Amikor először léped át a pokol kapuját, nem gyanakszol semmire. Nagyon szépnek és hívogatónak tűnik, csak mikor már nincs visszaút, akkor mutatja meg igazi arcát. Higgyétek el, tudom. Velem sem történt másképp…
A hely csodaszép volt. Az ablakokból fény szűrődött ki, ami a bent lévő megannyi tükörről sokszorozódva verődött vissza. Gyönyörű lányok mosolyogtak rám hívogatóan, és kérték, hogy kerüljek beljebb…kérték. Nem utasítottak, vagy rámförmedtek, hogy takarodjak a helyemre, vagy azt is megbánom, hogy megszülettem. Nem. Így hát visszamosolyogtam és beljebb kerültem.
Miközben a soromra vártam, lopva rájuk pillantottam. Szájukból cigaretta lógott ki, amelyek vége úgy parázslott, mintha egy kis ízelítőt akarna nekem mutatni a rám váró borzalmakból. Ezt persze csak most mondom, akkor eszembe se jutott. Pedig, ha ezt időben észreveszem, nem sétálok bele a csapdába, hanem szedem a sátorfámat, és rohanok addig, amíg a lábam bírja. De nem tettem. Csak ültem és vártam.
Körülbelül egy perce lehettem ott, amikor láttam, hogy a kint ácsorgók eloltják a cigarettájukat és belépnek a terembe. Az egyikük odasétált hozzám és mondta, kövessem. Egy másik szobába vezetett, ami nem volt sem kevésbé szép, sem kevésbé nagy, mint az előző. Ez is fényárban úszott, és ennek falát is tükrök borították. Középen egy fehér bőrfotel állt az egyik tükörrel szemben. Beleültem. A nő mögém lépett, és elkezdte simogatni az arcomat, közben pedig a kezén lévő mennyi krém lágyan lepte be a bőröm. Csodálatos volt, és a gyöngéd kezei közt úgy éreztem, semmi baj nem történhet velem…Istenem, mekkorát tévedtem!
Miután befejezte a masszázst, az egyik fal mellett álló géphez sétált és bekapcsolta. Nagy fehér teste volt, és a tetejéről hosszú cső nyúlt ki, végén fejjel. Utólag visszagondolva úgy tűnik, mintha egy hatalmas, hosszúnyakú szörny lett volna, ami csak arra várt, hogy felfaljon és a testében lévő gyomorsav a belőlem megmaradt cafatokat is a semmivel tegye egyenlővé. De akkor, a kényelmes fotelben ülve, nem így láttam. Biztos voltam benne, hogy ez csak egy újabb eszköz lehet a gyönyöröm fokozására. Szóval hagytam, hogy fölém tolja égbemeredő nyakát, úgy hogy a fején tátongó lyuk egyenesen rám meredjen. Akkor a nő azt mondta, most itt hagy, de tizenöt perc múlva visszajön. Nem igazán értem, hogy miért nem maradt ott és nézte, hisz szenvedéseim hosszú sora a nagy fehér szörnyeteg színrelépésével elkezdődött…
Nyugodtan ültem, egymagamban a géppel, és vártam, hogy megnyíljon a mennyország új kapuja. De helyette a pokol kapuja nyílt meg, és hirtelen nem létezett más számomra, csak a fehér szörny szája, amelyből szépen lassan füst kezdett szállingózni. Képtelen voltam felfogni, mi történik. Hiszen nekem azt mondták, hogy ez jó lesz, hogy felüdülést fog jelenteni a lelkemnek. Ehelyett füstöt nyomnak a képembe húsz centiméteres távolságból? Kezdtem komolyan megrémülni.
A lény szájából kiömlő gáz egyre sűrűsödött, és már elkezdte melegíteni az arcomat. Körbenéztem, már amennyire tudtam, mivel a látásom homályos volt, és fénycsíkokon meg színfoltokon kívűl nem sokat fogtam fel a külvilágból. A félelem kezdte átvenni tudatom felett az irányítást. Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugtassam magam, de ez ez csak rontott a helyzeten. A tüdőm megtelt a közben forróvá vált füsttel, és már nem csak az arcomat, hanem az egész bensőmet égette.
Próbáltam másra gondolni…Valahol máshol lenni, de persze nem ment. A pokol minden alkalommal visszahúzott a valóságba, amint azt elhagyhattam volna. Arcomról ömlött az izzadság és a szemem majd szétmállott a gödrében, így becsuktam. Onnantól kezdve sötétségben voltam és fogalmam sem volt róla, hogy mi zajlik körülöttem. A rémületem egyre fokozódott. Csak a füst volt állandó, amit a fehér szörny fújt rám fáradhatatlanul…
Majd hirtelen vége lett. A gép abbahagyta a füst okádását. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy idő közben visszajött a nő és kikapcsolta. Aztán mögém állt, lenézett rám, és én naivan azt hittem, egy újabb masszázs jön. De ekkor felemelte a kezét, rátette a fejemre, és az egyik begyulladt sebemet, amit még azelőtt szereztem, hogy beléptem volna ebbe a kínterembe, iszonyatos erővel megnyomta. A fájdalom átjárta a testem, és azt kívántam, bár visszajönne a szörny. Ennél még az is ezerszer jobb volt!
Felnéztem rá. Még mindig mosolygott, de az már nem hívogató, jóságos mosoly volt, hanem eszelős, kegyetlen vigyor, és én abban a pillanatban tudtam, hogy maga az Ördög vett kezelésbe.
Tovább kínzott. Ha az egyik sebemet kellően felszakította, akkor keresett egy másikat, és rendszerint talált is. Már a fél arcomat meggyötörte, és úgy fájt, hogy üvölteni tudtam volna, de tudtam, hogy pontosan erre számít. Hiszen elmondta nekem, hogy igaz, én szenvedek, de neki ez maga a mennyország. Így hát csöndben maradtam és tűrtem. Minden másodpercben új helyen éledt fel a kín, ami az orromnál és az államnál volt a legrosszabb, de a többi rész is komoly eséllyel pályázott a „legfájóbb pont” díjért.
Nem hittem, hogy valaha is vége szakad ennek, de körülbelül fél óra múlva, amikor már az összes létező sebemet feltépte, befejezte.
Szinte nevetve megkérdezte, hogy nagyon fájt-e. Nem válaszoltam. Pontosan tudta, min mentem keresztül. Egyértelmű volt, hogy nem először csinálta ezt, és minden alkalommal ugyanolyan kéjes örömöt jelentett neki.
Az Ördög átment a szobán és levett egy krémet a polcról és a kezére tette azzal a szándékkal, hogy aztán átkenje rám. Ekkor már nem voltak hiú reményeim. Sejtettem, hogy a fájdalom újabb szintjei fognak feltárulni előttem, és nem is kellett csalódnom…
Felvitte a kotyvalékot az arcomra úgy, hogy az egészet befedje. Először nem éreztem semmit, csak kellemes hűvösséget, de aztán elkezdte marni a bőrömet. Amíg a nyomkodás csak egyszerre egy helyen fájt, addig ez az egész arcomat égette, mintha fogtak volna egy maszkot, azt tűzön felhevítették volna, és a fejemre húzták volna. Ez is legalább addig tartott, mint a fehér szörny okádása, és a végére már sírhatnékom volt. Végül az Ördög fogott egy melegvizes törülközőt, és letörölte vele a krémet. Dolga végeztével pedig hátra lépett a szoba egyik sarkába, ahol árnyék volt, és onnan nézett rám csöndben. Ismét zavarba jöttem. Nincs több kín? Nincs több tűz?
Kimásztam a székből és elkezdtem hátrálni az ajtó felé, de a pokolfajzat meg sem mozdult, továbbra is csak engem bámult, mondanom sem kell, mosolyogva. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy odasétálok és egy laza mozdulattal letörlöm az arcáról, de nem mertem. Nem tudtam, milyen eszköz lehet még a tarsolyában, amivel fájdalmat okozhat nekem, így hát elindultam az előszobába. Ott is Ördögök voltak tucatszám, akik szintén árnyékban álltak, és onnan nézték a távozásomat. Fogalmam nem volt, miért engednek el, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Megszaporáztam a lépteimet és kisiettem az ajtón a napfényes szabadba. Ott futásnak eredtem és hazáig meg sem álltam. Hazaérve berohantam a fürdőszobába és a tükörbe néztem, amiből a vörhenyes arcom nézett vissza rám…
Azok a rohadékok tönkretettek!!!
Nem bírtam elviselni a látványt. Dühösen felordítottam és öklömmel belevágtam a tükörbe, az pedig darabokra tört az ütés erejétől. Fáradtan rogytam le az átélt kínok súlya alatt, kezembe temettem az arcom és elsírtam magam…
Az ok amiért leírtam ezt a történetet az az, hogy senki más ne sétáljon bele ebbe a csapdába. Nekem szerencsém volt, engem elengedtek. Máig nem jöttem rá, miért, pedig sokat gondolkodtam rajta. De lehet, hogy mással nem lesznek ilyen kegyesek. Ezért könyörgök neked, soha ne lépj be olyan helyre, ahol mindenki mosolyog rád és azt mondják, feküdj a fehér székbe, és amikor kiszállsz, százszor szebb leszel. Mert amint beülsz, vége a kedvességnek, és elszabadul a pokol…