A Druidák Ösvényén – Brutál

(Részlet "Az Istenek akarata" című regényből, melynek hőse Gwyneth, a druidanő. Jelen esetben még csak druidajelölt, aki éppen Mesterét várja haza egy közös barátuk, Finnhabhair anyó, a törvénytudó házában. Ám a Mester helyett más érkezik….)

Senki sem volt odahaza: az anyót elhívták a faluba, és magával vitte Danát is, hadd láthassa szerelmét, az egyik helybeli pásztort. Ami a Mestert illeti, ő még mindig északon járt, és én éppen arra a napra vártam visszatértét. Nem akadt semmi más dolgom, úgyhogy azt gondoltam, meglepem a hazatérőket valami jóféle étellel: kitekertem néhány csirke nyakát és előkotortam a tiszteletreméltó Finnhabhair fűszerszámait. Buzgón tépkedtem, aprítottam, kevergettem és kóstolgattam, ám fél fülem az útra figyelt, hogy mikor hallom már a brehon surranó lépteit, vagy Alkonyat patájának dobbanását.
Esteledett, mire fülemet végre megütötte a várva-várt lódobogás zaja. Torkomba ugrott a szívem: nagyon vágytam már Connor látására. Felszöktem az üst mellől, ám nagyot kellett csalódnom: a druida helyett hat ismeretlen lovas érkezett.
Gyanútlanul eléjük mentem és köszöntöttem őket: gyakran megesett, hogy idegenek jöttek a törvénytudó tanácsáért.
– A tiszteletreméltó Finnhabhair még nincs itthon, de bármikor megérkezhet. Jöjjetek, és üljetek addig a tűzhöz, jó urak!
A lovasok egyetlen szóval sem válaszoltak, csak leugrottak hátasaikról és némán körülvettek. Balsejtelem ragadott torkon: a Harcosok Iskolájában töltött hónapok alatt élessé vált érzékeim riadót fújtak, magam sem értettem, miért… Gyorsan hátrálni kezdtem előlük, azonban az egyik fiatal, izmos fickó mögém került: a kör bezárult körülöttem. Valaki megragadott és a kunyhó falának lökött.
– Mi…mit akartok tőlem? – kérdeztem volna, a hangom azonban cserbenhagyott.
Fejemben felriasztott denevérekként cikáztak a zűrzavaros gondolatok:
„Machanán király emberei… vagy az Ellenségé! …Rablók? …Rómaiak nem lehetnek!”
Az idegenek egyre szorosabbra zárták körülöttem a fojtogató gyűrűt; ránézésre harcosoknak tűntek, kivéve egy rövidre vágott szakállú, öregebb embert. Ez a férfiú odaállt elém: szinte fölém tornyosult, bár termetre hasonló volt, mint én. Esővízszín szemét hetyke kíváncsisággal jártatta értetlen arcomon. Mintha valami halvány mosoly játszadozott volna keskeny szája körül, amikor szorosan mellém lépett, karján egy összecsavart, vékony bőrkötéllel.
– Add ide a kezedet! – parancsolta ellenkezést nem tűrően.
Elhűltem az arcátlanságán: hogy merészel egy felavatott látót utasítgatni! Felhorgadt bennem a harag; elhúztam nyakamból a kockás köpönyeget, megmutatva a könnyű, bronz torques-t, a sérthetetlenség és hatalom jelét. Az idegen okos és gunyoros arca azonban meg sem rezzent.
– A kezedet! – ismételte egy árnyalattal fenyegetőbben.
– Nekem te nem parancsolsz – csattantam fel reszkető dühvel -, akárkinek képzeled is magadat! Látó vagyok és druidajelölt, ha nem vennéd észre! Csak az Isteneknek és a Mesteremnek tartozom engedelmességgel!
Mély döbbenettel hallottam az idegen nevetését. A többiek is tele pofával röhögtek.
– Azt hiszitek, tréfálok? – kiabáltam túl őket, egyre rémültebben. – Csak érjen haza a Mesterem! Na, majd ő…
Befejezni már nem tudtam, mert az egyik harcosféle váratlanul felemelte a kezét, és csattanós pofonnal fojtotta belém a szót. Annyira megdöbbentett a merészsége, hogy nem jött ki hang a torkomon, csak valami sziszegés.
Ez a fickó megütött egy tudós embert! Vártam, hogy az Istenek halálra sújtják majd, vagy elnyeli a megnyíló föld, de nem így történt! Ott terpeszkedett előttem és csúfondárosan vigyorgott.
Dermedten álltam és moccanni sem tudtam, amikor a nyírott szakállú megragadott.
– Veszed le rólam a mocskos kezedet…! – rekedten törtek elő belőlem a szavak, és hevesen ellöktem magamtól.
Egyszerre öten vetették rám magukat és ütöttek, ahol értek. Egyedül kevés voltam ellenük, hiába jártam ki a Harcosok Iskoláját. Térdre estem, és karommal próbáltam védeni legalább az arcomat. Nem értettem, hogyan tűrheti el Avu Úrnő ezt a gyalázatot…
Aztán lesújtottak a koponyámra: az eszméletem azonnal ellobbant.

Cudar ébredésem volt: összekötözött kézzel-lábbal, keresztbe vetve zötykölődtem egy ló hátán, és gonoszul lüktetett a fejem. Kinyitottam a szememet, de csak áthatolhatatlan sötétség ásított rám: fejemre zsákot húztak. A vastag vásznon alig-alig szűrődtek át a zajok, ám elrablóim jellegzetes hanghordozása elárulta, hogy albaiak, és alighanem harcosok. Ha írek lettek volna, a vén Machanán királyra gyanakszom, így viszont el sem tudtam képzelni, mivégre kellek én nekik annyira, hogy erőszakkal hurcoljanak el a brehon kunyhójából…
Letértünk az útról; keskeny, kígyózó ösvény fái, bokrai csapódnak a karomhoz, lábamhoz. Hosszan kanyarogtunk erre-arra: a gyomrom felkavarodott és telehánytam a zsákot. Se eleven, se holt nem voltam, mire végre megálltunk és valaki lerántotta rólam; lábamat eloldozták, és leemeltek a lóról.
Szédelgő fejjel, vaksin hunyorogva pillantottam körbe a fellobbanó, tüzes esti fényben: zöld tisztás szélén álltunk, melyet sűrű tüskebokor-szövevény és égbe nyúló, öreg fák öveztek. Már első ránézésre is nemeton-félének tűnt, s ezt még inkább megerősítette az irtás túlvégén álló, hatalmas, vén tölgy; a faóriás mellé kétfelől egy-egy hosszú husángot szúrtak mélyen a földbe, ki tudja, mi célból. Előtte, mohos tuskón a nyírott szakállú, idősebb férfi üldögélt, ezúttal köpönyeg nélkül: fején a Druidák Koronája villogott, nyakán nehéz, ezüst torquest viselt.
„…Egy druida, mint emberrabló? …Én ezt nem értem!”
Két harcos odahurcolt hozzá; lábam rogyadozott alattam.
A tudós ember szúrósan méregetett:
– Tudod, ki vagyok én, Haragos Szemű Gwyneth? – szólított meg cymric nyelven.
Szétáradt bennem az émelyítő félelem:
„…Honnan tudhatja ez az idegen, hogy hívnak?”
– A nevem Morgain, a Liget Vadkanja. Én vagyok Alba Nagy Druidája – folytatta ő, és hűvös, esővízszín szemét le nem vette az arcomról.
Rangja megriasztott: hátrahőkölve, döbbent értetlenséggel meredtem rá.
– Tudod, miért hoztunk ide?
– Nem én, nagyuram… – suttogtam, torkomban kalapáló szívvel.
– Mindössze egyetlen kérdésre kell válaszolnod.
Gyanakodva viszonoztam a tiszteletreméltó Morgain átható, gunyoros pillantását.
– Mi lenne az a kérdés?
Szavaitól kifutott a vér az arcomból és éreztem, testem remegő rongycsomóvá foszlik: AZ volt az! A súlyos titok, melyet Connor önként bízott rám, hónapokkal ezelőtt! Régóta eszembe sem jutott, és az sem, hogy megtartását életemre s az Istenek nevére ígértem.
– Csak válaszolnod kell és már el is mehetsz! – bíztatott a Nagy Druida.
„El bizony, a számkivetett árulók közé! – gondoltam megrendülten. – Ó, Istenek, vajon mi szüksége lehet ennek az embernek a Mester titkára? …Mindegy, akármi, megesküdtem, hogy nem beszélek senkinek róla!”
Fejem a keblemre csüggedt és hosszan hallgattam, míg a druida rá nem unt:
– Nem szólsz semmit, Haragos Szemű Gwyneth ?
– Nem, nagyuram.
– Ugye, nem akarod elhitetni velem, hogy semmiről sem tudsz?
– Nem, uram. Hogyan is hazudhatnék egy magadfajta, rangos embernek? De a Mesterem titokként bízta rám, és én esküt tettem, hogy megőrzöm – feleltem.
Morgain nevetve legyintett:
– Ez nem lehet akadály. Én, mint az albai tanult emberek vezetője, felmentelek az esküd alól!
Bizalmatlan pillantást vetettem rá: csapdát szimatoltam.
– Megbocsáss, nagyuram, de te nem menthetsz fel az esküm alól! – mondtam. – Senki sem menthet fel, egyedül csak az Istenek, vagy a Mesterem.
– Helyes a válasz – bólintott a nagy druida csúfondáros derűvel. – Látom, hogy értelmes ember vagy, ifjú látó! Éppen ilyenekre lenne szükség a királynőnk udvarában. Szívesen szolgálatomba fogadnálak, csak előbb…
„…Ennyire nem gondolhat hiúnak! Vagy ostobának?”
– …Akkor sem beszélhetek, uram, hogyha engem tesztek királynővé! – vágtam közbe haragosan.
Morgain unszoló mosolya lekicsinylő fintorrá torzult:
– Jól van, gyermekem, ahogy óhajtod! Ha a szép szavakra nem hajlasz, majd hajlasz a vesszőzésre.
Ha nem az ő szájából hangzik el, nem hittem volna, hogy tényleg meg akar vesszőztetni egy tudós embert. Viszont, tanulva az ütésekből, melyek a kunyhó falánál értek, tudtam, ez a fickó nem tréfál!
– Vetkőztessétek le! – vetette oda a pribékeknek.
Az egyik már meg is ragadta a köntösöm övét; égő arccal téptem ki magam a kezéből. Olyan megalázónak éreztem ezt a lemeztelenítést, hogy azt mondtam, inkább önként vetem le a ruháimat, ha elvágják a kötelet a csuklómon.
– Oldozzátok el! – parancsolta Morgain, és dermesztően hideg mosolyt villantott rám.
Amint karjaim kiszabadultak, óhatatlanul felébredt bennem a harcos; tudtam, hogy egyedül vagyok hatuk ellen, de nem jutott eszembe, hogy számoljak. A szorongatott helyzet alaposan megerősítette a karomat: ütéseim bármelyik bajnoknak becsületére váltak volna! Aztán valaki keményen térdhajlaton rúgott: a lábak alá zuhantam. Néhány szívdobbanásnyi idő múlva újra ott álltam a Nagy Druida előtt; ruhám roncsai cafatokban lógtak az övem körül, és ketten fogtak le.
– Ügyes harcos vagy, kislány, de ezzel itt nem sokra mész! – fricskázta meg Morgain az államat. – Ha a helyedben lennék, én most beszélnék, amíg még nem kóstoltam bele a saját vérembe!
Remegve húztam össze magamat a kezük között.
– Nem beszélhetek… – suttogtam és a hangom elcsuklott. – …Semmi közöd a Mesterem dolgához, nagyuram.
Ekkor láttam egykedvű tekintetében először felvillanni a haragot:
– Nem? Majd meglátjuk! Rögvest megoldjuk azt a kényes nyelvedet!
Csokorba kötött magyalvesszőket parancsolt elő: frissen vághatták őket, mert a nedves levelek még haragoszölden fénylettek. Riadtan hőköltem hátra: nagyon jól ismertem az Istenek Ágát és tudtam, akár egyetlen tüskés levélkéje csúnyán felsebezheti a vigyázatlan kezet. Emlékeztem a tisztító szertartásra, tél végén: ilyenkor alázattal hajtottam fejem a Mester vagy a tiszteletreméltó Gwyn térdére, amíg néhány könnyű suhintást mért vállamra egy magyalvesszővel. Múló fájdalom volt csupán: megtisztított, átégetett, az Istenek lábához fektetett – és nemegyszer kerültem tőle révületbe!
Testemen kiütött a nehéz, jeges verejték: mint minden látó, én is könnyen estem önkívületbe, s akkor nem voltam ura sem tetteimnek, sem szavaimnak… Egyszeriben megértettem, Morgain miért éppen így akar vallomást kicsikarni belőlem! De nem lehet, hogy az a képességem legyen árulómmá, melyet a Mester segítségével csiszoltam szinte tökéletessé!
– …Ezt nem teheted, uram… – hebegtem, s a nyelvem alig forgott.
– Ó, dehogynem – Morgain felegyenesedett és egészen közel nyomult hozzám. – Azt teszek veled, amit akarok! Az Istenek a kezembe adtak, „ha nem vennéd észre”.
– …De hát miért??
– Ki tudja kiszámítani az Ő akaratukat? – szólt a Nagy Druida már-már csúfolódva. – Az viszont csak rajtad áll, mi történjen ezután! Tudod, mire képes az Istenek Ága; én a helyedben nem erőltetném…
Keményen gyomron markolt az iszonyat.
„Igaza lehet – futott át rajtam. – Ezek úgyis kicsikarnak belőlem mindent, az utolsó szóig! Lehet, hogy…”
– …Talán mégis beszélned kéne. Felesleges felvállalnod ezt a kínszenvedést – fejezte be Morgain, és majdnem barátságosan hozzátette: – Na?
„Nem szolgáltathatom ki a Mestert ennek a gazembernek – akkor inkább…”
Vettem egy nagy levegőt, hogy elcsitítsam odabenn a gyáván nyüszítő, gyarló állatkát, és azt mondtam, amit mondanom kellett:
– Nem fogok beszélni, uram. Ameddig képes vagyok a hallgatásra, addig nem!
– Jól van – vont vállat a Nagy Druida. – De ne feledd, ezt te akartad!
Zsibbadtan, ellenállás nélkül tűrtem, hogy széttárják a karjaimat. Tágra nyílt szememből szivárgott a könny. Morgain hozzám hajolt és fülembe súgta, hogy csak néhány szó, és megszabadulhatok. Válaszként arcul köptem. Kegyetlenül bánt velem, de lehet, hogy ezt mégsem kellett volna…
A pribékek felhördültek. Ő egy szót sem szólt, csak lassan megtörölte az arcát, ám ebbe az egyszerű mozdulatba több fenyegetést sűrített, mint eddigi szavaiba. Intésére a vesszőnyalábot egy izmos kéz kapta marokra, és lesújtott rám. Makacs elszántsággal szorítottam össze a számat, mégis felsikoltottam, amikor a tüskés ágak először téptek a testembe. Meleg vérpatakok indultak meg nyomukban a hátamon.
Morgain nem tágított mellőlem.
– Beszélj! – rivallt rám. – Nyisd ki azt a konok szádat, és nem bántunk többet!
Mintha pajzsot rántottam volna magam elé, úgy hunytam le a szememet. Bárcsak a fülemet is befoghattam volna, hogy a vesszők csattogását és vallatóm hangját se kelljen hallanom! Nem tudtam másként védekezni, mint, hogy egyre inkább magamba húzódtam, kívül rekesztve a világot és a testemet szaggató kínt. Néhány szívdobbanásnyi idő múlva azonban éreztem, hogy lassan megnyílik lábam előtt a belső örvény, melynek mélyén ott kavarog az éber önkívület. Ha odáig eljutok, már nem felelhetek magamért…
„Bosszuló Ogma, segíts! Egyedül nem bírom…” – fohászkodtam gondolatban; attól óvakodtam, hogy akár jajgatásra nyissam a számat, hiszen amilyen gyorsan sodródom a túlpart felé, ki tudja, a következő pillanatban mi bukik ki rajta… Szememben az átlépést kísérő lágy, vörös-arany hullámok úsztak. Morgain csak kérdezett és kérdezett, hosszan, szinte kántálva: pontosan tudta, hogyan hozhatja közelebb a mély révületet.
De talán, ha kinyitnám a szememet, és átengedném magamon az ütések fájdalmát, akkor talán visszafordíthatnám… Ó, Istenek, hát mi mást is tehetnék?
Felpattant a szemem és sikoltva hívtam Avu Úrnőt; a Nagy Druida elmosódott arca könnyfátyolon át imbolygott előttem. Nyomorultul remegett már a lábam és tudtam, amint összeroskadok, markába zár az önkívület… Keményen megragadtam a két harcos csuklóját, hogy talpon tudjak maradni, az örvény mégis egyre sebesebben táncolt bennem és körülöttem. Ekkor azonban váratlanul abbamaradtak az ütések, s a két férfi letépte kapaszkodó kezeimet a karjáról. Összeestem, és a révület egyszerű ájulásba csúszott át.
A jótékony öntudatlanság nem tartott sokáig: hideg vízzuhatag térített magamhoz. Éledező tudatomra a Nagy Druida mély, gúnyos hangja zuhant. A fűbe fúrtam az arcomat és nem válaszoltam. Kezek ragadtak meg és rángattak talpra. Morgain újra kérdezett, én pedig azt feleltem, bár kerülne az ellenségei kezébe, és gyötörnék meg olyan kegyetlenül, ahogyan ő engem.
Vallatóm felnevetett és azt mondta, hogy az igazi megtöretés még csak most kezdődik! Megparancsolta, hogy kössenek ki a vén tölgyfához. Egy nemeton fájához!
„Akkor ez a rémség mégiscsak az Istenek engedélyével történik… – állapítottam meg elhűlve. – Lehet, hogy ez a szörnyeteg nem pusztán önérdekből faggat?! És talán az sem véletlen, hogy senki sem volt odahaza, amikor elhurcoltak?
…Avatás, nem lehet más! Alá kell vetnem magamat, bármit tegyenek is velem. Ó, Úrnőm, segíts, hogy képes legyek rá! És megtarthassam, amit a Mester rám bízott!”
Egész bensőm remegett, mégis önként mentem a harcosokkal a nagy fához, és megadóan széttártam karjaimat, hogy csuklómat a földből előmeredő husángokhoz kötözzék. Felfohászkodtam a mohos, ősöreg tölgyhöz, hogy adjon nekem erejéből és szilárdságából.
Megjuhászodásom azonban nem tartott sokáig: egészen addig, amíg a pribékek neki nem szorították friss sebekkel borított hátamat a fa göcsörtös kérgének. Felsikoltottam, és nekifeszültem a köteleknek. Amikor visszalöktek, újra sötétségbe hullottam. Arra tértem magamhoz, hogy kegyetlenül ég és lüktet a hátam, de már nem tudok mozdulni: karjaimat kifeszítették, és kenderkötél fonódik a derekamra meg a térdem köré. Ráadásul Morgain is újra ott állt előttem.
– Uram, ne kínozz tovább, kérlek! – nyögtem fel. – Ölj meg inkább…
– Nem azért hoztalak ide, hogy megöljelek – felelte ő, szemét a szemembe fúrva. – Beszélj végre!
– …Nem lehet! – ráztam a fejemet, és arcomon lassan végigfolytak a könnyek.
– Akkor szenvedj csak tovább, eszeveszett, ha neked megéri! Büntesd magadat bátran! – válaszolta a Nagy Druida, és tetőtől-talpig végigmért. – Sok életerő van még ebben a testben: napokig is elgyötrődhetsz, mire megvált a halál. Hacsak addig ki nem nyitod a szádat!
Vérlázítóan kegyetlen szavaitól elöntött a tehetetlen düh:
– Egyszer szabaduljak csak meg innen, azt nem éled túl!
Morgain válaszra sem méltatta a fenyegetőzésemet; a harcosokhoz fordult, és megparancsolta nekik, hogy rakjanak tüzet. Rettenetes éjszaka következett: úgy éreztem, soha nem jön el a reggel! Hihetetlen hosszúnak tűntek a percek, véresre rágott szájjal, nyöszörögve vagy éppen sikoltozva, a kín szorításában. Mire virradni kezdett, már szinte nem volt egy tenyérnyi ép hely sem rajtam. Jóllehet, megölni nem akartak; arra gondosan ügyeltek, hogy egyetlen fontos szervet se érintsenek, hiába könyörögtem, végezzenek velem. Miután felgyógyultam sebeimből, igyekeztem feledni ezt a vérszagú éjjelt, ám nyomait nemcsak a testemen viselem mind a mai napig.