A felfordult város

A felfordult város

A ludhiánai Szirkap király önző és kegyetlen ember volt; az emberek csak azért nem menekültek el az országából, mert más királyoktól sem lehet jobbat várni. Alig ülnek rá az aranyos oroszlántrónra, azt hiszik, hogy nekik mindent szabad, bármit megtehetnek, és meg is teszik. Szirkap előbb csak arról volt híres, hogy nagyon szeret enni, például minden nap megevett egy egész kecskét. Ezt még senki sem sajnálta tőle; egyen csak, ha bírja a gyomra, mondták az alattvalók. Egy idő után azonban nagyon megfogyatkoztak a kecskék Ludhiánában, és a király szakácsa egyre nehezebben tudta felhajtani az ebédnek valót.

Igénytelen jószág a kecske, akármilyen silány fűvel beéri, elviseli a hideget-meleget, monszunt vagy szárazságot, hogy lehet az, hogy Ludhiánának még a környékéről is kiveszett a capricornus? (És természetesen a párja is, a capricorna.) Mit csinált az a sok kereskedő, miért nem vásároltak más országokból? Talán állami monopólium volt a külkereskedelem, és csődbe ment a Caprimpex? A szakács nem tanult közgazdaságtudományt, nem is törte a fejét a megoldáson; ő csak azt tudta, hogy pontban 12 órakor be kell tálalni az ebédet, vagy különben nagy bajok lesznek. És mert a szolga ritkán jobb a gazdájánál, ez a szakács is onnan vette a pecsenyét, ahol hamar találta. Elvágta egy koldus gyerek torkát, megsütötte, leöntötte mártással, és letette a király elé.

Szirkap éhes volt, mint mindig, rávetette magát az ételre, falta, mint a loncsos kutya; de még neki is feltűnt, hogy ez nem a szokott kecske. Elővette a szakácsot, aki nagy nehezen bevallotta, hogy a húst nem a bazári mészárosoktól szerezte; nem is szerezhette, mert azok mást sem árulnak, mint birkát és csirkét, hogy vinné el Iblisz a sivatag alá az egész fajtájukat.

Remek volt az étel, állapította meg a király. Felejtsd el a kecskét, gyereket süss minden nap ebédre. – Jól van, gondolta a szakács, annyi koldus lebzsel a palota körül, mint égen a csillag, még válogatni is lehet közülük. De a koldusoknak valamiért nem tetszett az újfajta kitüntetés; pár nap alatt szétszaladtak, senki sem koldult Ludhiánában; akadt olyan is, aki inkább munkát vállalt, csakhogy a gyereke ne végezze a király arany tányérjában. A király pedig gyorsan kiadta a parancsot: ezentúl minden nap más család köteles egy tíz éves forma gyereket szállítani, asztali ékességnek. A szállítást úgy kellett érteni, hogy a soron következő házban megjelent egy sereg katona, megragadták a pecsenyének valót, és már vitték is.

Persze, hogy az emberek meg akartak szökni Szirkap országából, de nem lehetett, mert keményen őrizték a határokat.

Egy napon egy szegény özvegyasszony házára került sor, akinek csak egyetlen gyereke volt, egy tíz éves fiú. Az özvegyasszony elrejtette a kölyköt a padláson, de a katonák átkutatták a házat, és megtalálták. Könyörgött, hogy inkább őt vigyék, csak a gyereket kíméljék meg, de a katonák csak durva megjegyzéseket tettek, és már rakták is a gyereket a szekérre.

Lakott a közelben egy nagy szent, Kutub Sah nevű. Ájtatos imádkozással és Korán-olvasással töltötte az idejét, olyan jó ember volt, hogy még a szúnyogot sem csapta agyon. Felfigyelt a nagy lármára, sírásra-rívásra és kardcsörtetésre. Jámbor vezeklései erejéből egy pillanat alatt ott termett az özvegyasszony udvarán, és rárivallt a katonákra: Mi folyik itt? Rakjátok le a szekérről azt a gyereket, és tűnjetek el innen! – A katonák egy kissé megszeppentek, mert Kutub Sah nagy szent volt, akit mindenki tisztelt, de a hadnagyuk gyorsan összeszedte magát: Ez a király parancsa, te meg miért avatkozol bele? Talán te vagy az apja? – Gonosz emberek vagytok ti, az uratokkal együtt, mondta a szent, vigyétek el a gyereket, de annyit megmondhatok, hogy sosem érkeztek meg vele a palotába. – Hö-hö, gúnyolódott a hadnagy, azt szeretném én látni. – Hát meg fogod látni.

A katonák körülvették a szekeret, és elindultak; Kutub Sah azonban megvigasztalta a síró asszonyt: Nemsokára itthon lesz a fiad, nem lesz semmi bántódása. – Azzal hazament, és tovább imádkozott, mint az év minden napján.

Elindultak a katonák, de nem jutottak messzire: felfordult a város. Paloták, házak, templomok, de még a fák és a bokrok is mind lefelé lógtak az égről. A legközelebbi pajta is olyan nagy magasságban volt, hogy a levegő madarai is elfáradtak, mire odaértek. Ez a szent pír átka, kiáltották a katonák, eldobták a fegyvereiket, és menekültek. A fiú kis világában minden a helyén volt, lemászott a szekérről, és szépen hazasétált, de a király és valamennyi szolgája, talpnyalója, bérence, a többi alattvaló számára minden fönt maradt az égen. Megbolondultatok, üvöltötte Szirkap, azonnal rakjátok vissza az egész vackot a helyére! – De a miniszterelnöktől a szakácsig, a hetvenhét királynőtől a legutolsó fullajtárig mindenki fejjel lefelé lógott az égről, és nem lehet azt mondani, hogy élvezték volna a perspektívát. Mindenkit fel fogok akasztani, kiabálta a király, most már sokkal halkabban, mert ebben a szokatlan helyzetben elvesztette minden erejét. A hetvenhét királynő egymás ölébe ájult, és még a legtudósabb miniszterek sem tudták elképzelni, hogy ki fordította föl Ludhiánát.

Amma (anyám), mondta a gyerek, nézd már, az egész város fönt van az égen!

A szegény özvegyasszony eddig se látott, se hallotta, most kitörölte a könnyeket a szemeiből, és fölnézett az égre. Hát nem ott lógott mindenki fejjel lefelé, torony hegye alul, legfelül a pince? De a legnagyobb csoda mégis az volt, hogy semmi nem esett le a földre; minden a helyén maradt, a legkisebb gyertyakoppintóig. Az asszony megértette, az ő fia kedvéért fordította föl a várost a szent Kutub Sah; mindjárt el is szaladt hozzá, és megkérte, tegyen rendet, nehogy már egy egész város szenvedjen miattuk. – Semmit sem teszek, amíg a király vissza nem vonja ezt a bűnös parancsot, válaszolta a szent, nem bánom, ha Ludhiána örökre fönt marad az égben. – És nyugodtan imádkozott tovább, amíg Szirkap meg nem fogadta, hogy ezentúl csak rizst eszik egy kevés zöldséggel – akkor aztán visszafordította, letette a helyére a várost.