Elgondolkodtam.
Nem ritka ez nálam, néha kitölti az egész napom…
Ilyenkor viszont úgy suhan el mellettem a világ, olyan homályosan és elmosódva, mintha ezerszer megtett vonatúton bambulnék kifelé a sohasem tiszta vonatablakon. Azt hiszem, a gondolkodás alapvető emberi tulajdonság. Legalábbis sokáig így hittem; még ifjabb, naívabb, lelkesebb koromban…
Aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nem így van. Hogy az emberek nagyrésze nem szeret, vagy talán fél gondolkodni. Mit fél?! Retteg! Nem szeretnek egyedül lenni, nem szeretnek csendben lenni, nem szeretnek „csak úgy lenni”.
Figyelem őket. Mindig és mindenhol. Mennyi elfecsérelt lélek és szellem. A végtelen lehetőségek tűfoknyira szűkítése önmaguk hitetlensége által. Az egyéniség elvetése a kényelem miatt, amit a birkanyáj sodródó, zsúfolt, meleg tömege nyújt. Mennyi, – az álarcok, felvett szerepek mögött lelkük legmélyebb sarkában kucorgó – valódi emberi én…
Látom őket, mert képes vagyok a Látásra, ismerem őket, mert átéltem mindegyikük félelmét.
Sajnálom őket, és mérhetetlenül dühös vagyok rájuk.
Ó uram, nem mondtam volna még? Mágus vagyok. A nevem nem fontos. Hogy bűvész? Nem, nem. A szó igazi értelmében.
Na, nem kell ennyire ijedten körbenézni.
Igaz, hogy a lipótmezei zártosztály megszűnt, de nem, nem onnan szöktem.
Bár voltam bent egyszer, de igazából azért, hogy kihozzak valakit…de ez egy másik történet.
Igaz, minden bolond azt állítja, hogy ő nem bolond csak a többi.
Nem tud elfutni. Nem is akar. Hogy látom-e a gondolatait? Háát én nem így fogalmaznék, de egyszerűsítve, mondjuk azt hogy: igen.
Mondtam, hogy Mágus vagyok. Furcsa ha az igazat mondják magának, főképpen ha az ilyen sokkoló? Nekem az volt a sokkoló, – kezdetben, amikor Felébredtem – hogy az emberek nagyrésze nem mágus. Pedig lehetne…
A pánik ilyenkor gyakori, lélegezzen mélyen. Ne a tüdeje felső részébe, hanem az alhasba.
Ööö, nem hinném, hogy hallanák a kiabálását, meg hadonászni is felesleges…
Tudja, módosítottam kicsit körülöttünk a fizikai törvényeket. Hogy az lehetetlen? Most, hogy mondja, ezen nem is gondolkoztam. Szerintem nem az.
Most hogy pár perc eltelt és alkalmazta a légzőgyakorlatot, amit volt bátorságom javasolni, már nincs is olyan magas pulzusa. Igen, fogjuk rá, hogy azt is „látom”.
Nem, nem akarok az egészségügyben ezzel karriert befutni. Egyáltalán semmilyen karriert sem, ahogy arról ön gondolkozik. Hát, talán nagyon mást értünk az előbbrejutás fogalma alatt. Na, jellemző. Az előbb még azon gondolkodott, hogy oldjon minél gyorsabban kereket, most pedig, hogy miféle képességeim lehetnek még és azokkal mennyi hatalmat, pénzt lehetne szerezni, ha azokkal maga is bírna. Talán ezért nem birtokolja még őket. Érzem, a „még” szó megragadta. Hát egyszer remélem maga is mágus lesz, talán nincs is olyan messze ez az idő.
Négy-öt élet még, ha minden jól megy. Ja, hogy években gondolta? Hmm…végülis, bármi megtörténhet. Ez a mágikus gondolkodás alapja.
Ha ezt elmeséli? Én meggondolnám ezt a maga helyében. Elvégre az előbb még elmegyógyintézetet emlegetett gondolatban. Úgy, látom azért ha odafigyel, gyorsan vág az esze. Ne legyen ettől szomorú. Sok ember tart magában jelentőségteljes titkokat, sok pedig hirdeti is, mégsem törődik vele a kutya sem. Már miért lenne az jó, ha az egész világ tudomást szerezne erről? Egyébként a világ tudja, mindig is tudta. Az más dolog, hogy az emberek már nem. Ohó, látom, ahogy egyre gyorsabbak a mentális összeköttetései, ahogy megszabadul a sok kötöttségtől és magába sulykolt előítélettől, hiedelemtől, gátlástól. Ezt hívják Oldásnak. Nem egészen az én érdemem, inkább csak katalizátor vagyok. Látom belegondolt abba, hogy akkor mi minden lehet még igazság és mi minden lehet hazugság. Helyes. Itt kezdődik a Mágus útja. Hosszú útja… Látom megint letört kissé. Ne tegye. Gondoljon bele hogy a körülöttünk örvénylő tömegben hányan tudhatnak erről. Hányan találkoznak mágussal, úgy, hogy az fel is fedi magát? Mert persze mi ittvagyunk. Igen, természetes, hogy nem én vagyok az egyetlen, fura is volna. Látom, érti. Legalábbis érteni véli. Jajj, már megint ez a visszaesés. Néha figyelhetne kicsit jobban. Már a kezdetektől nem szavakkal beszéltem magához, hanem telepatikusan, és csak most döbben le rajta. Elég csapongóak a gondolatai, de végülis ez nem akkora baj. Fő, hogy legyenek.
Na, végre eljutottunk ide. Logikus következtetés, pici rávezetéssel ugyan, de azért csak meglett. Szóval, vajon miért is beszélek most magával, kiválasztva annyi ember közül? Persze hogy oka van. Minek nincs? Most lázasan felsorolja az összes kérdőszót, amit ismer vagy végighallgat?
Tehát, a következőt kell tennie. Miért? Jajj ez olyan ostoba kérdés, már megbocsásson a durvaságomért. Ne mástól várja a miértekre a választ, önmaga válaszolja meg azokat. Látom még nem érti. Majd fogja. Visszatérve a feladatára…
Részlet az Esti Hírek …számából:
„…hihetetlen történetről számolhatunk be olvasóinknak.
K. Eszter, aki öngyilkosságára készülve kilépett a M…utca …számú tízemeletes házának tetejére, – ahol egyébként lakott – hogy onnan leugorva vessen véget életének; egy rendkívüli esemény, mondhatni csoda hatására mégsem lett öngyilkos. A kissé zavarodottnak, de valamiképp rendkívül felszabadultnak és boldognak tűnő lány állítása szerint a Gondviselés, Isten, vagy annak angyala mentette meg és hiúsította meg öngyilkossági kísérletét, mivel a párkányhoz lépve a szemébe ötlött egy égszínkék (ami a kedvenc színe volt) boríték, amin a neve állt. Az a beceneve, amin kizárólag tavaly autóbalesetben elhúnyt édesanyja szólította őt amikor rossz kedve volt. A borítékban egy ismeretlen kézírású, néhány soros levelet talált.
Ezzel a levéllel a kezében találtak rá barátai a zokogó lányra. A két barát egy névtelen telefonhívásából értesült Eszter öngyilkossági terveiről és azonnal a hívó által megadott helyre rohantak, felhívva a mentőket és a tűzoltóságot.
A lány által szorongatott levélben saját búcsúlevelének tökéletes mása állt, ismeretlen kézírással, kiegészítve néhány mondattal:
„Valóban ezt akarod? Még mindig úgy gondolod, hogy egyedül vagy? Hogy senki sem figyel rád? Hogy senkinek sem hiányoznál? És mi lesz édesapád kérésével, amit a halálos ágyánál súgott a füledbe a kórházban? Sápadt arca körül a gyűrött, kopottkék párnahuzat ráncai a mosolya által szemei köré varázsolt vidám ráncokat juttatták akkor eszedbe, és elsírtad magad. Akkor azt ígérted neki, hogy boldog leszel.
Tartsd be az ígéreted!
A barátaid 10 percen belül itt lesznek.”
A rendőrségi írásszakértő elemzése alapján a levelet egy fiatal, jobbkezes férfi írta…”
1 hozzászólás
Üdvözöllek!
Most hogy elolvastam az írásodat semmi mást nem teszek, mint magam elé bámulok.Ezt váltotta ki belőlem az írásod.Itt az utolsó dőlt betűs oldalak elolvasása után pedig libabőrös lettem.Gratulálok az írásodhoz!
Szeretettel:Selanne