A dilemma

Némán állt a hegy legmagasabb pontján. Könnyes szemmel figyelte a völgy mélyén fekvő országutat. Az arra haladó járművek zaja kellemes duruzsolásként hatolt el füléig. Távolabb tiszta vizű hegyi patak csobogott békésen medrében. A nap arany színbe vonta a természetet. Egy nagyobb kamion láttán pár másodpercre megszédült, tántorogva lépett néhányat előre, de szerencsére nem érte el a szakadék szélét. Szerencsére? Talán inkább bánatára. Ha leesett volna, akkor legalább magától megoldódott volna ez a kibírhatatlan állapot. Amikor megtudta az elkerülhetetlent, fejvesztve rohant el hazulról, még anyjától sem köszönt el. Egyáltalán nem számított rá, hogy valaha is bekövetkezhet. Olyan tartósnak, annyira megingathatatlannak látszott a helyzete. És akkor egyik pillanatról a másikra élete szilánkjaira hullott szét. Már nincs miért tovább élnie. Cserbenhagyták, kifosztották, megcsalták. Képtelen feldolgozni a történteket. Lehet, hogy hátra kellett volna hagynia egy búcsúlevelet, de annyira feszítette a belső feszültség, hogy nem tudott tollat ragadni. Egyetlen lendülettel futotta végig belvárosi otthonukból a Kecskehegyre vezető utat. Normál esetben már ekkora távolság negyedénél kitikkadt volna, de a reménytelenség megsokszorozta erejét. Szentül hitte, hogy tettét úgysem értené meg senki. Szülei elfoglaltak, apja egész nap dolgozik, anyja pedig csak ritkán mozdul el a tévé mellől. Egy darabig talán majd siratják, de aztán a dolgok gyorsan visszatérnek a régi kerékvágásba. Behunyt szemmel készült az ugrásra. Valami mégis visszatartotta. Ha most meghal, nem lesz már több esélye semmire. Ugyan, mire kellene az esély, amikor éppen most hagyták el. Hogyan is tudna azzal a tudattal élni, hogy kedvenc honlapja, egyetlen társa, szórakozása és mindene megszűnt? Beleborzongott, amikor reggeli után a kezdőlap helyén meglátta a hírt. Tudta, internetes baráti társaságának annyi. Kereshetne más közösségi oldalt is, de ehhez nem érzett erőt. Csak állt a szirten, és készült az ugrásra.