Hömpölygött a folyó, a sodrás olyan erős volt, hogy szinte beleszédült, amikor rápillantott. Visszataszító volt a mocskos áradat az otthoni medence áttetsző, fátyolosan fodrozódó vizéhez képest. Nehéz volt elképzelni, hogy ebben a piszkos lében érje a végzete. Egyszer olvasta valahol, hogy fulladáskor nem abba hal bele az ember, hogy a víz a tüdejébe kerül, hanem a vegetatív idegrendszer parancsára a gégefő zárja el automatikusan a légutakat és egyszerűen nem jut több oxigén a rózsaszín lebenyekbe. A víz csak később, a halál beállta után veszi birtokba azt, ahol normális esetben nincs keresnivalója.
A szegély, ahol állt egy pillanatra megmozdult a talpa alatt. Megijedt, bár ez kissé furcsának hangozhat egy mindenre elszánt, öngyilkosságra készülő ember esetében. A folyó alámosta ezt a szakaszt és a maradék földet behálózta egy partszegélyi fűzfa gyökérrendszere. Elég stabil volt ahhoz, hogy megtartson valakit, aki a szélére áll, ugyanakkor ingatag is, olyan természet alkotta rendszer, amely a legváratlanabb pillanatban összeomolhat.
Mint ő is. A maga módján őt is a természet alkotta a Sors, talán a Jóisten, Allah, vagy bármely más Nagy Machinátor sugallatára, akinek esetleg köze lehet ehhez a sárgolyóhoz a végtelen univerzumban. És ő már összeomlott. Múlt idő, visszavonhatatlan történés és a rendszert most már nem lehet ugyanúgy újraépíteni.
Talán jobb is így. Nem kell azon tépelődnie, hogy alakulhatott volna-e másképpen. Esetleg sikerült volna-e megakadályozni ezt az egészet, ha időben észreveszi a kilazult téglát. Gyakran ilyen jelentéktelennek tűnő semmiségen múlik. Számtalan olyan dolog van a világon, ahol a kényes egyensúly egy egészen apró mozzanaton dől el. Jobbra, vagy balra billen. Ennyi. Pengeél.
A sas jobb felől érkezett. Suhant a víz fölött, szárnyai szinte súrolták a habokat. Gyönyörű élőlény a szemlélőnek, gyilkos végzet a felszín alatt rejtőző világ lakóinak. Karmait kinyújtotta és mérnöki pontossággal vájta bele áldozata hátába. A hal ívben megfeszült, izmait hívta segítségül a meneküléshez, mert más eszköze nem volt. A levegőég királya azonban biztosan markolta és zsákmánya esélytelen volt a küzdelemben. A ragadozó a magasba emelkedett és prédájával eltűnt a fűzfa takarásában.
Ő is prédának érzete magát, csak belé nem karmok, hanem fullánkok fúródtak. Olyanok fullánkjai, akik tönkretették az életét. Nem volt semmi előzmény, gyorsan, hirtelen, a sötétből támadtak és nem adtak lehetőséget a védekezésre, vagy esélyt a menekülésre. Büntették a kilazult tégla miatt. Megdöbbentően gyorsan végeztek vele, szinte bedarálták és a daráló így köpte ki. Összetörve, reményt vesztetten, a kilátástalanság fekete alagútjába meredő szemmel.
Ezért áll most itt. Elveszített mindent, ami visszafordíthatná. Nem hisz már semmiben, ami segíthetné, hogy a kétségbeesés kútjából kimásszon. Kár, mert nem volt rossz élete.
De ezen nem érdemes rágódni, túl messzire jutott már, nem tud és nem is akar innen visszafordulni.
A hömpölyögve rohanó hullámok szinte delejesen vonzották a tekintetét. Még egyszer utoljára felnézett a felhőkre és készült az ugrásra.
A csónak ekkor bukkant fel a folyó kanyarulatában. Utasa ár ellen evezett. Arról jött, amerre majd az ő tehetetlen testét sodorja a zúgó víz. Elég közel volt ahhoz, hogy a lélekvesztőben ülő ember lássa a halálugrást. Megfelelő hangulatban megmosolyogja ezt a képzavart: lélekvesztő, amely esetleg lélekmentővé magasztosul.
Isteni jel lehetett volna, de ő már nem hitt ezekben a jelekben. Majd Valaki, akinek nagyobb tudása és hatalma van eldönti, hogy céllal és okkal küldte-e ezt az idegent, a nem kért és várt közönséget a nagy mutatványhoz, vagy csak csöndes és valószínűleg döbbent szemlélője lesz a műsornak. Rövidesen kiderül, hogy mit hoz a következő néhány perc, hiszen úgyis azon múlik minden. Az ő szívében már kihűlt a remény és a hit, a döntés megszületett.
Ugrott.