A függöny 8/3

Aznap, amikor beengedtem az otthonomba, ő úgy szabadult be oda, amiképp beröppen egy megtévedt kismadár az ablakon, s riadalmával megtölti a léget, ide-oda röppenve-csapódva, s még soká zsongó zavart hagyva maga mögött. Egyszeriben idegenné vált a hangja, minden mozdulata, s oly bűnöket követett el, mikről sohasem lett azután tudomása, de én nem találtam rá bocsánatot magamban.
Az otthonomban egy férfi lakik. Mégis van egy pont, ahol két kis plüssállatka éli örök életének azt a rövid szakaszát, amíg én létezem. Egy bájos plüssmackó, kinek pólója azt hirdeti I ♥ YOU, és egy bambán kedves Garfield-macska. Ők az én örökségem.
S ő rajongva kapta őket a kezébe…
Mintha tüzes vasat toltak volna át a testemen…
Néztem őt, kezében a két plüssállatkát, s minden sejtem vad tiltakozástól feszült. Nem akartam, hogy a kezében tartsa őket. Nem akartam, hogy elbájoltan gyönyörködjön bennük, s közben gügyögve beszéljen hozzám. Azt akartam, hogy lerakja őket, és soha többé ne érjen hozzájuk. Mert azokat valaki mástól kaptam. Attól a valaki mástól. S ő nem tekintett rájuk kellő tisztelettel, nem nyúlt értük illő alázattal. S nem is nyúlhatott volna… Ezt én is csak abban a percben értettem meg.
Látszólag minden súlyt nélkülöző mozdulattal kivettem őket a kezéből, s visszatettem mindkettőt a helyére. A kis plüssmackót leültettem a kanapé támlájára, hátát a falnak támasztva – ő volt az a valaki, a valaki más. S mellé ültettem a kis Garfield-ot – az vagyok én.
A nap elrohant, az alkonyat érkezett, a vendégem távozott, én elkísértem, majd hazatértem. S nem találtam otthon semmiféle hátrahagyott boldogságot.