalmi sorozat, meg pár divatos bestseller árválkodik. No hiszen!”
Saját szülei könyvtárszobájára gondolt, a könyvekre, amik még a dédszüleitől maradtak rájuk. Az ő ősei sok-sok generációjára, akik mind értelmiségiként álltak helyt az életben. Orvosként, tanárként, ügyvédként, vagy gyógyszerészként, mérnökként. Most is őrzi a nagymamája verses füzetét, a dédnagymamája naplóját, amiket úgy szeret olvasni.
„Nekem igen, megvolt minden lehetőségem, az én családom, az én gyerekkorom át volt itatva a kultúrával! Nem úgy, mint ennek a gyereknek! Az apja valami mérnök ugyan, de egy bunkó lehet, mert nem volt otthon, amikor családlátogatásra mentem. Még hogy dolgozik! Ugyan! Azon az egy estéjén az évnek, amikor én elmegyek hozzájuk, akkor sem tudna otthon lenni?! A tisztelet, az hiányzik ezekből az emberekből. Az anyjából is… Meg nem kínált volna semmivel, amikor ott voltam náluk. Tessék-lássék leültetett, és mindjárt megkérdezte, hogy miért jöttem?! Micsoda modor ez? Mikor udvariasan kértem egy pohár vizet tőle, hogy észbe kapjon végre, akkor is csak kiment a konyhába, behozott egy pohár vizet, még tálcára sem tette. Lehet, hogy pénzügyi szakember a végzettsége szerint, de akkor is csak egy proli maradt! Ezek nem úriemberek, tőlük ugyan nem tanult a lányuk irodalom szeretetet! Honnan lenne fogalmazási készsége, amikor az anyja tőmondatokban beszélt még velem is? Szerencsére vannak olyan szülők, akik megadják nekem a tiszteletet! Ott van a Bence, kicsit nehéz felfogású ugyan, de majd kiforrja magát. Nála mind a két szülő otthon volt, amikor családlátogatásra mentem. Az anyukája megkínált, ahogy illik, tea, kávé, szendvics, aprósütemény, nem nagy dolgok, de mégis, figyelmesség… Az apukája meg hazavitt kocsival a látogatásom végén, mert eleredt az eső, és nem volt nálam ernyő. Na a Szabó Anna apja, ha otthon lett volna, biztos akkor sem vitt volna haza, kilökött volna az esőre!”
Megpirította a húst, vörösbort öntött alá, amikor elpárolgott a bor, megint átpirította a húst, paradicsompürét tett hozzá, felöntötte zöldséglével, sót, borsot és pici cukrot tett bele. Lassú tűzön hagyta az ételt, és bement a szobába, kikereste Bence füzetét az íróasztalon, kinyitotta a mostani dolgozatnál, és a féloldalnyi nagybetűs macskakaparás alatti hármas osztályzat fölé odaírt egy négyest, és egy perjelet. „Majd kiforrja magát…!”- motyogta hangosan, és bekapcsolta a számítógépét. Beírta a keresőbe a mai dolgozat címét. Próbálta megtalálni, hogy honnan vette ez a pimasz gyerek ezt az írást. Biztos volt benne, hogy nem a saját fejéből. Olvasta a feljövő találatokat, próbálta szűrni novellákra, regényekre, de semmit nem talált, ami csak kicsit is hasonlított volna a dolgozathoz. Kinyitotta Anna füzetét és beírt egy-egy olyan mondatot a keresőbe, amiről biztosan érezte, hogy nem egy gyerek fogalmazta meg.
„Bizonytalan sejtelemmel megálltam egy rozsdamarta kerítés előtt, amelyen egy alig látható hajdani ösvény vágott keresztül.” – A feljövő oldalakon semmi hasonlót nem talált. Még egy mondattal megpróbálkozott. „Mintegy tíz méterre tőlem egy félelmetesen sovány, villogó szemű, agyonéhezett fekete kutya ácsorgott a zsákutca végén, ha ugyan nem veszett volt.” – Vagy tíz oldalt végig böngészett, de nem talált a keresett mondathoz még hasonlót sem. Türelmetlenül sóhajtott egyet, kikapcsolta a számítógépet, kiment a konyhába megnézni az ételt. Befejezte a főzést, és kijavította a másik két dolgozatot is. Gyenge, ostobácska írások voltak, de jó jegyeket adott nekik, mert legalább nem kellett keresgélnie, hogy honnan másolták.
Amíg elment a gyerekeiért az óvodába, majd otthon kifőzte a raguhoz a spagettit, megvacsoráztatta a családját, amikor hazajött a férje, hancúroztak a kicsikkel, aztán később megfürdették, és ágyba dugták őket – nem jutott eszébe a dolgozat. Az esti film után az ágyban egy könyvet vett a kezébe, de nem tudott az olvasottakra figyelni. Fáradtan eloltotta a villanyt, hanyatt fordult, becsukta a szemét, elfészkelődött a meleg ágyban, és már majdnem elaludt, amikor egy mondat eszébe jutott az agyonfirkált dolgozatból. „A házak nélküli girbegörbe utcán, ahol a villanykörték le vannak verve, de igen hangzatos nevet visel, fájni kezdett a lábam, dagadni a talpam, és megfeszült rajta a különben kényelmes cipőm.” Kinyitotta a szemét, belebámult a szoba sötétjébe, hallgatta a férje szuszogását, és kibuggyant a szeméből az első könnycsepp. „Miért nem tudok én így írni? A bölcsészkaron végeztem, elolvastam rengeteg könyvet, tövéről hegyére ismerem a magyar- és a világirodalom összes híres alkotását, és a kevésbé híresek közül is rengeteget. Tudom mitől jó egy írás, tudom elemezni őket, ítéletet mondani felettük. Érdekes, az én saját írásaimat mégis visszautasítja minden irodalmi lap, és kiadó.” Ellepték évek óta kínzó szorongásai. Halkan, szipogva siratta irodalmi ambícióit, s az igazságtalanságot, hogy egy alig művelt gyerek képes a barátság kereséséről szóló megrázó alkotást írni egy iskolai feladat kapcsán, három oldalban.
Másnap reggelre elmúlt az éjszakai szomorúsága. Amikor a harmadik óráján a dolgozatfüzetekkel a hóna alatt belépett a hatodik bébe, kiélvezte a röpke csendet, amit a füzetek látványa okozott. Letette a dolgozatokat az asztalra, és az előző órán feladott leckét ellenőrizte. Egy válaszlevelet kellett írni Petőfi Sándor „István öcsémhez” című versére. Felszólított pár gyereket, meghallgatta az osztállyal a felolvasott írásokat, majd mindenki elmondhatta a véleményét a levelekről. Végül feltette a kérdést:
– Ki akarja még felolvasni a házi feladatát? – hárman jelentkeztek, az egyik Szabó Anna volt.
Egy fiút szólított fel, meghallgatták, és megbeszélték az ő levelét is. Már éppen a dolgozatokat akarta kiosztani, amikor egy kislány, Gonda Vera jelentkezett.
– Zsuzsa néni! Hagy olvassa fel Szabó Panni is a házi feladatát! Olyan szép! – mondta, amikor felszólította. A többiek is kiabálni kezdtek, hogy igen, igen a Szabó olvassa fel a leckéjét. Kelletlenül intett.
– Na gyerünk Szabó! Halljuk azt a híres leckét!
Szabó Anna büszkén mosolyogva felállt, kinyitotta a füzetét, és versbe szedve felolvasta István válaszlevelét, ami olyan fájdalmasan szomorú, szép vers volt, hogy akár Petőfi is írhatta volna.
Amikor befejezte, egy pisszenés sem hallatszott az osztályban. Anna kipirulva, ragyogó arccal várta, hogy az ő munkáját is megbeszélik.
Zsuzsa azonban véget vetett a varázslatnak, ráförmedt:
– Ülj le Szabó! Szégyelld magadat! Honnan vetted azt a mondatot, hogy „Életem, mint a tinta, fogyóban van, s nem tudom, hogy írni én mikor tudok?” Saját gondolataid nincsenek? Másoktól lopkodod össze őket?! A dolgozatod is egy borzalom!
Azzal odavágta a kislány elé a dolgozatfüzetét. Amíg a többiek füzetét Bence kiosztotta, a szeme sarkából nézte, ahogy Szabó Anna arcáról eltűnik a mosoly, elhalványodik az arca, és könnyein át nézi az összefirkált dolgozatát.
29 hozzászólás
Kedves Judit!
Megrázó történet, hogy egy tanár saját sikertelenségét átvetíti egy ilyen tehetséges gyerekre!. A jellemzésed nagyon jól kidomborította ezt a magatartási formát!
Gratulálok! Szeretettel ölellek: Lyza
Kedves Lyza!
Bizony, mi emberek sokfélék vagyunk egyszerre! A novella beli tanárnő is igyekszik "jó" és "igazságos" tanár lenni, jó háziasszony, és szerető édesanya.
Csak az a sárga irigység, csak az ne lenne!
Bizony, mennyi függ egy bátorító szótól, vagy egy megtagadott elismeréstől.
Már mindnyájan találkoztunk ezzel az életben. Vajon kinek – kinek hogyan alakult volna a későbbi sorsa, ha idejében elismerik abban, amit annyira szeret csinálni?
Tapasztalatból tudjuk, hogy ha az ember negatív visszajelzéseket kap, hiába is biztos magában, előbb-utóbb nem fog tudni alkotni. Meginog.
Köszönöm, hogy olvastál, és hozzászólást is írtál.
Judit
Kedves Judit!
Az a rémítő gyanúm, sőt mit gyanú, biztos vagyok benne, hogy számos más szakmából is hozhattál volna példát irigységre, féltékenységre, mitképzelezmagáról-ra. De talán a tanárnak a legnagyobb a felelőssége, mert a legfogékonyabb korban tudja letörni az ambíciót, a tehetséget. Jól megmutattad ezt írásodban.
Kedves Irén!
Igaz, hogy a novellában a tanár aki az irigységével igyekszik elnyomni Anna tehetségét, de lehetne ez a szülő is, vagy- felnőtt esetében – a főnök, vagy a házastárs, egy barát, vagy egy szerkesztő, vagy egy versenyen egy zsűri tag, vagy egy pályatárs, egy kollega, vagy bárki akinek "hatalma van" mások élete felett.
Bár az irigység a hét főbűn egyike, azért szorgalmasan gyakorolják nagyon sokan, és ügyesen "felmentik" magukat, többnyire valami nemes célra /tanítás, építő kritika, a közösség érdeke stb./ hivatkozva.
Köszönöm, hogy megláttad a történetben azt is, ami nincsen beleírva.
Judit
Judit
Kedves Judit!
Nagyon időszerű sajnos, minden időben,( talán napjainkban méginkább) a történeted.
Egy csöppet ismerős volt nekem, talán még gyermekkoromból. Elnyomni a tehetséget, nehogy azt higgye valaki, hogy jól csinálja, ügyes, és tehetséges. Sőt, megalázni, mások előtt megszégyeníteni, eltaposni a szikrát benne, csak azért, mert jobb nálam. Mennyi okos és jó embert adott a világnak országunk, és ugyan hányat becsültünk meg belőle.
Irigység, igen ez a neve, és nagy kár, hogy nem lehet megölni. Annyi minden tűnt már el az évtizedek során, vajon ez miért nem tud elpusztulni az emberekben?
Bizony írásod befejező szakaszában, könnyes lett a szemem. Gratulálok!
Szeretettel: pipacs
Kedves Judit!
Beletrafáltál, újból a témába. Sajnos, igaz összességében amit leírtál, s felismerhető nagyon szűk környezetünkben is. A sok tudálékosság, a másikban lerombolni akaró magatartás, az irigység bármely formája, micsoda károkat tud okozni. Felnőtt ember, még úgy, ahogy képes megvédenie magát, vagy elhatárolódni, viszont egy gyermek, ott mindenképpen tartós trachumát tud okozni. Amit még megjegyzek, bár ez talán nem szerves része írásodnak.Aki irigy, az bebizonyított tény jobban szenved, mint az akire irigy. Nagyon jó írás, lehet gondolkodni ,elmélkedni rajta. Remélem sokan olvasni fogják.
Szeretettel:Marietta
Kedves Pipacs! Azt hiszem sokunknak ismerős a novella beli Szabó Anna helyzete…
Sokan szenvednek az irigy embertől, aki mások dicséretét kisebbíti, kedvetlenül és közönyösen beszél róluk, amiben nála jobbak, azt túlzott iróniával magasztalja, s ezzel eltorzítja; a másokat dicsérő beszédet kedvetlenül hallgatja, félbeszakítja, gúnyt űz belőle, vagyis akadályozza a tisztelet születését iránta; a jót elhallgatja, vagy félremagyarázza, a jó szándékot kétségbe vonja.
Bizony Zsuzsa a kislányt nevezi csalónak, mert számára elfogadhatatlan az, hogy a tehetséget nem mindig az kapja, aki "megérdemli". /Az élet is egy csaló /
De tulajdonképpen Zsuzsa a csaló, mert "elcsalja" Annától az elismerést, nemcsak a sajátját, de a többiekét is.
Köszönöm, hogy olvastál, és hozzászólást is írtál.
Judit
Kedves Marietta!
A mások sikere mindig a saját sikertelenségükkel szembesít, amit megfelelő önismerettel el lehet viselni. Azonban minél gyöngébb az "ellenfél", annál nehezebb fékezni az irigységünket. Ezért írtam a novellát egy fiatal kislányról, aki még nem tud megküzdeni a saját sikeréért.
A nevelő és nevelt iszapbirkózásáról, ahol csak vesztesek léteznek.
Judit
bizony, az irigység, meg az előítélet is, amikor előre eldöntjük, kinek milyennek "kell" lennie, mondjuk a családja, a lakóhelye stb. alapján. de hogyan lehet kijönni az ördögi körből? nem érdemes amiatt nyafogni, hogy az ember gyarló, ez van.
hallottam egy mondást: még a szentekben is az irigység az utolsó, amit ki kell magukból irtani.
Kedves Müszélia!
Ezek szerint innen van az a közmondás, hogy: "Minden szentnek maga felé hajlik a keze." 😀
Köszönöm, hogy olvastad, és véleményezted. 🙂
Judit
Ismerős a helyzet amikor valakire féltékenyek azért mert valamiben jobb mint a környezete. Az írásodban Zsuzsa tisztában van azzal hogy ő maga nem egy nagy tehetség…viszont van olyan is, aki a maga szerény képességeit túlértékeli és lebecsüli azt, aki a környezetében valóban meg van áldva azzal amivel ő csak hiszi hogy rendelkezik.
Azt viszont tapasztalatból tudom hogy a művészi képességeket nem lehet kiirtani senkiből…előbb vagy utóbb de ezek jelentkezni fognak.:) Ha Anna írásra született, csak átmenetileg hallgattathatják el.:)
Kedves Judit!
Szerencsére az életben ennek ellenkezőjét is meg lehet tapasztalni. És jó pedagógusok is léteznek. Sőt, többen vannak, mint gondolnánk.
Mindenesetre a mű főhőse nem ebbe a táborba tartozik.
A történet nagyon tanulságos. A "másik" tábor tagjainak kötelező olvasmánynak adnám fel. Főleg azoknak a bölcsészként végzett egyéneknek, akik "Zsuzsaként" tamáskodnak.
Gratulálok!
Üdv.: Sanyi
Kedves Sanyi!
Kiváló magyartanárom volt középiskolában, Líviának hívták, nem Zsuzsának :). Diákként is és három gyerek édesanyjaként is találkoztam jó tanárokkal, de sajnos rossz tanárral még többel…
Nagyon tetszett a szójáték a hozzászólásodban /Zsuzsaként tamáskodni/ remek gondolat!
Köszönöm, hogy rengeteg elfoglaltságod mellett időt szakítottál a novellámra. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Nagyon jól ábázoltad azt a negatív példát, amilyennek nem lenne szabad előfordulni iskolákban, mert én azt a szegény kislányt majdnem megsirattam, hogy a tehetségét baltával akarták széttörni. De szrencsére én pl. középiskolás koromban igen szerencsés voltam, mert olyan tanárok tanítottak, akik példaképül állhatnának sokak előtt. Persze, találkoztam én is ellenpéldával, már az életben, s pont az irodalom terén, olyanvalaki szeretett volna megleckéztetni, akinek a munkáit olvasva, közelített a nullához. Ezért aztán nem is háborodtm föl miatta.
Örültem, hogy találkoztam írásodal, mert mindig szeretem olvasni.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
A kölcsönös tisztelet és figyelem nemcsak tanár és diák között hoz gyümölcsöző kapcsolatot, és jó eredményt.
Sajnálatos, de kezd eluralkodni a felesleges erőszak, az internetes hozzászólásoknál is. Ismeretlenűl véleményt mondani másokról, olyan mint egy ismeretlent megtámadni az utcán.(igy gondolom) Azért írjuk le a véleményünket mert bróbáljuk egymás gondolatait megismerni, embertársainkhoz közelebb kerülni, mégha képletesen is. Az természetes, hogy ahány ember annyi vélemény.
Köszönöm a szavazatodat, és a kedves szavakat!
Judit
Bocsánat az utolsó soraimért:
A gép elkapta, nem tudtam kijavítani, helyesen így kellett volna kinéznie:
Örültem, hogy találkoztam írásoddal, mert mindig szerettem olvasni.
Ugyanis 10 ujjal írok, s nem egyforma erővel ütöm le a betűket. Máskor elolvasom, de most alkapta a gép!
Kata
Kedves Arthemis!
Szerintem a féltékenység lényege, hogy meg akarjuk tartani, ami a miénk, míg az irigység lényege, hogy vágyunk valamire, ami nincs a birtokunkban. 🙂
Nem vagyok biztos benne, hogy nem lehet elnyomni valakiben a tehetség kibontakozását. Azzal egyetértek, hogy a művészi képességet nem lehet kiirtani senkiből, de elbizonytalanítani abban, hogy érték a tehetsége, azt lehet…
Mindannyiunk élete olyan, mint egy papírlap, melyen minden arra járó nyomot hagy, ezért nem árt ha óvatosan közlekedünk mások életében. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Figyelemreméltó írás, a tehetségtelen, butácska "tanerőről". Családomban is van egy fiatal bölcsész, a keresztlányom, történelmet, és magyart tanít egy gimiben. Az általad leírtakon kívül a tanárok egymás sikereinek az írígylése, lekicsinylése még borzasztó jelenség.
Nagyon tetszett, a novellád, gratulálok: Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart!
Sajnos védőoltás nincs az irigység ellen!
Én is voltam már irigy, aki azt állítja, hogy ő nem, az hazudik. Bár én inkább vágyódásnak tudom be, mert rosszat nem tennék senki ellen.
Örülök, hogy tetszett a novellám, és köszönöm szépen a csillagokat! 🙂
Judit
Ez kitűnő és egyben elég felháborító.
A legerősebb részek a tanárnő belső monológjai. Kár, hogy eléggé nyilvánvaló, hogy mire fog végződni. Ennyire tán még egy tanár sem egyszerű. Legalábbis egy novellában lehetne árnyaltabb, ha már az életben nem az; és azért is, mert övé az egyetlen nézőpont, amit megismerhetünk a történetben.
Én egyébként meg vagyok győződve róla, hogy a tanarak döntő többsége ilyenformán gondolkodik. Tíz, tizenhárom éves gyerekeket tekintenek ellenfelüknek, és sikernek könyvelik el, ha sikerül megalázni, letorkolni őket.
p: ilonka
Kedves Ilonka! Köszönöm, hogy olvastad a novellámat, és hozzászólást is írtál. Sajnos egy novella terjedelmi okoknál fogva nem ad lehetőséget túl sok árnyalásra. Azért igyekeztem megmutatni, hogy a tanárnő nem egy szörny. Jó édesanya, jó háziasszony, és azt hiszi, hogy jó tanár is!
Bizony midannyian a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy egy tanárnak milyen óriási befolyása van egy gyerek fejlődésére. Jól látod, hogy kevés a jó tanár, mert a ma embere nem tud megbékélni a saját korlátaival. A jó tanár pedig ismeri, és elfogadja a hibáit és korlátait. Nem fedezi fel, és nem gyűlöli a saját hibáit a tanítványaiban. Tudja, hogy mi a tehetségnek az a szintje, ahol az ő szakmai tudása véget ér, ahol másnak kell átadnia a kiválóságot, a tehetséget gondozza és nem elnyomja.
Judit
Miután Zsuzsa az ágyában könnyet hullatott, és beismerte maga előtt, hogy igazából irigy, azt hittem, elszégyelli magát, és valahogy felülemelkedik gyarlóságán… Sajnálom ezt az Annát, de ha a jó osztályzat nem is, a "közönségdíj" az övé 🙂
Jó volt olvasni, köszönöm az élményt!
Kalina
Kedves Kalina!
„A hét főbűn közül az egyetlen, amit valóban gyűlölök, az irigység. A többi mind személyes bűn, senki másnak nem árt- legfeljebb néha a harag. Az irigység az egyetlen bűn, mely elkerülhetetlenül oda vezet, hogy a halálát kívánjuk valakinek, aki vétlen abban, hogy boldogsága boldogtalanná tesz bennünket.”- írja Luis Bunuel az irigység kapcsán.
Talán az irigység az, amin a legnehezebb felülemelkedni. Zsuzsának sem sikerült, mert más az éjszaka, és a saját magunkkal szembeni őszinteség, és más a nappal, és a másokkal szembeni őszinteség…
Judit
A tehetség előbb utóbb nyilvánvalóvá válik , mindig van egy tanár aki szívén viseli az ilyen gyerekek tehetséggondozását. Még ha a történetben szereplő negatív példa is volt. Nagyon jó, tanulságos történet
Kedves Grafika!
Köszönöm, hogy nálam jártál, és hozzászólást is írtál a történethez. 🙂
Bizony, mindenki tehetséges valamiben. Azonban sajnos nincsen mindenki mellett mindig egy tanár, aki felvállalja a tehetséggondozást.
Judit
Kedves Judit! Nagyon jó történet! (Azt nem teszem hozzá, hogy "nagyon jól megírva" -mert az Tőled természetes!) Szóval a magyartanárnő féltékeny a kis Szabó Annára?! Nahát! Mintha már láttam volna ilyet! Lényeg a lényeg: nincs az, az egyetem, vagy bölcsészkar, amely megtanítana bárkit is írni! Vagy tud valaki "alapból", vagy nem!!! Üdvözlettel. én
Kedves Laci!
Hozzászólásoddal alaposan elszomorítottad az "író képzést", "kreatív írás tanfolyamot" , "író iskolát", írói kurzusokat", stb. hirdető cégeket/embereket. 😀
Köszönöm, hogy nálam jártál, és a csillagokat is! 🙂
Judit
Kedves Judit!
Örülök, hogy nálad mindig rábukkanok valami csemegére.
Sajnos, nagyon sok pedagógus nem áll helyzete magaslatán, pedig nagyon sok múlik rajta, az is, hogy elősegítse, biztatással egy félénk, ám tehetséges gyerek előmenetelét, vagy irigységből, esetleg közömbösségből tönkretegye egy életre a gyereket. Mindkettőre láttam már példát. Vajon ki szűri meg a pedagógusokat, ki az aki éles szemmel meglátja, hogy no, ez ízig-vérig pedagógus, neki való pálya, ez kell nekünk! Az hiszem, hogy éppen a fordítottja a gyakoribb, éppen azokat a pedagógusokat penderítik ki, akik a gyerekek érdekeit nézik mindenek felett, akik oda valók lennének – éppen azok tengnek-lengnek munka nélkül, vagy valahol másutt kénytelenek munkát vállalni. Gratulálok írásodhoz, nagyon tetszett!
Ida
Kedves Ida!
Sajnos addig-addig reformálták az iskolát, amíg sikerült megteremteni a túlterhelt és buta diákok, és a túlterhelt és alkalmatlan tanárok hihetetlenül nem működő intézményét.
A társadalomkutatók legnagyobb megdöbbenésére újra egyre többen választják a gyermekük számára az otthon tanulást kisiskolás korban. A gyerekek túlterhelése vetekszik a rossz pedagógiai környezettel, és emellett, a lelki terror – a tanárok és az osztálytársak részéről -, valmint a fizikai terror egyre erősebb megjelenése is erősen hat a gyerekekre az iskolával kapcsolatos fóbiák, és az eredménytelenség kialakulásában. Az otthon tanulásnál megszünik az egyoldalú kommunikáció is /csak a tanár kommunikál többnyire/, folyamatos a két oldalú kommunikáció. A tanulás pedig személyre szabott. Addig fejlődött az oktatás, hogy visszatérnek a szülők a házitanítóhoz, amik sokszor ők maguk.
Köszönöm, az értékes hozzászólásodat, ami már túl mutat az általam megírt történeten.
Judit