A függöny 8/2

Egy ilyen januári-májusi napon történt… Utaztunk, mert utaznunk kellett, emberek felé tartottunk, kikre én nem voltam kíváncsi. Időt hagytunk ellopni az életünkből, amit magunkra is fordíthattunk volna. Valami sajátra, valami tetszőre.
A tömegközlekedés… Csak a legnagyobb tömegben lehet úgy kizárni a külvilágot, ahogyan számomra szűnik meg a zsibongásban.
Ablak mellett ültem, ő nem kérte oda magát. Karja a karomba fűzve, szép feje a vállamon. Hajából kiéreztem a reggeli fürdő illatait, s mindez kellemes, már-már saját volt. Ám akkor lepillantottam a kezére…
Az én levetett kabátommal babrált. A gallérjával.
A gallér tarkó alatti részében összesöndörödtek az apró szöszök, kis szövetbolyhok gyűltek egy csoportba. Ő szórakozottan értük nyúlt, s finom ujjaival mind fölcsipkedte őket, eltávolította valamennyit. Apró, észrevétlen gondoskodás…
Bennem azonban tomboló ördögöt szült.
Valaha valaki más épp így nyúlt azokért az apró szöszökért. Épp ilyen szórakozottan, épp ilyen önkéntelenül gondoskodón. Megteheti ő ugyanezt? Elbitorolhatja ezt is? Eltörölheti annak a valakinek a mozdulatait, s kicserélheti azokat a sajátjaira? Minden sejtem egyként kezdett tiltakozni – nem! Ő nem élhet annak a valakinek a mozdulataival. Neki nincs joga ugyanúgy mozdulni, s tenni ezt oly természetesen. Mert egyáltalán nem természetes, hogy most ő ül mellettem, s az ő feje pihen a vállamon. Csupán engedem, valamiért. Bár a valamiért válaszát magam ismertem a legkevésbé.
Látszólag az övéhez hasonló szórakozottsággal vontam el keze alól a kabátot. Nem nyúlt utána, már végzett vele. Nekem pedig úgy égette a kabát a bőrömet, hogy el kellett engednem. Csak pihent a térdemen, én néztem, bámultam le rá, és gyűlöltem. Mérhetetlenül.