A döntés

Nekidőlt a kihalt folyosó fehér falának és hagyta, hogy könnyei szabadon folyjanak végig az arcán. Nem volt már ereje ahhoz, hogy visszatartsa őket, hogy gátját vesse kétségbeesett, tehetetlen érzéseinek. Csak sírt, csendben, egyre reménytelenebbül. Úgy érezte semmit sem tud tenni, hogy képtelen már mindenre, minden erő cserbenhagyta. Az élet súlya olyan erővel zuhant rá, hogy nem érezte képesnek magát a folytatásra. Minden cél, ami a szeme előtt lebegett eddig és ami hajtotta előre, egyszeriben olyan messziségbe került, amelyet elérhetetlennek tartott. Már nem hajtották, hanem szabályosan gúzsba kötötték a vágyai. Azt érezte, hogy nem maradt semmije. Pedig tudta, hogy ez nem igaz. Hogy nagyon sok mindene van még, de valahogy ezeket mégsem tudta megérteni.
Csak támaszkodott remegő térdekkel a folyosó falának. Mellette szatyrok, a bevásárlásból hazacipelt holmikkal teletömve. Kis családja alig várta már, hogy hazaérjen, hogy vacsorát főzzön, házi feladatot javítson, fürdessen, mesét olvasson, ruhát vasaljon, és persze jó feleséghez híven, a férjét várja haza. Máskor meg sem érezte, hogy mindennek a súlya az ő vállára nehezedik. Nem törődött a kis lakás hátrányaival, nem érdekelte az egyre nehezebben kifizethető számlák sora, nem foglalkozott a férje munkanélküliségével, kocsmázásaival, kimaradásaival. Tette a dolgát szó nélkül, mert tudta, még képes rá. Még bír gondoskodni négy gyermekéről, még tudja fizetni a számlákat, még meleg vacsorával képes várni a családot. De mi lett volna ez után? Mi lett volna, hogyha nem így dönt? És éppen most? Amikor amúgy is minden csak nehezebb lett? Hogy fogja ezt elmondani? Mit fognak otthon szólni? Mit tesznek a gyerekei? A férje? El kell ezt egyáltalán mondani? Vagy tartsa meg magának, temesse el és tegyen úgy mintha nem történt volna semmi? Mintha soha nem is létezett volna? Ha a férje megtudná… Bele sem mert gondolni. A férje, a férfi, akit párjául választott, de csak uralkodni tudott rajta. Aki örök hűséget fogadott neki, de más nők szoknyáját kutatja. A férfi, akit támaszul akart, és csak nyűg lett.
Letörölte arcáról a könnyeket, felsóhajtott, rendezte arcvonásait és belépett a kis lakás ajtaján. A négy gyerek alig várta, hogy hazaérjen, egyszerre beszéltek, meséltek, kérdeztek. Mosolyogni próbált, tette a dolgát. Csinálta, amit minden áldott nap tizenkilenc éves korától. Sőt, ha jobban belegondol, a szülő házban sem tett mást. Csak reggel felkelt, dolgozott, este fáradtan ágyba dőlt. Azt hitte fáradtsága, kimerültsége csak a napi robot eredménye. A gyerekek felneveléséé. A hosszú és véget nem érő veszekedésekéi.
De aztán hamar rájött az okára. Már négyszer érezte ezt a furcsa érzést. Négyszer megtapasztalta az öröm és aggodalom ezen fokait. Már négyszer átélte a szülés csodáját. Nem kellett lexikon és kiselőadás ahhoz, hogy pontosan tudja, ismét áldott állapotba került. Csak hogy ez egy cseppet sem volt áldás. A kétség és kilátástalanság szorongatta a torkát. Tudta, hogy a döntés, amit meghozott élete végéig kísérteni fogja. A szényen, ami átjárja és a bűntudat, amely gyötri, sohasem fog elmúlni. A fájdalom, amit meg nem születhető gyermeke iránt érzett, örökre rejtve marad lelke sajgó, eldugott fiókjában. Tudta, soha senkivel sem lesz képes megosztani tettét. Soha, senkivel sem beszélhet erről. Hiszen ki értené meg? Ki értené meg, ha ő maga sem biztos benne, hogy helyesen cselekedett. Hogy várhatná, hogy megbocsássanak neki, ha ő maga sem képes megbocsátani. Hogy élhetné ugyanúgy az életét, mint eddig, ha tettének súlya alatt összeroppan? Pedig folytatnia kell. Nem maga miatt. Nem is a férje miatt. Még csak nem is négy meglévő gyermeke miatt. Hanem az miatt az egy miatt, aki nem jöhetett világra. Miatta kell folytatni, miatta kell erősnek lennie, miatta kell. Hogy értelme legyen ennek az egésznek.
Kirakta a vacsorát az asztalra és a konyhapultnak támaszkodva nézte a gyerekeit, amint egymással civódva, hangoskodva tömték magukba az ételt. Elmosolyodott, miközben azon igyekezett, hogy könnyeit visszatartsa. Elfordult és elmatatott az edényekkel, amíg újra képes volt a gyerekeire nézni.