A.H.S.O. I

Csillagok. Az Idők kezdete óta rabságban tartja az emberiség fantáziáját. Az ablak mögül, vagy egy réten fekve tekintünk fel rájuk, és suttogva tárjuk álmaink figyelő szemeik elé. Legnagyobb vágyunk pedig valóra vált. Nemzetközi összefogás jóvoltából egy bázis építése kezdődött meg a Holdon. Mondhatnám, hogy csak polgári és közhasznú kutatások céljából, de mindannyian ismerjük a hadipart. Mindenbe belekontárkodnak. De kivételesen most nem erről lesz szó.
Harminchat órája kezdődött. Egy kisebb aszteroida átjutott a védőmezőkön, és telibe trafálta az egyik épülő blokkot. Egy focipályányi uszodai medencének is elment volna, ami maradt belőle. A technikus brigád gyorsan kiözönlött, felmérni a menthetőt, és a problémát, persze eredménytelenül. Illetve, azt hittük.
Visszatértük után pár órával, szinte egyszerre jelentkeztek a gyengélkedőre. Meg is történt a szokásos sugárzásmérés és karanténba helyezés, némi pánik közepette. Aztán, úgy tíz órával ezelőtt az egészségügyi blokk áramellátása egyszerűen… elszállt. Nem vibrált, nem írt hibát, csak fogta magát, és megszűnt. A rendészet egy osztaga pár perc alatt ott termett.
Amit láttunk, és hallottunk a kameráikon keresztül… nos, egyikünk se felejti el egyhamar. Sem ember, sem berendezés nem maradt felismerhető állapotban. A félhomályban mintha valami megmozdult volna. Szellemszerű, idegen alakok bukkantak fel. Nem voltak olyan gyorsak, mint a rémfilmekben, de igen módszeresek. A lövések közé vegyült halálsikolyok idáig elhallatszottak.
Néhány szívdobbanásnyi döbbent csönd múlva, kitört a pánik. Az emberek fejvesztve és egymást túlordibálva, taposva igyekezett a mentőkabinok felé. Én gyorsan bekapcsoltam a vészriadót, és magamra rángattam a szkafanderem. Így láthattam, ahogy az idegenek előre törnek a bázison, amely szó szerint esett szét mögöttük. Elátkoztam a napot, amikor elvállaltam ennek a kócerájnak a parancsnokságát, de így legalább aktiválhattam az önmegsemmisítőt, aminek ez előtt sosem láttam értelmét.
Sietve elküldtem egy video üzenetet a Földnek a kialakult helyzetről, és döntésemről. Ezután rohantam én is a mentőkabinokhoz. Naná hogy addigra hazavágódott a rendszer. Egy pillanatra ledermedtem, kivert a hideg veríték. Biztos voltam benne hogy ott patkolok el. Aztán eszembe jutott az építési területtől nem messze levő űrkomp. Muzeális érték, és valószínű, hogy be se indul, de ilyenkor az ember úgy véli, hogy neki sikerülni fog.
Jó nagy kerülő odáig az út, és hallottam, hogy Azok, közelednek. Örültem, hogy még építés alatt állunk, így pár folyosóval, és egy emelettel arrébb gyakorlatilag a falon keresztül vehettem érzékeny búcsút romba dőlő álmaimtól. Az űrkomp már nem is volt olyan messze. De sajnos elég közel sem. Az út kétharmadánál járhattam, amikor a bázis romba dőlt. A lökéshullám pedig nem egyszerűen arrébb lökött, hanem egészen ki, a Hold gravitációs vonzásából. Azt hiszem, ez nem az én napom.
Ahogy lassan sodródok a mélyűr felé, és csak reménykedek benne, hogy előbb talál el valami halálos dolog, minthogy elfogyjon a levegőm, egy gondolat bánt. Nem tudom, hogy az idegenek az aszteroidával érkeztek, vagy régebb óta itt voltak, a Hold felszíne alatt, de biztos, hogy eljutnak a Földre. Mert bár én hangsúlyoztam utolsó üzenetemben, hogy egy taktikai atomon kívül mással ne közelítsenek ide, az ember túl kíváncsi, és túl önző ahhoz, hogy ne elégítse ki tudásszomját.
Imádkozok, az otthoniakért.