Csak állt némán, földbe gyökerezett lábbal, meredten bámulva a kezében lévő papírt. Szeme sarkából egy könnycsepp bújt elő. Nem szeretett mások előtt sírni, elítélte azokat, akik közszemlére teszik fájdalmukat, úgy tartotta, a szomorúság magánügy, amúgy sem értheti meg soha senki, hogy mi lakik bennünk legbelül. Most mégsem tudta megállni, hogy teret ne adjon az egyre növekvő kétségbeesésének. Ahogy előregörnyedt, haja arcába hullt,, de nem törődött vele. A rendelőintézetben a megszokott, hétköznapi élet zajlott. Betegek ültek a padokon egymással beszélgetve, kisgyermekek csúsztak-másztak a földön, időnként kinyílt egy-egy ajtó, és behívták a soron következőt. Ö azonban mindebből semmit sem vett észre, a hír, amit kapott, mintegy időn és téren kívül helyezte. A valóság ragacsos masszaként folyt el mellette, a többiek vidáman vagy szomorúan, de keringtek körülötte, ő azonban a massza foglya volt, belesüppedve mozdulatlanságába.
Idáig reménykedett, bízott benne, hogy az orvosok tévednek, mert nem lehet, hogy pont ő, ki van zárva, hogy pontosan ővele…De nem, itt olvasható fehéren feketén a diagnózis. Ezzel sorsa megpecsételődött, életének fonalán csomó keletkezett, kibogozhatatlan csomó. Már maga a betegség neve is szörnyű. Elhatározta, hogy sohasem fogja kimondani a rettegett szót, mintha ezzel el lehetne űzni fejéről az átkot.
Abban is bízott, hogy összecserélték a leleteket, nem egyszer előfordult már a történelem során. Ám kiderült, nem történt csere, a saját eredményeit látja. Merengéséből tolókocsi közeledése riasztotta föl, kényszeredetten lépett odébb, hogy utat engedjen. És akkor elkezdett szaladni, kirohant az épületből, útközben majdnem feldöntött egy járókerettel baktató bácsikát, kabátja beleakadt az ajtókilincsbe, vad dühvel rántotta vissza. Kint madarak csiripeltek, tombolt a napsütés. Az úttesten körültekintés nélkül vágott át, egy teherautó csikorogva fékezett, a sofőr a le-és felmenőit szidta, de ez sem érdekelte.
A folyóparthoz érkezett. A fák élénkzölden, méltóságteljesen álltak az aranyló fényben. A vadgesztenye virágja éppen bontogatta szirmait, méhek döngicséltek körülötte. Soha nem tapasztalt érzés fogta el. A természet és ő eggyé váltak, rájött, hogy az élet milyen nagyszerű és megismételhetetlen. Térdre rogyott, kezét a vízbe mártotta, hagyta, hogy a hűs áramlás testét lelkét áthassa.
Már nem félt, elszánta magát a harcra. Lehet, hogy megtámadta a kór, és teste elpusztítására törekszik, de ő nem adja magát olyan könnyen, küzdeni fog a végsőkig.
Felegyenesedett, és emelt fővel kiáltotta:
– Ti fák, élni akarok!
Halld meg folyó, élni akarok!
14 hozzászólás
Kedves Rozália! Végtelenül megrázott ez a történet,nagyon együttérzek a főszereplővel!
Ha lenne folytatása, szívesen olvasnám!! Szívélyes üdvözlettel: Áné Ági
Kedves Ági! Köszönöm, hogy értékelted írásomat, lesz folytatás.
Igen, az ember akkor tudja leginkább értékelni az élet szépségét, amikor veszélyben érzi. Nekem is volt kb. 2 hét az életemben, amikor azt hittem, daganatom van… Nem ismeretlen a dolog, amit olyan pontosan és jól megfogalmaztál.
Szia!
Nagyon jól megfogalmaztad, teljesen átérezhető.
Én sajnos két oldalról is ismerem a témát: doktornő is vagyok, átéltem a hipochonder medikaéletet, jelenleg viszont súlyos beteg a vőlegényem – már akkor az volt, amikor megismertem 7 éve, csak nem hittem el, hogy vele ez…
Maximálisan értelek.
És én is várom a folytatást.
Üdv:
Alida
Szia Alida! Köszönöm hozzászólásodat, ritka ajándék az élettől, ha valaki nem érintett betegségben valamilyen módon.
Kedves Gunoda!
Bárcsak mentesek lennénk ezektől az élményektől.
Ismerős, amit leírtál. Jól írtad le, az olvasó veled együtt szorítja ökölbe a kezét, és kezd el küzdeni az életért. Sok sikert.
Köszönöm, Matyi!
Megrázó történet!
A lényege az, hogy nem szabad feladni… soha.
Örülök, hogy ismét olvastalak.
Kedves Zsike!
Amíg nem adjuk fel, mindig van remény. Köszönöm, hogy meglátogattál.
Rozália
Szia Eszti!
Remélem sikerült az életbenmaradás a főszereplőnek!
Felkavart bennem dolgokat az írás, pont így történt velünk is elejétől majdnem a végéig. Kivéve az utolsó részt.
Már három éve, s holnap lenne a szülinapja.
Mindenkinek azt kívánom, legyen kellő erő a túléléshez!
Nagyon szépen leíratad!
Szeretettel: Kankalin
Kedves Eszti!
Hú, ezt nem kívánom senkinek, még az ellenségeimnek sem! Nagyon jól ábrázoltad a megrázó pillanatot. Őszintén remélem, hogy nem saját tapasztalat!
Judit
Köszönöm szépen, kedves Judit! Valamennyire saját tapasztalat, de nem egészen így és ezzel a betegséggel.
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
Ez nagyon életszerű történet. A vége nagyon szép. A küzdés az élni akarás.
Tetszett.
Szeretettel: Ági