Attól a naptól fogva már nem voltam többé utazótáska. Már csak utazó voltam, de abból is az óvatosabb fajta. Már voltak szándékaim, igényeim és fenntartásaim.
Körülöttünk februári tél, de a mi kis világunkban még mindig virágzó tavasz. Csupán az égen jelentek meg holmi kis felhők. Kicsi, fehér, semmit sem sejtető felhőbolyhok. Nem figyeltünk rájuk…
A hétköznapok színeket kaptak, de folytak tovább. Mi fogtuk egymás kezét, lépdeltünk egymás oldalán, de néha összeütközött a vállunk, s olyankor ránéztünk a másikra. Egyikünk sem ugyanazt látta már, mint a tavasz beköszöntekor.
Az egyik ilyen későtavaszi napon történt, február derekán… Munkából tértem haza, s a ház nem volt üres… Gyomromba furcsán ideges izgalom szaladt fel, s ott is maradt. Már kulcsa volt a lakásomhoz, amiképp nekem is az övéhez. Mégsem számítottam rá itt. Még nem.
Ám ő itt volt, a lakásban. Léte telelüktette a teret, mi eddig csak az enyém volt, s mindez nem volt természetes. Amiképp már önmagában az sem volt természetes, ahogyan én egykor egyedül maradtam ebben a térben. Most pedig ott volt valaki, s én nem dobhattam le a táskámat, nem sóhajthattam fel megkönnyebbülésemben, hogy rázárhatom végre az ajtót a kívül rekesztett világra. Már abban a pillanatban nem lehettem önmagam.
Beléptem az otthonomba, s a konyhaasztalon étel gőzölgött várakozón. Friss desszert hűlt a frizsiderben, s egy meleg mosoly ácsorgott a folyosón. Mindez engem várt… céllal, reménnyel.
Sejtjeim legmélyéről tombolt fel a tiltakozás, mégis elnyomtam hangjait. Hazugságok hagyták el inkább ajkamat, színészi munka következett. S közben mily csalódott voltam…
Ebben a konyhában valaki más sürgölködött egykor, valaki más tette asztalra a terítéket s az ételt. Ki engedte meg, hogy e gyarmatosító betegye ide a lábát, s gondoskodni vágyásával, fészeklakó ösztönével megsemmisítse annak a valakinek az emlékét? Ki kérte erre, s ki adott neki erre felhatalmazást?
A kulcs… Igen, kulcsa volt a lakáshoz. S ekkor döbbentem rá – én voltam az, ki félrevezettem őt. Ő ártatlan volt, én voltam a bűnös. S talán ezért pózoltam végig azt a délutánt, talán ezért ódzkodtam attól, hogy őt büntessem valamiért, amit én képtelen vagyok elfogadni, s megmagyarázni magamban.
De ő nem volt rövidlátó. Bizonnyal észrevette mosolyaim mímelt mivoltát, bizonnyal kihallotta hangomból a hazugságot. Felállhatott volna az asztaltól, s elmehetett volna méltósággal, tisztán. De ő is veszteg maradt. Veszteg maradt, hisz céljai, álmai, tervei voltak.
Nyilván csalódott volt, ahogyan az voltam én is. Mindketten csalódottak voltunk, mégis végigszínészkedtük a délutánt. Én azt játszottam, mennyire örülök neki, ő pedig azt, mennyire elhiszi ezt nekem.
Elkúszott a nap, mint egy lomha, alattomos kígyó. Elkísértem őt hazaútján, s először voltunk igazán komolyak.
3 hozzászólás
Izgalmas történet.
Kedves Andi! Köszönöm! Remélem, a folytatás is a tetszésedre lesz.
Üdv: Laca 🙂
Kedves Laca!
Előbb-utóbb megtörik a jég. Ha nincs őszinteség, megöli a kapcsolatot.
Bár én maximálisan megértem a főhőst.
Szeretettel,
Ida