A Föld

Az űr. Ahol nincs sem idő sem tér. Az az egyetlen hely ahol szabadság van, de mégis rabja vagy ennek a hatalmas térnek. Halk akár csak a földöntúl, lehetne ennél többet kérni? Egy helynél ahol nincs semmi még is tele van? Ha azt állítanám, hogy nem volt benne semmi akkor hazudnék, mert akkor, amikor ez a történet játszódik akkor igen is tele volt az űr még pedig érzelmekkel. Szomorú érzelmekkel, könnyek folytak le végig a semmibe. Ezek a könnyek nem is származtak mástól, mint egy bolygotól mégpedig a Földtől. Ez a sírás nem talált süket fülekre, ugyanis ennek a bolygónak a fényadója a Nap fordult segítségére:
– Mi a baj Föld, miért keseregsz?
– Jaj, ne is kérdezd én öreg barátom! A bajaim számai több mint az összes pocsolyám, patakom, tavam és tengerem cseppjének száma együttvéve. De ha el is mondanám, mi értelme lenne hisz nincs olyan gyógyír, ami megoldást nyújtana az én problémámra.
– Azért elmondhatnád. Hisz veszteni vele nem tudsz!
A Föld gyorsan felszárította könnyeit majd egy kis hezitálás után belekezdett regéjébe.
– Tudod, a mai napig visszagondolok arra az időkre mikor még fiatal voltam és teljesen tudatlan, akkor mindig is arra vágytam, hogy éljenek rajtam. Hogy adhassak valakinek otthont, és hogy fölneveljem, mint sajátomat, de most hogy itt tartunk, annál inkább kívánom vissza azt az életet mikor még a felszínem élettelen volt. Emlékszem az első napra mikor megszülettem. Mindenen csodálkoztam, amit csak láttam, figyeltem és tanultam. Megismertem a bolygókat, akik azzal dicsekedtek, hogy miből állnak össze és, hogy mi található a felszínükön. Én, mint egyszerű kis Föld nem is mertem beleszólni a beszélgetésbe, meg nem is nagyon szerettem volna. Ugyan is nem voltam egy túl különleges bolygó én nem tudtam felmutatni semmit. Olyan sokat rimánkodtam, könyörögtem azért, hogy valaki én is legyek. Azért esdekeltem, hogy legyen létfontosságom, nem akartam csak egy neve nincs bolygó lenni az összes többi nagy égitest árnyékában, azt akartam, hogy zengjék a nevem, míg csak világ a világ. Úgy látszott, hogy könyörgésemet nem hagyták figyelmen kívül az égiek, ugyanis egyszer csak növények, és állatok kezdtek kifejlődni rajtam. Örömömet le sem tudtam volna akkor írni, hisz otthont adni ezeknek a kis élőlényeknek nagy megtiszteltetés volt számomra. A sok gratuláció és csodálkozás mellett sok figyelmeztetést is kaptam arról, hogy élő helyet biztosítani ezeknek a lényeknek igen is nagy felelősség és sok komolyságot igényel. Én igen is hallgattam a tanácsokra és mindent elkövettem azért, hogy jó bolygó legyek, mind közül a legjobb. Elkezdtem rájuk gondosan figyelni, táplálni őket, de egy nap figyelmes lettem valamire: észrevettem egy élőlényt, amit még sosem láttam az elött az én felszínemen. Furcsa, nem olyan volt, mint a többi állat, ő négy láb helyett kettőn járt. Igen csak furcsa kis szerzet volt, de én, mint gyermekem neveltem, etettem, itattam, tanítottam. Jó pár időn belül észrevettem, hogy a drágám még annál is tovább fejlődött, intelligensebb lett, mint bármelyik élőlény a felszínemen. Majd nagy megdöbbenésemre még többen lettek és mind olyan fejlett volt, mint az első. Tiszteltek és becsültek engem, úgy éreztem magam, mint egy büszke szülő, aki visszakapott mindent mit csak adott, de túl hamar ittam a medve bőrére Amíg csak kevesen és fejlettlenek voltak addig volt jó világ, de aztán még tovább fejlődtek, elkezdték kivágni a fáimat és gyárakat építeni, szennyezni a folyóim, tavaimat. Hiába ordítottam, hogy ez nekem fáj, ez a segélykiáltásom már süket fülekre talált. És azóta is csak szaporodnak és fejlődnek, ami önmagában nem is lenne olyan nagy baj, de miért bántanak ráadásul szándékosan? Máig, a napig nem jöttem még rá. És látod most meg itt tartok én adtam nekik otthont, én neveltem őket, de nem adnak belőle vissza semmit, bár vannak, néhányan, aki szeret, de sajnos egyre kevesebben. Miért történik velem ez Nap barátom, mivel ártottam én nekik valaha? Miért lett az áldásból átok?
A hatalmas Föld hangja elcsuklott. A Nap nem tudván, hogy mit tegyen átölelte régi barátját és neki is megfacsarodott a szíve bánatában:
– Tudod drága Föld, nem te vagy az egyetlen, aki szenved ebben a galaxisban! Én voltam az az ostoba csillag, aki többet akart egy kis ragyogásnál és most nézz rám! Még arra sem vagyok méltó, hogy csillagnak nevezzenek. Rendszeremben keringetek, megszakítás nélkül, de már én vágyok arra, hogy egy nap elmehessek felfedezni mindent, ami csak, van. Én is otthont adtam nektek, elhoztam nektek a világosságot még sem hallottam soha még egyszer sem tőletek, hogy „köszönöm”.
– Sajnálom, én ehhez már nem tudok mit hozzáfűzni… te voltál az áldozat még is mindenki hozzám rohant, te neked jobban fáj, mint bárki másnak nemde?
– jó lenne, de sajnos nem… Én még sokáig itt fogok állni, de neked… már csak napjaid lehetnek hátra!
– Ne is mond… ne is mond. Lehet, hogy lenne egy megoldás, de ahhoz… te is kellenél!
– Csak mond és megteszem! Érted bármit!
– Most figyelj szavaimra, és ne ítélj el… kérlek… pusztíts el!
– H-hogy micsoda?
– Sajnos jól hallottad! De mielőtt bármit is mondanál, gondolkozz már egy kicsit! Miért lenne baj, ha gyorsítanánk a folyamaton? Hisz úgy is ez vár rám, minek várjam meg félelemben? Történjen meg, akkor, amikor én tudok róla! Ha már a halálomról van, szó legalább had én döntsem el, hogy mikor ér utol! … Tudom, hogy félsz, de nem tennél rosszat!
A Nap beleborzongott a súlyos szavakba. Nem akarta, de azt sem hogy szenvedjen valaki.
– Kérlek… Ne kérj meg ilyesmire!
– Ne gondolj rosszra, inkább ne veszteségként fogd fel, hanem hőstettként. Legyél a hősöm… Tegyél jót!
A Nap keresztet vetett csak is öreg barátjának, és elkezdett dagadni. A Föld csak tárt karokkal és csukott szemmel, várta a vég kezdetét. Talán egy percbe sem telt, valakinek több órába, de nem változott semmi, a nap egyre csak nőtt és nőtt majd csak azt látta, hogy a Föld hamvaival a semmibe hullik.
– Minden egyes könnyem a sírodra hullik majd.