A hadistennő 11

XI.
Változások

De a vidám napoknak is vége szakadt. Az idő kezdett megváltozni, az emberi nem is kezdett kihalni, mivel, leöldösték egymást a folytonos csatákban, vagy pedig a folyamatos földrengések és szökőárak végeztek velük. A telek egyre kegyetlenebbek, a nyarak egyre forróbbak lettek, és Odin hollói is egyre csak azt a híreket hozták, hogy az óriások, szörnyek, szellemek készülődnek a csatára, és Fenrir farkas két kölyke szüntelenül üldözte a Napot és a Holdat.
Egy idő óta azonban sűrű, sötét fellegek takarták, és látni lehetett, hogy a csillagok, melyek eddig gyönyörű gyémántként ragyogtak az égen, lehullnak.
– Ez szörnyű!- morogta Antonia, aki a szakadozott felhők között figyelte a csillagok pusztulását.
– Igen, és ez még csak a kezdett.- szólalt meg Tyr is, aki a lány mellett figyelte a szokatlan természeti jelenséget.
– Miért történnek ezek a szörnyűségek, csak azt mondd meg nekem.
– Nem tudom.
– Vajon mennyi idő van még hátra a végső összecsapásig?
– Már nem sok.- mondta vészjósló csendességgel a hadisten.
Odin és a többi istenek is egyre növekvő aggodalommal figyelték a világ fenyegető jeleit.
– Azt hiszem, nem sokára itt az idő, hogy megküzdjünk ellenségeinkkel!- mondta egy gyűlésen az istenek atyja, amire kivételesen Antoniát is meghívták.
Az istenek nyugtalanul sandítottak egymásra, erre a kijelentésre.
– Hugin és Munin hírei szerint az óriások már készülnek a harcra, ahogy a szörnyek is. Mióta kiebrudaltuk őket a világból, hogy a halandók népesítsék be helyettük, sőt még Azgardot is elvettük tőlük, és nekik csak a távoli hegyvidékek, a Niflheim a Ködök országa és a Muspell, vagyis a Tűz országa jutott, nagyon megmogorvulak ránk.
– Bocsáss meg, nagyapa, én ennek egészen más verziójáról tudok!- szólalt meg Antonia, de a keze a magasba lendült, hogy az öreg jól lássa.
– Igazán, lányom? Miféle más verziót ismersz?- kérdezte az öreg.- Beszélj bátran, meghallgatunk.
– Nos, én azt a verziót ismerem, miszerint egy óriással építettétek fel, aki nem kért érte semmit, csak adjátok neki a Napot, a Holdat, és, még kimondani sem merem, de ez az igazság, Freyja kezét. Erre természetesen mindannyian felháborodtatok, de megegyeztetek vele. De nektek is voltak feltételeitek. Ezek, pedig a következők voltak: másfél év alatt készüljön el a vár az összes tornyával, álljanak a paloták, s közöttük a legnagyobbnak, Válaszkjálfnak ezüstből legyen a fedele. De az építésben sem óriások, sem emberek nem segédkezhetnek. A mester, mint aki nem is törődik a teljesíthetetlen feltételekkel, neki látott a munkának. Egész nap dolgozott, és gyorsan haladt. A határidő vészesen közeledett, és ti egyre idegesebbek lettetek, s bosszankodva jártátok körbe a félig kész palotákat. Nem érettétek, hogyan haladat ilyen gyorsan. Egy este elrejtőztetek, a paloták közelében, és nem sokára egy ló jelent meg. Ő volt az óriás egyetlen segítőtársa, aki hordta a köveket és a fákat. Már csak három nap volt a határidő lejártáig, és ti semmiképp nem akartatok megválni Freyjától. Csak ott volt a baj, hogy mindenki kifogyott az ötletekből. Ekkor pattant ki a szikra Loki fejéből. Lóvá változott, és elcsábította a mester ménlovát, akit teljesen elbűvölt a kanca szépsége. Megfeledkezve kötelességéről, eltépte istrángját, sorsára hagyta szálfákkal megrakott szekerét, és őrült iramban vágtatott a szépséges kanca nyomában, és három nap múltán tért vissza… Későn. Segítsége nélkül az építőmester nem tudta helyükre tenni az utolsó köveket, s a félig kész kapu is ott hevet még a bejáratot őrző tornyok előtt. Azgard csaknem teljesen elkészült… de az idő lejárt. Az óriás megértette, hogy rútul rászedtétek, nem fogjátok betartani az ígéreteteket. Rettentő haragra gyúlt.” Adjátok ide, ami jár nekem, Freyja az enyém!”- bömbölte Te ezt visszautasítottad nagyapa, mondván, nincsenek kész a paloták, és a határidő, pedig lejárt. A jötun fékezhetetlen haragjában törni-zúzni kezdett. Ha már nem kaphatja meg áhított kincsét, hát nektek se lesz lakhelyetek. Ám Mjöllnir, Thór harci kalapácsa, örökre elhallgatatta a titok egyetlen ismerőjét.
– Ez valóban érdekes történet, kár, hogy nem így esett a dolog.- jegyezte meg Odin.
– Valóban.- morogta Thór is, aki lánytól pár méterrel balra ült.- mindegy, eggyel nőtt a meg nem tett hőstetteim száma.
Az istenek mosolyogtak, bár ezen a gyűlésen senkinek sem volt kedve igazán mosolyogni. Komor és rideg volt ez a gyűlés, és ezt a kis kitérőt leszámítva az is maradt. Mikor véget ért a tanácskozás, az ifjú harcos úgy érezte, mintha két órán keresztül egy végtelenül hosszú gyászbeszédet hallgatott volna végig. Borzalmasan érezte magát, ezért úgy döntött, sétál egyet, és megpróbál felejteni. A kapu felé sétált, mikor belebotlott Friggbe, Freyjába, és Thórba.
– Sziasztok!- köszönt a lány, és tovább akart sétálni, ám Thór hangja megállította.
– Szép kis előadást tartottál ma. Nagyon jó kis történet volt ez a kis mese.
– Örülök, hogy tetszett!- morogta, s továbbállt.
– Vajon mi baja?- nézett utána Frigg.
– Honnan tudhatnám?- vont vállat Thór.
Egy nap szörnyű dolog történt: a Nap nem kelt fel, és a világ sötétségbe borult.
– Hát ez is eljött?- kérdezte szorongva Antonia.
– Igen. Fenrir kölykei elkapták a „zsákmányukat”.- morogta Tyr.
– Ez szörnyű! Mi lesz még?
– Már csak a vég. Már csak arra kell várnunk, hogy megszólaljon az alvilág kakasa, majd pedig a miénk, válaszoljon rá.
– Vajon Fenrir elszabadult már?
– Nem tudom, kislányom, nem tudom. Remélem még nem szakadt el a bűvös kötél.- sóhajtott fel a háború istene.
Odin másnap, vagy talán még azon a napon magához kérette a lányt. Antoniának teljesen elveszett az időérzése, és már nem számlálta a napokat, mivel már nem voltak. Átment az öreghez Tyr kíséretében.
– Kint megvárlak.- szólt a férfi, mivel észrevette az egyik ablakánál álldogáló Freyr-t, és odament hozzá.
– Rendben.
Mikor belépett a trónterembe, és meglátta az öreget, nagyon elszomorodott. Odin a trónján ült, és gondterhelt arccal nézett maga elé.
– Hivattál, nagyapa?- kérdezte a lány, mire az öreg felnézett, és az ifjú harcos látta, mennyire megtörtté vált a tekintete.
– Igen, gyere, ülj le. Kérdezni akarok valamit tőled.
Mikor a lány telepedett az öreggel szemben egy padra, Odin ezt a meglepő kérdést tette fel neki:
– Nem akarsz haza menni, lányom?
– Tessék? Nem értem a kérdést, nagyapa?
– Pedig jól hallottad. Haza kéne menned.
– Nem megyek sehová! Nem azért jöttem el Tyr-rel, és nem azért lettem a család tagja, hogy most egyszerűen hazamenjek! Mit tettem, vagy mit nem tettem, ami miatt haza akarsz küldeni?- kérdezte a lány, aki először ledöbbent, majd haragos, végül, pedig kétségbeesett lett.
– Nem tettél semmi rosszat, gyermekem, csak az a baj, hogy halandó vagy!
– Most már ti is azok vagytok, szóval ezt nem hányhatod a szememre. Jobb kifogást keress!- mordult fel a lány.
– Még nem, de hamarosan mi is azok leszünk. Tényleg szeretnél maradni?
– Igen! Maradni akarok, de ha nem kell a segítségem nyugodtan mondd meg, nyiss nekem egy átjárót, és hazamegyek!- szólt, és felállt.
Menni akart, ám a Mindenség Atyja elkapta a kezét.
– Még egy kérdés. Mi fog történni, miután meghalunk? Mindannyian el fogunk pusztulni, vagy maradnak utánunk túlélők is?
– Ez már kettő, de mindegy. Dőlj hátra, helyezkedj el kényelmesen, hosszú lesz a mese.- szólt a lány, és maga is visszaült a helyére, s Odin is engedelmeskedett a felszólításnak.
– Akkor hallgatlak.
– Nos, miután megharcoltatok, és mindegy szálig elpusztultatok, magatokkal rántjátok az eget és a földet. Surt felgyújtja Azgardot, és ezzel együtt a mindenség is elpusztul. Ezután sötétség borul a világra, és a víz elborít mindent, de hamarosan új nap kel fel, új föld emelkedik ki a vízből, és az élet is megjelenik ismét. Az istenek közül túlélik a Ragnarököt Thór fiai, Vidar, és Baldr, Hödur is kiszabadul Hél fogságából. Az Yggdrasil, a világkőris is fennmarad, és annak gyökerei között egy nő és egy férfi talált menedéket. Ők lesznek az új emberek ősei. Az istenek a fűben egy aranytáblát fognak találni, amin a ti hőstetteitek vannak felsorolva. Ám van számodra egy rossz hírem is. Az istenek új vezetőt választanak, akit az emberpár utódai csak Névtelen Istenként fognak emlegetni, mert csak úgy nevezik, hogy Isten.
– Ez rettenetes!- suttogta maga elé Odin.
– Igen, az. De ne búsulj, maradnak utánatok túlélők, és az emberek sem tűnnek el véglegesen. Ez a gondolat vigasztaljon.
– Igen. Köszönöm, most mehetsz.
– Biztos, hogy jól vagy, nagyapa?- kérdezte a lány, mert beszélgetés közben az öreg elsápadt, és a keze is remegni kezdett.
– Persze, semmi bajom, menj csak.
Mikor egyedül maradt, töltött magának egy italt, és a kezébe temette az arcát. A vállát rázni kezdte a hangtalan sírás. Nem tudott mást tenni, csak sírni, egy megtört öregember száraz zokogásával.
Kint a lány csatlakozott Tyr-hez és Freyr-hez, akik az ablaknál állva beszélgettek.
– Mit akart, Odin?- érdeklődött Tyr.
– Először azt mondta, hogy menjek haza, aztán meg a Ragnarök utáni eseményekről érdeklődött.
– Miért akart haza küldeni?- csodálkozott el Freyr.
– Féltette az életemet, de megnyugtattam, hogy nincs miért aggódnia.
– Jó.
– Megyünk mi Freyr, mert dolog is van a világon.
– Menjetek csak!
Apa és leánya elmentek, majd Antonia megkérte a férfit, hogy gyakoroljanak egy kicsit. A hadisten bólintott. Kemény, és fárasztó volt az edzés, melyeken különféle új fogásokat, trükköket, és stílust tanult az ifjú harcos a mesterétől. Sokáig gyakorlatoztak, mire abbahagyták a lány tudása sokat gyarapodott.
– Ez nagyszerű volt. Alig várom, hogy tovább folytassuk.- szólt a lány, mikor leültek enni.
– Majd folytatjuk.
– Ebből mikor lesz vizsgám, tanár úr?- kérdezte a lány.
– Szeretnél vizsgázni? Nos rendben. Majd szakítunk rá időt, ígérem.
– Rendben. Szeretnék veled megint élesben megküzdeni. Amikor veled harcolok, egyszerűen úgy érzem, mintha egy veszedelmes tangót járnék. Felforr tőle a vérem, de a hideg is kiráz. Imádom ezt az érzést.
– Ezt örömmel hallom.