A fiatalság forrása

-Ezt nem hiszem el! Te is azt látod, amit én? – Vince újságjából föl sem nézve, unottan kérdezett vissza.
– Mit kellene látnom? – s már olvasott is tovább. Megszokta, hogy olyan apró semmiségeket kellene észrevennie, amik őt sosem érdekelték: milyen szép árnyalatú az egyik rózsabokor virágának pirosa, milyen furcsán tartja ma Bodri a fülét, vagy milyen bájos a mosolya Zsuzska unokájának, mikor meglátja Kormit… Női dolgok! Neki erre sem ideje, se hangulata.
– Az arcom! Mintha simább és bársonyosabb lenne a bőröm. A szemem! Ilyen lehetett, mikor megismertelek!
– Ühüm. – hallotta az újság mögül, de párja figyelme továbbra sem rá, hanem a sporthírekre szegeződött. Még egyszer szemügyre vette tükörképét, majd lassan közelebb lépett a férfihez. Csak annyira, hogy láthassa a fejét, az arcát. Közben úgy tett, mintha hajtogatná a szárítóról leszedett tiszta ruhát. Elnézte az erősen őszülő, ritkás hajjal borított, festékhiányról árulkodó foltos fejet, a ráncos arcban mélyen ülő, fáradt szemeket, s nem szólt többet. Gyorsan keresett magának valami elfoglaltságot a kertben. A kert persze csak ürügy volt, hogy eltitkolhassa férje elől hirtelen rátört felindultságát, a szívére lassan rátekeredő szánalmat. Igaz, amilyen szórakozott, talán észre sem venné, hogy szipog. Legjobb esetben is csak rászólna, fújja ki az orrát, s máskor ne ácsorogjon kinn az esőben, gyönyörködve a kert színeinek élénkülésében. Csendesen pityeregve lerogyott a kerti padra. Tudta, előbb-utóbb elkövetkezik az az idő, mikor a belső átformálódás nyomot hagy a külsőn is. Akkor vállalta ezt, sajgó szívvel bár, de mindennél jobban akarta a megfiatalodást és az örök életet. Amanda figyelmeztette arra, elmondhatatlanul nehéz időket fog átélni, mikor szemmel láthatóvá válik férje és közte a kialakuló korkülönbség. Amanda ismerte, milyen gyengéd szeretet fűzi őt Vincéhez. Többször is rákérdezett, valóban akarja, el fogja viselni a távolság növekedését?
– Vince! Mit szólnál, ha lehetőséged lenne újra olyan fiatalnak lenni, mint mikor egymásra találtunk? – kérdezte férjétől, mikor hazaért Amandától.
– Badarság! – csapott kézfejével a levegőbe a férfi, mintha legyet hessegetne.
– Csak úgy, játékból, képzeld el! Szeretnél újra 20 éves lenni? Na?
– Szeretnék, persze, hogy szeretnék! Ki nem szeretne! Hogyan jutnak eszedbe ilyen gyerekes dolgok, Margit?!
– Elképzeltem, hogy 18 éves vagyok, vékony, fürge és szép. Azt súgtad a fülembe, ott a parton, mikor a hold fürdette mindenkori legfényesebb arcát a tóban, hogy olyan szép vagyok, mint egy angyal. Emlékszel? Láttam magam, ahogy elszaladok tőled, pajkos vidámsággal szökkenek tova, hajam és szoknyám lobog…
– Ennél még az is hasznosabb, ha kimész az udvarra és figyeled, hogyan nő a fű! – zárta le a beszélgetést Vince. Bekapcsolta a televíziót, s tüntetően figyelte az unt reklámokat. Margit belehuppant a fotelba, külső szemeit ő is a készülékre függesztette, de nem látta, amit sugárzott.
– Ez így nem megy! – gondolta -, máshogyan kell megközelítenie. A régi gondolatminták, berögződések leépítése nem olyan egyszerű. Ő maga is megküzdötte a maga harcát. A tényleges különbség kettejük között az, hogy Margit a szíve mélyén mindig is hitt a csodákban. Soha semmire nem tudta azt mondani, hogy lehetetlen. Úgy gondolta, ha még nem is ismerjük a megoldást, attól az még létezik, csak rá kell találni. Ebben teljesen biztos volt.

Eleinte nagyon nehéz feladat volt minden perc minden másodpercében tudatában tartania vágyát, s teljes szívvel, elmével, lélekkel akarni azt. „Ki-bekapcsolt” próbálkozásai kevés eredményt hozhatnak, ezzel tisztában volt. Állandóan gyakorolt. Akarta és folyamatosan lelkesült, mikor takarított. Mozgása ezáltal könnyedebbé alakult. Állhatatosan vágyta, szárnyaló hangulatban, miközben az ebédet készítette. Soha olyan ízharmóniát nem hozott létre, mint mióta így fogta fel az életet.
Időnként ráállt a mérlegre, kíváncsiságból. Nem fogyókúrázott, csak a fiatalos mozgása miatt. A ruhái lazasága miatt. Hetente 2 kg mínusz. Érdekes! Az utóbbi időben több zöldségsalátát és gyümölcsöt fogyasztott, főtt ételt alig. Mintha súgott volna szervezete, mit kíván.
Vince rá is szólt egyik ebédjük alkalmával.
– Lassan olyan leszel, mint egy nyúl. Folyton valami nyerset ropogtatsz. Mi ez az új bolondéria? – bökött a felesége előtti zöldséggel megrakott tányérra.
– Ezt kívánom! Olyan frissnek érzem magam tőle, mint egy kislány.
– Akartam is említeni – szólt a férfi -, nagyon idegesítő, mikor itt repkedsz a szobában körülöttem, mikor olvasnék. Lebegnek az újság lapjai. Mi van veled?
– Semmi! Csak gyönyörű az élet! – perdült oda Vince mellé, s heves csókot nyomott annak petyhüdt arcára. Azután kiszáguldott a kertbe, színpompás rózsáihoz, hogy szíve repeső szeretetével azokat is beborítsa. Bodri utána szökkent, s sűrű farkcsóválások közepette lábaihoz simult, mint egy macska. Bánatos kinézetű gombszemeit gazdasszonyára emelte, s úgy nézett fel rá, mint egy istennőre.

Éjszakánként, álmában, iskolába járt újra. Eleinte csak összefüggéstelen foszlányok maradtak meg ébredés utáni tudatában. Később egyre több epizódra volt képes visszaemlékezni. Helyszínekre, iskolatársakra, érzésekre, gondolatokra. Fokozatosan Ryoma, oktatója szavai, bátorítása, tanácsai is mind-mind visszaidézhetőkké váltak.

Egyik reggel Vince gyengélkedett. Nem volt ereje kibújni az ágyból. A sötétítő függönyt sem engedte elhúzni. Margit mélységesen aggódott. Igyekezett arra gondolni, a 65 év még nem olyan magas kor, hogy valaki minden bevezetés nélkül… Tízpercenként settenkedett be a hálószobába, hogy lássa, hogyan szunyókál élete párja.
– Na, hozd azt a reggelit! Így nem lehet aludni! – mordult rá a férfi.
– Jól van, nem nagy a baj. – gondolta megnyugodva az asszony, s pillanatok alatt tálcára készítette férje kedvenc reggelijét, a kolbászos rántottát friss zsömlével és teával. A kertben tömegével nyílt a nőszirom, a liláskék is, Vince fiatalkori kedvence. Margit hirtelen ötlettől vezérelve kiszaladt a virágágyáshoz, levágta a legszebbiket. Széles, aranysárga selyemszalagot kötött a szárára, s a tálcára helyezte. Belépett a hálóba, a tálcát az asztalra tette, s elhúzta a sötétítő függönyt.
– De éles a fény! – hunyorgott Vince.
– Kell, hogy lásd, mit eszel! – szólt Margit kedvesen, s gondosan beigazította a tálcát férje ölébe. A férfi szeme azonnal a virágra tévedt. Kérgesedő szívében melegség áradt szét. A virág színe és illata, a kolbászos tojás s a ragyogó fény egy villanásra emlékezetébe idézte első közös reggelijüket. Egyensúlyát hamar visszaszerezve, a tőle megszokott, bár néhány árnyalattal lágyabb hangon és stílusban értetlenkedett.
– Ez meg micsoda? – az aranysárga szalagon ez állt: „Szeretlek mindörökké!” Felnézett az asszonyra, hónapok óta először, egyenesen és figyelmesen az arcára, s megdermedt. Száját kinyitotta, hang azonban nem jött ki torkán, szemei kimeredtek. A szívét ért hasító fájdalom miatt kezét melléhez kapta…

Vince arra ébredt, hogy valaki kitartóan simogatja hol az arcát, hol a kezét. A simogatás forrása halkan beszélt hozzá, azon a senkiéhez sem hasonlítható, megindító frekvencián, amit negyvenöt éve annyira szeretett. Ezt sosem mondta el neki.
– Drága Vincém, ugye nem hagysz el?! Maradj még velem! – a férfiben rég nem érzett huncut gondolat fogant meg, s így válaszolt.
– Egy feltétellel! Ha elárulod, ki vagy te?