A csotrogány
– Drágám, gyere gyorsan! Levelet kaptunk a fiunktól!
A férfi letette a villáskulcsot, és beletörölte olajos kezeit egy rongydarabba. Mozdulatai kelletlenek voltak, a tekintete arról árulkodott, hogy nem szívesen hagyta abba a csotrogány szerelését. A ház irányába nézett, még látta a kézbesítőt, amint az távozik a kiskapun. Találkozott a pillantásuk, biccentéssel köszöntek egymásnak.
A postás régi ismerőse volt, gyermekkori jó barátja. Sok minden kötötte össze őket, csak az utóbbi időben eltávolodtak egymástól. Gyerekekként együtt jártak iskolába, suhanckorukban közösen szerelték az autókat, és egyszerre léptek be a seregbe. A két jó barát is megjárta a háború poklát.
Abban az értelmetlen háborúban először ők nem akartak részt venni. Amikor megkapták a behívójukat, olvasás nélkül égették el a tóparton. Aznap tartották az esküvőt is, kevés baráttal, sok virággal, sok alkohollal, és néhány hangszerrel. A legjobb barátja volt a tanúja. Az a barátja, aki vele együtt tépte szét és égette el a papírt, amin a nagyra becsült kormány és a hadsereg csatasorba szólítja őket.
„Haza és Nemzet!” Milyen könnyű dobálózni ezekkel a szavakkal! Senki nem merte kimondani, hogy egy értelmetlen háború mellett kántáltak kórusban a tömegek. Ebben a kisvárosban is mindenki úgy gondolta, hogy az a harc egy szent ügyet képvisel.
De a tv-ben nem mutatták meg, milyen veszteségekkel jár egy háború. Nem szembesítették az itthon maradottakat a vér és a halál közelségével. A megtévesztett honpolgároknak nem kellett megtudnia, milyen „odaát” a leszakadt végtagok látványa, amit aknák, repeszek téptek le a harcoló katonák testéről. Nem tudhatták, milyen a vér, ami elborítja a lövészárkokat és a halott katonák testét.
A két barát közül az egyiket hamarosan leszerelték családi okok miatt: ikrei születtek, de a felesége belehalt a szülésbe. Gyermekeit a húga segítségével nevelte fel. Levélkézbesítő lett, nem nősült újra.
Később a másik barát is hazatért egy sérülés miatt. Ő visszavonult a farmra, amit a szüleitől örökölt. Felesége – akivel örök hűséget fogadtak annak idején, lent a tóparton -, megvárta őt, és hamarosan fiúgyermekük született. A veteránjuttatás éppen csak, hogy fedezte a megélhetésüket, ezért a férfi visszatért a gazdálkodáshoz. A háború borzalmai, a pusztulás, az értelmetlen vérontás, mindkét barátban, maradandó nyomot hagyott.
Az évek teltek, mindketten bezárkóztak. Egyre kevesebbet találkoztak. Attól tartottak, ha leülnének beszélgetni, előbb-utóbb úgyis szóba kerülne az a rohadt háború, és vele együtt azok is, akik nem térhettek haza.
Ők látták a mosolygó, naiv katonákat, amikor a frontvonalba indultak, és meghalni is látták őket, ugyanabban a lövészárokban…
Egy napon a barátja átjött hozzá a farmra. Megállt a teraszon, mozdulatlanul, kezében egy gyűrött levéllel. Megint egy háború, újabb vérontás a semmiért! A levél a kézben remegni kezdett, majd vele együtt az egész teste is. Mindkét fia odaveszett a háborúban. Ikrek voltak, egyszerre születtek, és együtt is haltak meg, egy újabb, értelmetlen háborúban. A nagyra becsült kormány és a hadsereg, pár mondatban közölte a levélben, hogy a fiai kiváló katonák voltak, és hősi halált haltak egy szent ügy érdekében.
Barátja felállt a székből, hozzálépett és megölelte. Utoljára akkor történt ilyen, amikor az esküvőn gratulált. De most nem tudta, mit mondhatna neki.
A feleség nem volt otthon. A régi csotrogánnyal bement a városba vásárolni. Az a kisteherautó már akkor is megvolt, amikor a gyermekük megszületett. Azzal az autóval vitték őt az iskolába, azon tanult meg vezetni, azzal ment az első randevújára. És a férfi, azzal a kocsival vitte ki a fiát az állomásra is, amikor önként belépett a hadseregbe. Rengeteget könyörgött a fiának ő is, és az édesanyja is, hogy ne menjen harcolni! De a fiuk hajthatatlan volt. Fogott rajta a médiákból ömlő szenny és mocsok, a megtévesztő, háborús propaganda. Mégis…
A férfi barátja egyik nap ismét átjött. Megállt a teraszon, kezében egy levéllel. Ugyanolyan levél volt, mint amilyet ő kapott nemrégiben. A hadsereg emblémája volt rajta. A férfi egy széken ült. Ránézett a barátjára futólag, majd tovább itta a sörét. Gyerekkori barátok voltak, de most, mintha nem látná szívesen. A barátja továbbra is ott állt, lehajtott fejjel. Feléje nyújtott a levelet, és miközben átadta neki, erősen megszorította a kezét. A férfi csak ült tovább, és a távolba szegezte tekintetét, olvasás nélkül meggyújtotta a levelet, és a hamutartóba dobta. Kihúzott egy széket, hellyel kínálta a régi barátot, és felbontott még egy sört. A barátja leült mellé, némán koccintottak, és némán ittak. Később a férfi bement a házba. Amaz fel akart állni a székből, de intett neki, hogy maradjon még. Hamarosan visszatért egy levélpapírral és egy tollal. Beleivott a sörébe, cigarettára gyújtott, azután írni kezdett. Amikor végzett a levéllel, csak ennyit mondott:
– Add ezt fel nekünk!
Mióta az egyetlen gyermekük bevonult katonának, az asszony kínosan ügyelt rá, hogy mindig legyen otthon elegendő ennivaló, legyen tele a hűtő, mert a fiuk, aki a hazát szolgálja, bármikor betoppanhat. A nő most a teraszon állt és várt, hogy a férje is csatlakozzon. Nélküle nem akarta elolvasni a sorokat, amiket az ő egyetlen és hősies kisfia írt a frontról.
A férfi lecsukta a gépkocsi motorháztetejét, és elindult a ház felé. Nem akarta látni azt a levelet, olvasni végképp nem. Nagyon jól tudta, mi áll benne. Önmaga írta saját kezűleg, azután elvitte a barátjához, aki a postán lebélyegezte, és kikézbesítette nekik. Szükség volt erre a színjátékra minden hónapban, legalább egyszer. Az asszony soha nem nézte meg, hogy hol adták fel, csak azt, hogy ki a feladó. Mindig olyan izgatottan bontotta fel a borítékot. Minden mondatot többször is átolvasott az elejétől a végéig. Büszke volt rá, hogy a fiuk milyen nagyszerű katona.
Meddig mehet ez így tovább? Hány levelet kell még megírnia a halott fia nevében? Mikor oldhatja fel végre a lelkét nyomasztó, fájdalmas titkot? Soha! A felesége beleroppanna, ha megtudná az igazat.
– Azt írja, megint áthelyezték, és nem tudja, mikor jöhet haza – olvassa fel a sorokat a feleség – Nagyon jól érzem magam, távol vagyok a harcoktól. Ne izguljatok miattam! Szeretlek benneteket! Hamarosan találkozunk! – idézi fel az asszony a záró sorokat.
A férfi könnyeivel küszködik. Hátat fordít és visszaindul a csotrogányhoz.
– Még megnézem az olajszintet! – szólt hátra.
– Én addig készítem a vacsorát. Nem tudom, mit szeretsz abban az átkozott autóban? Lassan több időt töltesz vele, mint velem!
Hogyan is lehetne a közelében, mikor minden pillantása hazugság. Annyira szereti őt, hogy nem meri feltárni az igazat! Mert tudja, hogy beleőrülne az egyetlen fia elvesztésébe. Napról-napra évődik, átkozza magát, mert még nem mondta el. Nem mondhatja el!
A csotrogányhoz érkezik. Sántít, mióta visszajött a frontról. A sérülése miatt szerelték le. Egy repesz még mindig a lábában van. Mégis jobban járt annál a társánál, aki a teljes találatot kapta.
Kinyitja a kocsiajtót, felnyitja a géptetőt. Tudja, hogy az olajszint rendben van, de csinálnia kell valamit, hogy ne kelljen a házban lennie. Örül, hogy a feleségét bizakodónak, boldognak láthatja. Ő minden percben reménykedik, hogy a kölyök…
A férfit elöntik az érzelmek, nem tudja tovább elfojtani a fájdalmat. Ököllel kezdi el ütni az autó ajtaját, teljes erőből. Az ütések záporoznak. Arcán csorognak a könnyek. Bennük van minden: a harag, a hazug levelek, a csalódottság, a rettegéssel és vérrel teli lövészárkok, az a rengeteg értelmetlen halál. A keze már vérzik, de nem hagyja abba. Felváltva, teljes erőből püföli a csotrogányt, mintha az tehetne mindenről. Fájdalmat tompítja a düh, érzéstelenné teszi a gyász, képek a háborúból, halálsikolyok a háttérből. Ő csak üt, és üt, rendületlenül… a barátjáért is, aki elvesztette a feleségét és a fiait. A katonatársért is, akinek még a nevét sem tudta, mert darabokra tépte egy repeszgránát, és csak véres húscafatok maradtak belőle.
Lassulnak az ütések, végre feltör az üvöltés, azután az autó mellé rogyik a földre. A könnyek felszáradnak, bámul maga elé. Feltápászkodik a földről, a szerszámos asztalhoz sántikál. Kihúzza a fiókot, benne a kedvenc itala. Elég sokat elfogyasztott már az utóbbi időben, mióta… Felbontatlan, egész üveg, eredeti, a legerősebb ital, ami azonnal tompítani tudja a fájdalmat. Vérző kezével felbontja, és alaposan belekortyol az italba. Régebben nem ivott, csak nagyon ritkán. Nem bírta az alkoholt, hamar kikészült tőle. De, amióta a kölyök…
Megint a szájához emeli, megint iszik. Már érzi a zsibbadást, ami végigfut a testén. Változik a gondolatvilág: most minden elviselhetőbb. Vérző kezében a félig kiürült palackkal a csotrogányhoz vánszorog. Hat a pia, enyésznek a sérülések, a sebek már nem égetnek annyira. Könnyebbnek, elviselhetőbbnek tűnik minden. Még egy korty, és megint egy. Változnak a viharos érzelmek is: A haragot és a dühöt felváltja az önsajnálat. Szemeit újra könnyek lepik el. Még egy korty, és kiürült az üveg. Megint változnak az indulatok.
A férfi a mennyezet felé néz:
– Ezt akarod?
Tétova mozdulatokkal benyúl az autóba és lenyitja a kesztyűtartót, kiveszi belőle a forgótáras pisztolyt. Kibillenti a tárat. Tele van. Megforgatja és visszacsapja. Ismét a földre ereszkedik, a pisztolyt a halántékához emeli, ujja a ravaszon. Nem bírja tovább! De nem hagyhatja itt a feleségét árulók módjára. Hogyan élhetne tovább az asszony? A háború elvette a fiát, a férj pedig eldobja a saját életét? Nem! Bizonytalanul néz fel megint:
– Tényleg ezt akarod tőlem?
Meghozta a megmásíthatatlan döntést: magával kell vinnie őt is. Nehéz lesz a pillanat, de nem fog sokáig tartani. Csak két lövés kellene… és elég bátorság
A teraszon ekkor jelenik meg a felesége. Nem láthatja, mi történik a fészerben. Izgatottnak tűnik, és úgy is viselkedik. Kapkodva néz szét, de sehol nem látja a férjét, ezért hangosan elkiabálja magát:
– Gyere gyorsan! Ezt nem fogod elhinni, a fiunk végre felhívott! Ő van a vonalban!
A férfi döbbenten hallja, majd azonnal ocsúdni kezd és felkel a földről. Siettében azt sem tudja, hová dugja a pisztolyt. Bicegve, ingatagon siet a ház felé. A feleség nem várja meg, igyekszik a telefonhoz, nehogy megszakadjon a hívás.
A férfi utoléri a konyhában. Felesége a telefonnal a kezében. A telefont a szülők együtt hallgatják:
– Jól vagyok, nincs túl sok időm! Ennek az egésznek vége, és én hazamegyek! Anya, apa… pár nap, és otthon leszek végre… Most mennem kell! Sziasztok!
– Vigyázz magadra!
A telefonhívás véget ért. Az asszony csillogó szemekkel néz a férjére:
– Hála az égnek, nincs semmi baja! Hazajön! Hallod ezt? A fiunk hazajön!
Isteni gondviselés. Már nem is számít, mi lehetett abban a levélben, amit a barátja a postás hozott el neki. Az asszony régen látszott ilyen boldognak. Az arca kisimult, fiatalabb lett. Sehol egy ránc, sehol a fáradt tekintet. A szemei ragyognak. Úgy tündökölnek, mint azon a napon, amikor feleségül vette a tóparton. Most is olyan káprázatos, különös fény veszi körül.
Lassan csuklik össze, és amint lerogyik a padlóra, már halott. Nem valószínű, hogy hallhatta a pisztolylövést. Megállt az idő, mintha a jelenet soha nem érne véget.
– Múljon el ez a pár másodperc… én is menni szeretnék végre!
2 hozzászólás
Kétszer olvastam végig, de így sem értem, hogy mi történt. Miért is kellett mégis lelőni?
A végéig egészen jól felépített történet, még hihető is, de a vége nem fér a fejembe. Lehet, hogy figyelmetlenül olvastam?
Üdvözlettel: János
Kedves F.János!
A képzelet játéka… Lehet, hogy a telefonbeszélgetés már meg sem történt? A képzelet játéka, fikció? Nem tudhatjuk, mit érezhet, mit gondolhat egy férfi, mielőtt ilyen súlyos döntést hoz.
Én is csak saccoltam. Ez egy komplexebb történet része, amit vagy folytatok, vagy nem. Egyébként, köszi, hogy olvastad!
Sid Clever