A függöny 8/5

Hazatértem. Este volt. Csak ekkor ereszthettem ki végre a feszültség kavargását, végre felsóhajthattam – hátam mögött a világ.
Nem bírtam ránézni a konyhára, az ajtót is behúztam.
A figyelmem persze nem volt már az enyém. El-elkalandozott, semmivel sem lehetett lekötni. Átmentem a könyvtárszobába egy könyvért. Mindegy, milyenért, csak megragadja a figyelmemet, s elcsitítsa bennem a vihart.
E kisebb szoba egykor élettől volt zajos és vibráló. Volt ő háló- és vendégszoba is, s mint minden helyisége a lakásnak, ő is magába zárta valakinek az emlékét. A festés az ajtón még annak a valakinek a keze munkája volt. S amikor benyitok, még az ő hangját hallom: „Itt lesz neked a kis könyvtárad, meglátod. Itt majd elbújhatsz a világ elől, olvasgathatsz és írogathatsz, amikor jólesik. Ez lesz a te kis birodalmad.”
Ez a szoba így hát ma a könyvtáram otthona. Ritkán lépek be ide, csak ha leemelek egy könyvet a polcról, hogy kivigyem magamhoz, vagy épp fordítva, miután kiolvastam egy új szerzeményt, fölrakjam a többi mellé, hogy ott aztán akár végleges feledésbe merüljön közöttük.
Beléptem hát. S hátrahőköltem…
Az ajtóval szemközt áll az ablak. S az az ablak évek óta ugyanazt a ruhát viselte. Most azonban valami megváltozott. Egy új viselet függött alá üvegszeme előtt, új, ismeretlen függöny lógott le a karnisról. Lábaim mintha gyökeret vertek volna a parkettába, mozdulni sem bírtam. Új függöny?! Honnan?! Hogyan?! Miért?!
Úgy néztem rá, ahogyan az ember a rajtakapott betolakodóra, egy betörőre néz. Meglepett értetlenséggel, tanácstalanul, s máris idegenkedő, csaknem irtózó ellenszenvvel. Gyilkos indulat förgetege támadt bennem. A kulcs… Az az átkozott kulcs hozta ide ezt a függönyt!
Kire haragudhatok? Kit gyűlölhetek ezért? Azt, aki hozta? Magamat, aki beengedtem őt? A világot, amely egykor kegyelem nélkül ellenem fordult, s kifosztottan hagyott magamra gyötrő emlékeimmel?
Azt a függönyt még az a valaki hagyta itt nekem. Ki érezheti úgy, hogy hozzáérhet, leveheti, s kicserélheti azt a sajátjára? Akár a lófarkas török félhold a középkori magyar végvár tornyának csúcsán…
Emlékszem, mint tombolt minden atom a testemben, amikor megmozdultam. Emlékszem, mint kapott bele markom a védtelen függöny leheletnyi anyagába. S emlékszem, mint téptem le, miként szakítottam ki a falból a karnist, miként hullott alá az egész hóbelevanc. Azután még hatalmasat bele is rúgtam, mintha fájdalmat tudnék okozni neki. A karnis póznája megemelkedett, magával lobogtatta a fehér függönyt, vitorlázott egy rövidet, majd élettelenül visszahullott. A reá omló fehérség jótékonyan elfedte kávébarna testét.
Én nem tudtam, hogy kávébarna, úgy mondták mások. Én sosem tudtam milyen színűek a dolgok. Mindig az a valaki súgta oda nekem. Ma már nem súgja oda senki. S nem is súghatja többé… A függöny teteme fölött állva vált ez nyilvánvalóvá.