A Fény Gyermeke szemével

A fény és világosság ellensége újból birtokba vette az ég neki járó porcióját, ahogyan azt már több milliárd éve folyamatosan teszi, ámbár soha sem tart sokáig zsarnok uralma. A Fény Gyermeke ezt jól tudta, ennek ellenére még mindig nem sikerült teljesen hozzászoknia a napszakok – ahogy ezen a bolygón hívták a kopasz majmok – váltakozásához. Számára még mindig a fehér fény maradt az öröm minden forrása, bár otthonából több mint egy évtizede száműzték.
Ez az este is ugyanúgy kezdődött számára, mint a többi: a sötétség csöndesen osont az égbolt egyik felétől a másikig, amíg a világosság gyanútlanul átvándorolt a túlsó oldalra. Még a Gyermek fáradtsága és csüggedtsége is ugyanolyan volt, mint amilyen minden éjszaka kezdetén erőt vett rajta. Azonban az esti szél a magány illatát hordozta hátán, teljesen feltöltve az érzéssel az ifjút, akarata ellenére.
A tiszta égen jól láthatóak voltak a csillagok, a Sirius – ahogy ezen a bolygón hívták azt a fényeset az égbolt legtetején a csupasz emlősök – különösen fényesen ragyogott akkor. A körülötte lévő többi égitest csak halvány, elhaló lámpácskának tűnt a mindent elborító feketeségben.
A Fény Gyermeke szelíden mosolygott az égboltra, úgy gondolta, ennyivel tartozik cserébe, amiért az otthonát eszébe juttatta. Ez a mosoly azonban hamar lelohadt és búskomorság ülepedett le a helyére.
Már nagyon áhította, hogy visszatérjen a saját csillagára. Születésekor száműzték onnan, pedig semmi rosszat nem tett. Az első évek alatt anyja néhányszor meglátogatta, mikor a Sol sugarai nem halványították el a Sirius fényét. Sietve elhadarta, hogy valami prófécia miatt kellett az ifjúnak elmennie onnan, viszont amint letöltött ezen az eldugott helyen körülbelül harminc földi évet, visszatérhet a sajátjai közé.
Édesanyja a megpróbáltatások elején ellátta gyermekét információkkal, a sikeresebb túlélés végett. Megtanította az ifjúnak, hogy a Földet – ahogy e bolygó domináns élőlényei hívták az égitestet – Csupa érdekes és különleges lények lakják. Elárulta, hogy sehol sem tudna ehhez az ökológiához hasonló életet felfedezni egyik környező bolygón, de naprendszerben sem. Mesélt az emberek természetéről és történelmükről is egy keveset, majd adott egy feladatot a gyermeknek, ami így szólt: „A Földön az emberiség híres a bölcs észjárásáról, nagy ötleteiről és hatalmas hőseiről. Az Univerzumban az emberiség híres a butaságairól, tudatlanságáról és kicsinyességéről. Kinek van igaza?”
A Fény Gyermeke még tizenhét év után sem tudott volna válaszolni erre a kérdésre. Amióta idejött, annyi minden történt vele, hogy számtalanszor megtapasztalta már mind a két állítás igazát.
Azt például sohasem értette, hogy az emberek nagy részének miért van szüksége valakire, aki az orránál fogva vezeti őket? Alaposan végigtanulmányozva a bolygón létrejött élet kialakulását arra jutott, hogy az emberi faj a neki megadatott agyi kapacitást lusta kihasználni. Persze nem mindenki, hiszen vannak olyanok is, akik egész életüket arra tették fel, hogy rájöjjenek az élet értelmére, megcáfolják magának a világnak a létezését is, ami nem biztos, hogy a helyes irány, de legalább működtetik a szinapszisaikat.
Meg van itt egy fölöttébb furcsa dolog, ami egyedülálló az egész univerzumban: a „vallás”. Még az Ursa Minor csillagainak lakóit is, ha megkérdeznénk – akik azt hiszik, hogy márpedig a kocka az síkbeli és a négyzet igenis térbeli alakzat -, azt mondanák erre a vallás-dologra (meg emellett több emberi elme szülte ötletre is), hogy „Ez bulorp !” [Bulorp: Az Ursa Minor egyik csillaga melletti kis bolygón használt kifejezés. Az ott épült Jegyzetek Tárházának Első Emeletén találjuk a nyelvvel kapcsolatos kérdésekre a választ. Ennek a szónak a jelentése így van lejegyzetelve: Furcsa. Nem úgy furcsa, mintha látnál egy öt karral lebegő Kortársat és meglepődnél azon az egy extra végtagon. Ez inkább úgy furcsa, mint amikor rádöbbensz, hogy a Kortársadnak, aki mellett ültél a Nevelőidők alatt, olyannyira alacsony az intelligenciaszintje, hogy az számodra már-már felfoghatatlan, ezért inkább úgy teszel, mintha az illető Kortárs nem is létezne. (4Dn. A2; TER: ’Y’ PRa.) (valószínűleg ezért nem létesített velünk még semelyik idegen létforma kapcsolatot – a szerz.)]
A Gyermeket is próbálták a Befogadói – a Földön nevelőszülőnek hívják őket – valahogy rávenni, hogy egy korosodó, valószínűleg aszexuális, felsőbbrendű lényben nagyon is tanácsos hinni. Legalább is a Gyermek így képzelte el a „Termelőt”, akit másképpen csak Zistennek neveznek – mert ő teremtette a Földet és mindent, ami rajta van. Ráadásul, ha rossz lesz az ifjú, akkor egy olyan helyre kerül, ahol háromágú villával fogják sütni a szalonnát valamiféle két lábon járó párosujjú patással – legalább is a Gyermek így képzelte el.
Amikor először hallott erről az egészről, megkérdezte hímnemű Befogadóját, hogy kis is ez a Zisten egyáltalán? Erre ő azt felelte, hogy a Zisten az, akihez imádkozol jobb sorsért és egy örökösen zsémbes feleséget kapsz cserébe. Az imádkozás – amennyire a Gyermek megértette- egy olyan rituálé, amikor az illető összeteszi a kezeit, elmormogja, hogy pontosan milyen színű automobilt is szeretne holnap kapni, majd a végén hozzáteszi, hogy „Á, nem.”. Ami, ha jobban belegondolnának az emberek, teljesen értelmetlen dolog, hiszen miért teljesítené a Zisten a kívánságát, ha amint elmondta, mit akar, rögtön vissza is vonja. „Az emberi faj világa tele van természetellenesen súlyos ellentmondásokkal”, jegyezte fel noteszébe a Fény Gyermeke az egyik napon.
A másik érdekesség az emberi faj egoizmusa. Lehet, hogy nem is ez a legjobb szó, inkább vakságot kéne mondani. Vagy talán a természet „frag nak’lyy klápes, blaz hurj jönb-er”, ahogy a Siriuson mondanák (ez körülbelül ezt jelenti: „létezésének tudatos elvetése, a saját érdekek elérésének esélyének növelése végett”). Ugyanis ezt mutatja minden statisztika, amit a Gyermek végigbogarászott. Ha az ábrák beszélni tudnának, addig ordítanák, hogy „hatalmas baj van és az emberiség ne csak magára figyeljen, hanem másokra is”, amíg el nem égetik őket. Ha számítógépen vannak, akkor addig, amíg le nem törlik a meghajtóról. Attól tart azonban az ifjú, hogy ha ez meg is történne, az illető, aki ezt tapasztalja, valószínűleg alkohol, vagy más bódító szer hatása alatt lenne (a Gyermek kutatásai szerint a rossz életkörülmények könnyebb elviselése érdekében). Ennél fogva azt gondolná majd, hogy mindez az ő szörnyen kifinomult fantáziájának egyik zseniális szüleménye, majd ennek a hallucinációnak az elűzése végett még juttatna a szervezetébe egy keveset abból a bizonyos szerből.
Mindezek és még számos egyéb hasonló eset ellenére az is tény, hogy ennek az egyedülálló fajnak a történelme alatt többször lépett fel egy-egy „hős” és becsülendően sokat javított a földi élet minőségén. Az esetek nagy részében ők teljesen átlagos életet éltek, nem voltak se okosabbak, se szebbek, se különösebbek, mint bárki más. Ezen események megismerése után a Fény Gyermeke így írta le eme ismétlődő jelenséget: „Egyetlen ember is képes megváltoztatni az egész faj sorsát, nem számít a borítójának színe, hogy milyen és hány aszexuális, korosodó zistenben hisz, sem az, hogy hím- vagy nőnemű és melyik nemmel szeret fizikai kapcsolatot létesíteni”.
Egy szó, mint száz, nem tudott válaszolni az édesanyja által felvetett kérdésre. Ezzel szemben a tizenhét földi év alatt, amit itt töltött, az emberiség egy másik nagy kérdésére talált – a saját elmondása szerint – választ, így a feladatot kicserélvén egy másikra, úgymond teljesítette megbízását. Ez a bizonyos kérdés az élet értelmére vonatkozik. Rengeteg tudós, hivatásos elmélkedő, de nagy valószínűséggel a legtöbb ember is gondolkozott már ezen. A Fény Gyermeke úgy vélte – végigolvasva különböző bölcsnek tartott ember véleményét a kérdéssel kapcsolatban -, hogy az élet értelmét nem lehet konkrétan, mindenkire vonatkozóan közzé tenni. Minden létező életének más az értelme és ezt csak az illető tudja magának meghatározni.
Tizenhárom év van hátra, jutott eszébe az ifjúnak, miután hirtelen visszatért gondolatainak világából a jelenbe. Büszkén tekintett vissza mindarra, amit a számára kitűzött feladat érdekében véghezvitt és elért. A búskomorság azonban csak nem távozott mellőle, méghozzá jó okból. Most, hogy megbízását befejezte, és nem kell dolgoznia, kutatnia többet, egy pillanatra az egész élet unalmassá vált a számára. Ebben a szokatlan percben zakatolt át újra agyán a tény, hogy elhagyja e földi életet. A különbség a között, hogy ezt a Fény Gyermeke gondolta és nem egy ember az, hogy az embereknél a „Zisten” volt olyan kegyes, hogy nem mutatja előre a jövőt, ezáltal némi reményt hagyva az itt élőknek. Az ifjú azonban pontosan tudta, mikor kell elhagynia ezt az életet, hogy egy ismeretlen helyre érkezzen. Ezért volt a Sirius Fényének Gyermeke különösen búskomor azon az éjjelen.