Végig nézett a szobán. Rajta kívül senki nem volt ott.
Talán az egészet csak álmodta. Nem volt valóság. Elvégre tegnap óta úton volt. Csak ment és a kilométeróra pergett.
Nick…
A hang Jeremytől jött. Egy suttogás, ami borzongással tölti el az embert.
Lépj be…
Carter hallgatott a szóra. Maga sem tudta miért, de belépett a szekrénybe. A lábai akarata ellenére mozogtak. Összegörnyedt roppant kellemetlen pózba és bezárta mindkét ajtót.
Gyilkos sebességgel néhány régi emlék rohanta meg. Az a fajta, amit az ember már rég elfelejtett és hosszú évek múlva, hasonló szituációban újra a felszínre törnek.
Nagyszülei húszemeletes lépcsőházában állt. A liftet várta. Egyedül volt. A csend beton tömbként nehezedett rá. Valahonnan lentről kattogást hallott. Öt-hat évesen minden olyan félelmetesnek tűnt. Aztán a felvonó egy csattanással felért. Az önműködő ajtó kinyílt. A gyermek Nick belépett az ajtón. Megnyomta a földszint gombot és a felvonó végébe hátrált. Az ajtó bezárult és a szerkezet elindult.
Az ötödik és hatodik emelet között a lift fémes csikorgással megállt. Nick egy rántást érzett a gyomrában. A lift belseje elsötétült. Nick egyedül volt a sötét fémszörnyeteg gyomrában.
Pontosan nem emlékezett, hogy mennyi ideig volt ott bent. Viszont a félelem érzet tökéletesen megmaradt a fejében.
Csak ült a sarokban. A klausztrofóbia akkor még ismeretlen volt számára. És az ismeretlen dolgok sokkal félelmetesebbek gyermeki szemmel. A falak percről percre közelebb húzódtak egymáshoz. A padló hullámzott. Egyedül kapkodó lélegzete hallatszott. Könnyei égették a szemét. Remegett a félelemtől. Térdeit védekezően felhúzta és a kezeit összekulcsolta előttük. Jéghideg verejtékcseppek gurultak le a homlokán.
Végül szülei találták meg. Apja és anyja együttes erővel feszítették szét a lift ajtaját. Mögöttük ott tördelte kezeit a házmester néni és részeges, állandóan morgó férje, akinek tekintetében akkor sem volt semmi együttérzés.
Anyja könnyes szemekkel ölelte át Nick-et. A fiú pedig úgy kapaszkodott belé, mintha soha többé nem akarná őt elengedni.
– Nincs semmi baj, kicsim – mondta neki anyja édes hangján. És Nick a nő nyakába fúrta arcát és zokogni kezdett.
Nick újra érezte a bezártság okozta félelmet. A rettegést, amit az óta nem érzett, mióta a liftben rekedt. Mindig kerülte a szűk helyeket, és most tessék, ott kuksol egy szekrényben
koporsóban
egy eldugott kisváros, lerobbant hoteljében.
És miért?
Mert egy vadidegen, kopasz férfi ezt mondta neki. És ő bement oda. Követte őt. Pedig a férfi talán nem is létezik, talán csak a képzelete szülte. Vagy ha mégis létezik, akkor teljesen kattant.
Olyan kicsire összehúzta magát, amennyire csak tudott. De ja vu érzés kerítette hatalmába. Szíve vadul vert. Kapkodva vette a levegőt. Tüdeje sípolt, akár egy hajókürt. Szemeit lehunyta, arcát tenyerébe temette. Próbált kijutni onnan. De, akármilyen hihetetlenül is hangzik, egyszerűen eltévedt. Nem találta az ajtót. Kezei szilárd falemezekbe ütköztek. Aztán, mintha ezek is eltűntek volna. Mintha a szekrény kitágult volna, mielőtt végleg lecsap az áldozatra, majd úja álomba merül, belsejében a megemésztendő táplálékkal. És várja a következő gyanútlan idiótát, aki belép ide. Igen. Ő most egy rovar és egy kancsókában van. Ragadós anyagba rekedt légy. És nemsokára elkezdik emészteni őt. A félelem jeges karmai húsába martak. A levegő, amit belélegzett forró volt és fojtogató. Minden olyan tulajdonságot nélkülözött, amitől a levegő, levegő. Képtelen volt lenyugodni és gondolkodni. Egyre gyorsabban vert a szíve és azt a levegőtlen levegőt is gyorsabban szívta be és fújta ki.
– Csak átverés – nyögte ki fuldokolva – a képzeletem. Csak átverés…
A pánik teljesen elhatalmasodott rajta. Kaparta körmeivel a szekrény oldalát. Próbálta lábbal is nyomni, de az nem engedett. Mintha egy hegyet akarna eltolni puszta kézzel.
– Nincs semmi baj, kicsim…
Füleibe újra hallotta anyja hangját. A hangot, amit már olyan régen nem hallott. Még csak nem is gondolt rá.
– Nincs semmi baj, kicsim…
Ismételte a hang a fejében. És akkor más lett minden. Arcán, bőrén hűvös fuvallatot érzett. Jóleső hűs levegőt. Cirógató lágy szellőt. Hosszú ősz haja az izzadságtól az arcához tapadt. A szellő elsöpörte a tincseket. Tenyerét elvette szemei elől. Meglátta Jeremy-t, aki valamivel távolabb állt, mozdulatlanul. Lehunyt szemekkel élvezte a fuvallatot. Egy füves mező közepén voltak. Jeremy mellett közvetlenül egy rózsabokor állt. Aztán odafordult Nick felé, aki egy furcsán csavarodott, fekete törzsű fa alatt kuporgott. Nick felnézett a lombkoronájára. A fa lehetett ötven vagy akár hatvan méter magas is. Lombja üde, élettel teli zöld. Ilyet még egy tájképfestő művész sem tudna festeni – ötlött a gondolat Nick fejébe. Nincs olyan színárnyalat, amivel ki lehetne keverni ezt a zöld színt. Tűzpiros, illatos virágok nőttek a levelek közt. Hatalmas, babafej nagyságú szirmú virágok. Csak úgy ontották magukból a kellemes illatot. Betöltötte az egész mezőt.
Jeremy mozdulatlanul állt. Csak balkezével simogatta a rózsabokor virágait. A nap magasan az égen járt. Szinte vakító sugarakat lövellt a mezőre. Nick mélyen beszívta a levegőt. Tiszta volt. Még sosem lélegzett be ilyen frisset. Mintha egy trópusi sziget partján állna, amit még nem mocskolt be a civilizáció, és sós tengervíz nyaldosná lábait, a selymes iszap pedig csiklandozná a talpát.
A könyvelő feltápászkodott. Tökéletes csend volt. Csak az óriási fa lombjának susogását lehetett hallani. A fűszálak szinte éltek. Olyan élénk zöldek voltak, melyet Nick még sosem látott. Mint milliárdnyi pengeéles kasza, úgy lengedeztek a lágy, simogató szellőben.
– Hát itt volnánk – szólalt meg Jeremy, egyenesen Nick-re bámulva. – Ez az én otthonom.
Kis gondolkodás után még hozzátette: – És végtére is, az önöké is.
Nick dermedten állt. Képtelen volt megmozdulni. Vagy értelmes mondatot kipréselni a száján. Ez annyira hihetetlen. Felnézett az égre. Ott fent, a ragyogó kékségben, hófehér bárányfelhők úsztak tova. Lassan, méltóságteljesen, mint fenséges, királyi hajók. Nick nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkait és Jeremy-re nézett kérdően. Észre sem vette, hogy időközben az idős férfi odalépett hozzá. Egyenesen a szemébe nézett. Mosolygott, de valahogy más volt ez a mosoly. Élettel teli – igen ez az. Ez a megfelelő szó. Boldogabbnak látszott. A vonásai egészen kisimultak. Egy kedves idős úr benyomását keltette. Végül Jeremy törte meg a köztük tátongó csendet: – Hihetetlen, nemde?
Igaz lenne? Minden amit ez a fickó mondott igaz lenne? Én le akartam ütni. Bolondnak hittem. És most itt állok egy helyen, amihez foghatót még sosem láttam és elképzelni sem tudnék. Hihetetlen? Nem hiszem, hogy ez a megfelelő szó. Nem hiszem, hogy van erre megfelelő kifejezés a világon.
– Ne hibáztassa magát, Nick – szólt újra Jeremy – Mások is bolondnak hittek volna engem. És talán mások azonnal le is ütnek engem.
Az öreg felnevetett. Vidám, harsogó kacagás volt. Nick pedig megborzongott. Nem a nevetéstől, inkább, amit mondott. Mindvégig tudta, hogy mit tervezett. Hogy bolondnak hitte és le akarja ütni. Bármit tehetett volna vele. Bármilyen módon eljátszadozhatott volna vele.
És Nick felfedezett még valamit, ami ennél is hátborzongatóbb volt. Jeremy szája nem mozgott beszéd közben.
– Mi nem beszéddel kommunikálunk egymással. – válaszolt a fel sem tett kérdésre a férfi. Majd hozzátette: – Két lehetősége van: az egyik visszamegy az eddigi életéhez. Erre az egészre nem is fog egyáltalán emlékezni. A tudata mélyén persze ott lesz, mégsem fog soha teljes egészében a felszínre törni.
– És mi a másik – szólalt meg végre Nick. Olyan izgatott volt, mint még soha. A tudatáig eljutott, hogy mindez a valóság. Ott áll egy világban, aminek a létezéséről még csak nem is tudott. És sokan nem is tudnak. Majd hozzátette, amit sosem mondott ki eddigi élete során:
– Az nem élet, amit éltem.
Nick lesütötte tekintetét.
– Jól gondolja meg. Ha meghozta végső döntését, már nem lesz visszaút.
– Meghoztam a döntésem – vágta rá Nick. – Nekem ott, ezek után nincs helyem. Talán sosem volt.
– Rendben – mosolyodott el ismét Jeremy. És végre Nick is mosolygott. Őszinte tiszta mosoly volt az arcán. – Sok mindent látnia kell még.