A csend fogságában

Fekszem a földön, szemben a konyhaajtóval és meredten szemezek a fehérre meszelt fallal. Szeretnék megmozdulni, szeretnék odamenni a konyhában nyüzsgő emberekhez, de nem merek. A zsigereimben érzem a feszültséget. Minden izmom megfeszül, minden idegszálam ugrásra készen várja a pillanatot, amikor kitörhet, amikor végre felszabadultan teheti, amit mindig is szeretne. Amikor majd szabadon futkározhat, céltalanul mégis boldogan. De amíg ez eljön, addig nem tehetek mást, minthogy fekszem szembe a konyhával.
Nem tudok mozdulni, beszélni. Nem tudom elmondani, hogy mennyire nem akarok itt lenni. Mennyire nem akarom a fehérre meszelt, rikító falat bámulni. Mennyire nem akarom a saját szívverésem ritmusát hallgatni a fejemben. Világgá szeretném kiabálni a szavakat, amelyeket értek, hallok, amik a fejemben zakatolnak, de képtelen vagyok megszólalni. Mintha elfelejtettem volna beszélni. Vagy nem is tudtam soha? Furcsa érzések kerítenek hatalmukba. Félelem, kétségbeesés, tanácstalanság. A szívem majd kiugrik a helyéről, amikor a nevemet hallom. Nem tudom örüljek-e neki, vagy jobban teszem, ha belelapulok a parketta kemény melegébe. Nem tudom mit tegyek, ezért tovább várok, csendben, mereven. Hiába.
Lehajtom a fejem és becsukom a szemem. A fehér fal káprázata belevésődik a retinámba. Akkor is azt látom, ha szemem szorosan be van zárva. A vakító fehérség megakadályoz mindenben. Abban hogy gondolkozni tudjak. Hogy koncentrálhassak a körülöttem zajló eseményekre. Csak az ösztöneim működnek. Azok súgják, mit kéne tennem. Nem akarok rájuk hallgatni. Nem akarom tudomásul venni, hogy kirekesztett vagyok.
Tudom, hogy meg kéne értetnem magam, hogy el kéne mondanom, amit nem akarnak hallani, hogy ki kéne nyitnom a számat. Hogy legalább beleüvöltsem a süket csendbe, hogy élek. Hogy itt vagyok, érzek, látok, gondolkozom. Hogy van véleményem. De nem tudom megtenni. Valami megakadályoz abban, hogy világgá kürtöljem, mit gondolok.
Lassan, óvatosan felállok. Csak egy lépést teszek előre. Láthatatlan, észrevétlen, ám mégis vakmerő lépést. Feszülten figyelem észrevettek-e. Izgatott vagyok, de izgalmam csalódásba fordul át. Senki sem törődik velem. Láthatatlan vagyok. Elbizonytalanodom. A konyha már csak egy lépésre van tőlem. Egy apró, alig mérhető lépésnyire van, és én nem merek előrébb menni. Nem merem felhívni magamra a figyelmet, pedig semmire sem vágyom jobban annál, minthogy észrevegyenek végre. Hogy velem is törődjenek. Hogy tudomásul vegyék, létezem.
Lehajtom a fejem és lekuporodok a fal mellé, háttal a vakító fehérségnek. Fülelek. A hangok egyre erősebbek, a beszéd egyre gyorsabb. Lassan összefolynak a szavak a tudatomban. Szememre ólomsúlyok nehezednek. Már nem hallok semmit.
Összerezzenek. Egy kéz finoman végigsimogatja a fejemet. Felemelem és szemébe nézek a kéz tulajdonosának. Szemében az a csillogás, amit csak nekem tartogat, ami azt jelenti én vagyok a legfontosabb. Minden kétségem eloszlik egy szemvillanás alatt. A szívem majd kiugrik a boldogságtól. Hogy is kételkedhettem benne, hogy nem szeret. Hogy is merülhetett fel bennem, hogy nem én vagyok a legfontosabb? Hogy is merülhetett fel bennem hogy megfeledkezett rólam? Boldogságom már akkor sem fokozható, amikor megpillantom kezében a pórázt. Végre! Végre sétálni megyünk! Végre szabadon futkározhatok, céltalanul mégis boldogan…