A Gonosztevő

– Senor Ugarte! Ébredjen! – a hang erősödve közeledett, majd az ágy mellett hangzott fel, miközben a tűző nap hirtelen arculütésként érte az ágyban fekvő férfit. A függöny mögül 3o fokos meleggel csapódott a tüzes nap fénye a sápadt orcára.

– Ne, Gustavo! Mondtam már, hogy nem kelek fel ilyen korán. – szólalt meg és durcásan visszabújt a takaró alá.

– Senor Ugarte! Elnök úr! Ezt el kell olvasnia! – mondta Gustavo és az ágyra dobta a friss újságot. – Ön vezet! Uram, uram, megnyerte a választást! Ön az ország elnöke! Az internet is tele van a hírrel! –

Aldolfo felugrott az ágyból, de vissza is huppant. A vérnyomásával még mindig baj volt. Elkapta az újságot és elolvasta a hírt. Az előre jelzések alapján 3o %-os előnnyel vezetett a szocialisták előtt.
Felnézett, de nem tudott megszólalni. Nekikezdett az öltözködésnek. Közben átgondolta a napi tennivalókat. Bement a fürdőbe, miközben Gustavo rendet tett a szobában és kikészítette az úr ünnepi ruháját. Adolfo a fürdőben megnyitotta a zuhany csapját, beállt a jéghideg víz alá. Élvezte a fájdalmat, szüksége volt rá. Már elmúlt 4o éves, de semmi férfiasság nem volt a testén, csenevész, sápadt bőrű volt, európai vonásokkal teletűzdelve. Tele volt gátlásokkal, bűnbánattal. Ennyi idősen csak rosszul sikerült próbálkozásai voltak a másik nemmel. A saját neméhez történt közeledését pedig el akarta felejteni. Viszont a szeme határozottságot, erőt és biztonságot sugárzott. És még meg sem szólalt, már maga mellé állította a hallgatóságot.

Zuhanyzás közben átgondolta az eddigi történéseket. Hogy hogyan lett képviselő a Radikális Párt színeiben, és most 6 év múlva a dél-amerikai ország elnök jelöltjeként indult és meg nyerte a választásokat. Sajnos szülei nem élhették ezt meg. Ezt nagyon sajnálta. Az élet sokkal tartozott neki, de ő ezt mind visszaszerzi, megszerzi magának, akár erőszakkal is, mondogatta magának.
Sajnos nem ismerte édesapját. Anyja az európai háború végén érkezett az országba, ahol már terhesen férjhez ment egy művészhez, aki anyagi biztonságot szerzett a családnak. Anyja viszont sohasem beszélt apjáról. Csak annyit tudott meg, hogy meghalt a világháborúban. Soha semmit nem árult el. Élete utolsó éveit betegen, megkeseredve, háborodottan töltötte egy elmegyógyintézetben. Nevelő apja, az iszákos és kábítószeres Eduardo, soha sem ölelte, nem szerette, de nem is gátolta, de nem is ért hozzá. Csak annyit csípett el szülei veszekedéseiből, hogy mindig valamiféle „Gonosztevőt” emlegetett Eduardo. De, hogy ezt kire mondta, soha nem derült ki.

Nevelőapja pár évvel korábban halt meg túladagolás következtében. Szerencsére művei sokat értek, így Adolfo jól élt, az örökölt villában Evitaval. Evita imádta őt. Még fruska volt, igazi gyereklány testtel, de a szex terén már járatos volt. Soha nem jelentek meg együtt a nyilvánosság előtt. Viszont szüksége volt a simogatására, az ölelésére, a becéző szavaira, amit sohasem kapott meg anyjától. És Evita elfogadta ezt a szerepet, megtette azt, amire neki szüksége volt a privát szférában. Soha nem lázadt, soha nem beszélt. Nem voltak barátnői, gyakorlatilag mindig el volt szigetelve a világtól. Most is az ország másik végén volt a választások ideje alatt egy villában a kutyákkal és a szolgálókkal. Ha szüksége volt rá, üzent és már hozták is. És addig maradt, amíg ő akarta és sohasem akarta sokáig.
Kilépett a zuhany alól, megtörülközött és neki állt a borotválkozásnak. Nagyon vigyázott a kinézetére, főleg a bajusza formájára. Mikor befejezte, megolajozta kezét és átsimította ébenfekete haját és lelapította az elszabadult rövid hajszálakat.

– Senor Ugarte! Itt van a protokoll főnők! – hallatszott kintről. – Beadom a ruháját Uram. –
Adolfo összeszedte magát és belenézett a tükörbe. Kinyitotta az ajtót, bevette a ruhákat és komótosan felöltözött.

Büszke volt magára. Az európai származására, az egyetemi végzettségére, a többnyelvűségére, az eddig megjelent könyveire, az eddigi szónoklataira. Tudta magáról, hogy kiváló szónok. És ennek köszönheti a Radikális Párt is a nyereséget. Pedig amikor még egyetemistaként jelentkezett a pártba, szóba sem álltak vele. Most meg, alig várják, hogy adakozhassanak. Az internet és az újságok is tele vannak az ő szónoklataival. Tv csatornák várják, hogy kinél nyilatkozik. Válogathat az ajánlatok közül. Kilépett a szobába és szembe találta magát a stábbal.

– Indulhatunk Elnök úr? – kérdezte a stábfőnök. – Már várják a Nemzetgyűlésben. Kéri a beszédét még egyszer? –

– Benito, hát még mindig nem jegyezted meg, hogy egyszer elolvasom és kivűlről tudom?! – mondta szemrehányóan Adolfo. – Kérlek mondd meg a sofőrnek, hogy a Nemzetgyűlés előtt ugorjunk el a temetőbe anyám sírjához. Itt az alkalom, hogy köszönetet mondjak neki.

– Elnök Úr! Nézzen ki az ablakon kérem! – szólt Gustavo és már ki is nyitotta az ablakot.
Adolfo kihajolt és perce megijedt. Megijedt a tömegtől, amely harsogva üvöltött. Az ő nevét üvöltötte! – Adolfo! Adolfo! – És ez volt az a hang, az a zúgás, amely őt erőssé, hatalmassá tette. A több ezres tömeg kantálta a nevét. – Presidente Ugarte! Abajo los comunisti! Abajo los judios! – volt a táblákon, amelyeket a vállukon hoztak.

Pár perc múlva megállt az autó a temetőben.

– Várjatok meg, egyedül megyek. – szólt és kiszállt. Odasétált a sírhoz, amelyen friss virág volt és letérdelt. – Köszönöm Anyám! – mondta és csendesen elmormolt egy imát. Felnézett és megtisztította a portól a síron levő kivésett nevet:

alatta pedig a leánykori név