A fogalmazó

Egy már őszes szakállú öregember, járt a kemény földutakon, de nem ám csak úgy magában. Két fiát is magával vitte egyiket jobb a másikat bal oldalán. Az öreg egyszer csak megpillantott egy elpusztult galambot, ami éppen az útjuk közepén feküdt. Megállította a két fiút, majd ezzel a kérdéssel fordult az egyikhez:
– Mond csak, te mit látsz itt előttünk feküdni? Szerinted mi ez?
– Ez? Ez csak egy döglött madár. – felelt a fiú -.
Az öreg megingatta fejét, elelmélkedett a fiú válaszán, majd a fejében legyintett a hanyag szavakra. Megjegyezte az egyik fia válaszát, majd a másikhoz így fordult:
– És te? Te mit látsz?
– Én édesapám? Én egy gyönyörű főnixet látok magam előtt, ami egykoron tán rózsavörös tollakban égett, de őt is megcsapta a szél ezért inkább fehérbe menekült. Égnek nyughatatlan repülő szelleme, ki felhők közt járt. Mélyüres, fekete gombszeme egy pontként tér vele útján, mellyel belenéz a mindenségbe, és az meg visszatekint rá. Így szállt a szabadságunk, de jaj, a szálkás szemét a napsugár sütögeti. Szemvilág nélkül dacol az éggel, de vakult ki beleszáll a fasorozatba, melyek csak is oktalanul, de oda nőttek. A lombosok meg sem rezzentek, de a tollas nagyot nyekkent. Porba mocskolta testét, söpörte maga alatt a kavicsokat, de csupán csak saját sírhelyét ásta maga alatt. Egykoron a színtiszta fehérséget szántotta az égen, és most itt fekszik a lábam előtt. Szippantott még néhányat a friss Pesti levegőből majd csak ennyit mondott: „Köszönöm, én megértettem”. Láttam még valahol, de már úgy látszik utoljára, addig volt védelmem még a szabadságom az égnek állt, és most érzem már igazán, hogy hol is vagyunk. Tépi lelkem, mert magam előtt fekszem, az életem hever itt édesapám, az emberiség, a vigaszság. Mind annyian ide fogunk hullani, és úgy ahogyan az kinek része egyben Mátyással halt. Csak is érte szól, gyászdalom. Én ezt… ezt látom édesapám…