Bolondgombák
– Én jövök! – topogott mellettem idegesen Rita, és szinte lehetetlen volt tőle a játékra koncentrálni. Csütörtök volt. A szerdákat jobban szerettem, mert akkor hat órája volt, nekem pedig csak négy; ráadásul szerdán korrepetálást tartottak a nyolcadikosoknak a gimnáziumi felvételikhez, és így majdnem az egész délután az enyém volt vele. Arra már rájöttem, hogy hol találom a térképet, ami elvezet a hajóhoz, de a kormánykerék valamiért nem mozdult, ezért nem tudtam időben elmenekülni a kalózok elől. Talán ha a hordókat megnézem a fedélzeten, találok bennük valamit, amivel…
– Én jövök!!! – dörrent rám egy fokkal ingerültebben a nővérem. Chatelni akart, mert a múlt héten az Interneten – ez volt akkor a legújabb őrület – létrejött egy ún. „Tőled bolondul a gomba” klubszoba, ahol mindenkinek gomba neve volt, mint például Vagány Vargánya, vagy Gall Galóca, és ezt Rita roppant viccesnek találta. Az ő neve Csiperkerózsika volt, és ha leült a gép elé, tényleg olyanná vált, mintha százéves álomba zuhant volna, mert a világ körülötte megszűnt létezni, és fel sem kelt onnan órákig. Ezt pedig nem engedhettem, mert a felfedezőm még nem jutott el a kincses szigetig.
– Ha nem engedsz oda, esküszöm, hogy kinyomom a gépet! – fenyegetőzött.
– Ne! – kaptam fel a fejemet ijedten, mert hittem neki. Volt már ilyen.
– Még nem mentettem el. Csak egy perc.
– Kész az ebéd! – kiáltott édesanyám a konyhából, Rita pedig szívta a fogait.
– Én még nem vagyok éhes! – próbálkozott.
– Kislányom, akkor is le tudod tán tenni a fenekedet pár percre az asztalhoz, nem? – ez már édesapám volt – A családod most eszik.
Nővérem égnek emelte szépen kihúzott szemeit (úgy tűnt, aznap nem zavarta ki az osztályfőnöke, hogy mossa le magáról a „kulimájszt” ), de ezt csak én láttam, és mire a konyhába értünk, már nyugodt, hétköznapi ábrázatát öltötte magára. Még a szobánkban tisztázta velem, hogy ebéd után már tényleg ő jön.
– Pirosak a szemeid. – nézett rám összevont szemöldökkel édesanyám, és közelebbről is megmustrált. – Remélem, nem lesz megint kötőhártya gyulladásod!
– Csak túl közel ül a képernyőhöz. – intett édesapám, majd hozzátette:
– Ebéd után meg kell szerkesztenem pár hivatalos levelet, úgyhogy ha lehet, csendben játsszatok!
Rita arca falfehérre sápadt. Nagyon úgy festett, hogy Csiperkerózsika még egy darabig nem bolondozhat Légyölővel és Tejpereszkével. Most már hiába sietett volna úgy a leves bekanalazásával (másodikat nem kér, köszöni, de tényleg nem éhes), apu lestoppolta a masinériát, és őt – lévén, hogy nem a tízéves kishúga – nem fenyegetheti azzal, hogy kinyomja a gépet, ha nem engedi oda. Sakál egy szitu, ahogy a fiatalabbik – számomra legkedvesebb – nagybátyám szokta mondani. Titkon kissé kárörvendő voltam, bár engem is aggasztott a felfedezőm sorsa. Már egy hete vesztegelt a kikötőben, és én még mindig nem jöttem rá, hogyan fordíthatná el a kormánykereket…
Bulik
Szóval bulik… Első csók helyett első sokk, de ezt nem mindig tudtam. Mielőtt a nővérem péntekesténként elindult a tinidiszkóba, mindig együtt válogattuk ki a ruháit, kisebb-nagyobb megszakításokkal, mert folyton telefonált a többi „parti arccal”; aztán néztem, ahogyan kifesti magát (most már senki sem akarta vele lemosatni), és kicsit irigykedtem. Ő kezdett megszépülni, én kezdtem pattanásos lenni. Dús, mahagóni színű haja a vállára omlott; nagy, kifejező szemeit aranybarnával árnyalta, arcát kicsit kipirosította, a száját pedig halvány ajakfénnyel tette csókossá. Hihetetlenül gyönyörű volt a nővérem, mint egy hercegnő, és nagyon készült minden péntek estére. Ígérgette, hogy ha jövőre én is gimnazista leszek, elvisz magával bulizni. Alig vártam. Minden másnap sokáig aludt, utána megint lógott a telefonon, idétlenül vihogva valamelyik barátnőjével, hogy mekkora pörgés volt az esti buli, és hogy mennyire várják, hogy megint hétvége legyen. Aztán egy év múlva érettségi, nagykorúság; mehetnek igazi szórakozóhelyekre. Pont mire beérném őket, továbblépnek egy szinttel. Viszont amíg odavolt, enyém lehetett az. Apa ugyan panaszkodott a villanyszámlára (meg a jegyeimre), de pechére én tovább tudtam fennmaradni, mint ő vagy anya. Én is éjjeli bagoly lettem, mint a nővérem, csak másképp; nekem másnap nem lehetett aludni, és nemcsak péntekenként huhogtam. Jó, hogy van olyan fajta szemcsepp, ami vény nélkül is kapható. A bűnjeleket eltüntettem, mint a maffia vezér, aki a legújabb online játékűzőket fogadta be a „családjába”. Míg az egyik családom figyelme olyan jelentéktelen szükségletek, mint az alvás miatt lankadt, én ebben a másikban teljesítettem a rám bízott feladatokat. A képernyőn patakokban folyt a vér.
*
A beígért első buli. Még mindig voltak pattanásaim, csak nem akkorák, mint egy évvel korábban, és alapozóval egész tűrhetővé lehetett tenni a képemet; ha kihúztam magamat, rá lehetett fogni, hogy melleim is vannak, a fogszabályzóm levehető volt; és Rita gyakorlott kezeivel segített szépítkezni. Végeredményben egész büszke voltam magamra. Kész hölgy – mosolygott rám időnként édesapám, és olyankor kisimultak homlokán a ráncok, amelyek az utóbbi időben jelentek meg rajta. Talán – gondoltam -, persze csak talán, lesz majd a buliban egy „kész fiatalember”, aki szintén észreveszi, hogy kész hölgy lettem. Most végre én is átélem és elmesélhetem, mekkora pörgés a péntek este. Boldog voltam.
A házat, ahová mentünk, messziről fel lehetett ismerni, mert olyan hangos zene áradt ki az ablakain, hogy az üvegek berezonáltak tőle.
– A szomszédokkal nem lesz baj – olvasott Rita a gondolataimban. – Ma este ünnepli Latyi a tizennyolcadik születésnapját, és ilyen csak egyszer van az életben.
Az biztos! – gondoltam, mert az övén el kellett mennünk a szüleimmel otthonról, Rita egy hónapon keresztül tartó folyamatos, szívszaggató könyörgésének engedve. Kissé fura állapotban találtuk a lakást, amikor hazajöttünk, de végül is sikerült kitakarítani és újra lakhatóvá tenni. Viszont buli azóta nem volt nálunk.
– Szasztok! – röppent be a nővérem az ajtón, és ezt a szasztokot olyan hangszínnel sikerült kiejtenie, amilyet tőle még nem hallottam azelőtt. – Hoztam nektek valakit!
Égett az arcom, ahogy rám szegeződött a sok furcsa fénnyel csillogó szempár, de mindenki nagyon örült nekem (miért nem tettem fel magamnak a kérdést akkor, hogy ugyan mi a csudáért örülnek nekem annyira?):
– Naaa, hát te vagy a Rita húga?! Most már te is eljársz közénk!
– Hasonlítotok ám! Egy kicsit…
– Hány éves is vagy?
Valahogy sikerült túljutnunk az előszobán – meg a hülye kérdéseken -, és beléptünk a nappaliba, ahol elég érdekes táncot lejtettek az emberek: egymás kezét nem fogták, karjaik ott lógtak maguk mellett esetlenül, csak a csípőjüket dörzsölték össze egymással a zene minden egyes ütemére. Fény alig volt, mint egy igazi diszkóban; az asztalon üres üvegek és teli üvegek sorakoztak felváltva.
– Na húgom – fogta át a vállamat Rita -, nézz körül nyugodtan, aztán majd látjuk egymást! – és ezzel rögtön el is tűnt pár barátnője társaságában, engem pedig otthagyott teljesen kiszolgáltatva új élményeimnek.
– Igyál egyet velem! – nyomott a kezembe egy vodkás poharat az egyik srác, akiről biztosan tudtam, hogy még soha az életben nem láttam, és kicsit feszengve bár, de beleittam a pohárba. Eszembe sem jutott igazából, hogy inni fogok, pedig tudtam, hogy bulikon azt szoktak. Egyszerűen csak nem merült fel bennem. Aztán valaki váratlanul belemarkolt a fenekembe, és én rémült-felháborodottan fordultam hátra, mire a tettes háta mögötti falka felröhögött. Én csak néztem rá, ő meg megveregette a vállamat:
– Bocs, nem akartam bunkó lenni, csak… – sajnos ez is röhögésbe fulladt, így sosem tudtam meg, hogy csak mi; de úgy döntöttem, inkább megbocsátok, mert különben sikítani lennék kénytelen, és olyat nem tesz egy kész hölgy. A kedvem kezdett kissé elcsepülődni, és az sem vigasztalt különösebben, hogy sasszememnek köszönhetően időben kiszúrtam, és így elkerültem, hogy hányásfoltba üljek a kanapén. Csak diszkréten mellé, mert a lábaim azért elfáradtak. Nem sokáig maradtam azonban ülve, mert a szemben lévő sarokból egy srác elkezdett bámulni, olyan bamba vigyorral, amitől falra mászik az ember lánya, meg aztán láttam, hogy az egyik lány, akinek gyönyörű anyajegy volt a fenekén (és ezt mindenki láthatta elősejleni a valaha konyhai törlőkendőként szolgált szoknyája alól), már nagyon hevesen szereti a táncpartnerét, és gondoltam, esetleg szükségük lesz a kanapéra, mert a szobák messze vannak. Rita! – gondoltam magamban – Biztos félrevonult a normálisokkal; hallottam már róla, hogy létezik olyan, hogy parti a partin belül, egy privát körű rendezvény. Sajnos fogalmam sem volt, hogy hol lehetett, viszont már nagyon kellett pisilnem; a veséim rohamtempóban szűrték ki a számukra eddig ismeretlen vagy alig ismert folyadékokat, ezért elkezdtem keresni a toalettet – és bizony meg is találtam, de Rita megelőzött. A tündér megint gyorsabb volt a törpénél, csak a haja most összetapadt az izzadtságtól, és a sminkje is elmosódott a könnyektől; miközben görcsösen szorította a kagyló széleit, és hányt.
– Úgysem szeret… – nyöszörögte a mellette guggoló, ijesztően fehér arcú barátnőjének.
A törpének esze ágában sem volt beinteni.
1 hozzászólás
Kedves Kalina!
Az első számítógép megjelenése után nálunk gombamódra szaporodni kezdtek a gépek. Az állandó harc a gépért felőrölte a szülők idegeit / az én vagyok :(/, és kapott a másik gyerek is egy gépet, aztán mivel a srácok nem engedtek egyik géphez sem, én is kaptam egy gépet, később a férjem is kapott egy gépet… Hááát, sohasem állítottam, hogy normális család a miénk! 😀
A bulizás "gyönyörűségeiről" az jutott az eszembe, hogy kivülről minden egészen másnak látszik, mint amikor nyakig benne vagy!
Judit