A hadistennő 16

XVI.
Alvilági út

Tyr és lánya ott álltak a döglött Fenrir farkas felett. Antonia nézte a megüvegesedett sárga szemeket, melyek meredten néztek a semmibe. Néztek, de nem láttak. Látta a rózsaszínű nyelvet, mely kilógott az állat szájából. Ínye félig felhúzva, kivillantak belőle acélos fogai, mintha kinevetné ezt a szörnyű világot, aminek előidézésében maga is részt vett.
– Undorító!- morogta a lány.
– Igen, de mi nem is azért jöttünk ide, hogy ebben a dögben gyönyörködjünk. Nekünk most a Gungnir kell csak.- mondta a hadisten, majd a kardjával felhasította az állat hasát, melyből azonnal kifordult belőle Odin és Sleipnir félig megemésztett holtteste. Tyr kifeszítette az apja hullamerevségbe állt ujjait, majd megszerezte a lándzsát.
– Megvan.- szólt.
– Rendben.- bólintott a lány.- Menjünk.
– Várj! Tudod egyáltalán milyen veszélyek vannak az Alvilágban?
– Elfejtetted talán, hogy önmagadnak tetted fel ezt a kérdést? Jártál már az Alvilágban?
– Ebben az időben még nem, ám a másik világban igen.
– Ugyanúgy vagyok, mint te. Az ebben az időben létező Alvilágot csak Hermod elbeszéléséből ismerem.
– Mi van Antoniával?
– Jobban van, bár még mindig eszméletlen. Most azonban nem miatta, hanem a többiek miatt kell aggódnunk, meg hogy megússzuk ezt a kis alvilági kalandot anélkül, hogy mi is ott ragadnánk.
– Nos akkor vegyük számba mi is történhet ott velünk- morogta a férfi, majd megkerülte Fenrir tetemét, s letelepedett a jobb mellső mancsára.
A lány testében lévő önmaga erre elhúzta a száját, mintha csak azt mondaná:„ Én nem tenném.”
– Ne nézz így rám, és tartsd meg magadnak a véleményedet!
– Te aztán nem vagy valami finnyás, már ami az ülőhelyed kiválasztását illeti. Biztos van benne pár bolha, de ha neked ez jó, akkor csak tessék!
– Nekem tökéletes! Tehát akkor lássuk az utat és a veszélyeket. Nos, kilencnapi lovaglás után fogunk megérkezni az Alvilághoz. A kilenc nap alatt bejárjuk az óriások és a törpék földjét, amely tele van homályos völgyekkel, félelmetes és komor meredélyekkel. Az Alvilág bejáratát a Gjöll nevű hídon át lehet elérni, amely színaranyból van, ám ha valaki ezen átmegy, a túlparton felejti minden reményét. Van még valami?
– Igen. Elfelejtetted a rácsos kaput, amely azonnal becsukódik az érkező mögött, és többé nem nyílik ki. No meg ne felejtsük ki a Hél háza körül hömpölygő iszapfolyót sem, ahol a bűnösök senyvednek, no meg a gonosz őröket, akik kardjaikkal leszúrják azt, aki megpróbál kimászni, vagy pedig égető mérget köpnek rá, és a sárkányokat se.
– Más?
– Nem tudok róla.
– Akkor irány észak!
– Várj egy kicsit! Olyan vagy, mint a tordai malac. Seggel mész a vályúnak. Van róla fogalmad, hogy merre van észak? Mert nekem lilám sincs róla.
A hadistent ez a mondat megakasztotta. Körbenézett, majd a már porig égett Azgardra, s ennyit mondott:
– Van! Azgard a hátunk mögött van, így arra nyugat van, tehát észak jobbra.
– Jó. Akkor menjünk!
Hirtelen azonban valaki elkapta Tyr vállát.
– Tyr!- szólította meg egy hang.
A hadisten megfordult, és meglátta Vidar arcát, aki azonban ököllel az arcába vágott. Tyr a földre zuhant, majd orrához kapott, s mikor ránézett a kézfejére az véres volt. Antonia is bele akarta vetni magát a harcba, ám Magni és Vé a torkának szegezte a kardját, s így megakadályozták ebben a cselekedetében.
– Te rohadék!- kiáltott rá Vidar, mikor Tyr felállt.
– Mi bajod van?- vakkantott rá idegesen Tyr.
– Tudod te egyáltalán, hogy mit műveltél? Hogy adhattad oda a kincset érő aranyalmákat egy halandónak? Hogyan engedhetted meg neki, hogy egyáltalán beleharapjon?
– Tudom mit tettem. Megjutalmaztam egy kiváló harcost!
– Nem, te ostoba! Halandót avanzsáltál halhatatlanná, és az életben maradt testvéridet megfosztottad a halhatatlanságuk visszanyerésétől!
– Miért fáj ez neked?
– Miért? Mert önkényesen felrúgta és megszegted Azgard összes, a halandókkal kapcsolatos szabályát.
– Azgard nincs többé, ahogy a szabályai sem!- szólt. De alig, hogy ezt kimondta, belehasított a szívébe a fájdalom.
– Hazaáruló!- kiáltottak rá a többiek.
Antonia ekkor kiszabadította magát a két férfi szorításából, akik lefogták, mikor közbe akart avatkozni. Tyr elé állt, és végig nézett az isteneken.
– Szép, mit mondjak, gyönyörű!- szólalt meg hidegen- Valakire azt mondjátok, hogy haza áruló, mikor ti idéztétek elő a pusztulást a saját hazátoknak? Ti, akik annyira készültetek erre a harcra, és biztosak voltatok benne, hogy nyertek? Ti, akik mindent megtetetek, hogy tovább szítsátok ellenségeitek gyűlöletét, ahelyett, hogy behúztátok volna fületek-farkatok, és meglapultatok volna?
– Hogy képzeled ezt? Mit tudsz te?
– Eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, mekkora bakot lőttetek ezzel a kis háborúskodásotokkal! Ostobák vagytok! Azt hittétek, hogy mindenhatóak vagytok, és a világ uraiként bármit megtehettek! Takarodjatok, amíg meg nem gondolom magam, és nem küldelek titeket is apátok meg a többiek után!
Az istenek lehajtották a fejüket. Erre nem lehetett válaszolni. Belátták, hogy Antoniának igaza van. Tudták ők is az igazságot, és nem volt merszük vitatkozni. Némán álltak, és senki sem mozdult. Végül Antonia volt, aki megunta a csendet és a tétlenkedést.
– Gyerünk, Tyr! Van még egy elintézetlen ügyünk!
Megfogta a férfi csuklóját, és elindult, maga után húzva őt. Tyr otthagyta a többieket, és a közelben lévő lovakra felugrottak és elvágtáztak. Kilenc nap és kilenc éjjel lovagoltak Észak felé, Hél országába. Antonia az egyik pihenő alatt magához tért.
– Hol vagyok? Mi történt velem?- nézett körbe, mivel az egyik sötét völgyben egy fekete fa alatt tartottak pihenőt valahol a törpék országának szívében.
– Magadhoz tértél?- kérdezte Tyr, aki épp mellette ült.
– Igen, de mi ez a hely, és hogy kerültünk ide?
– Ez a törpék országa, és egy lezáratlan ügy miatt megyünk az Alvilágba.
– Igen, most már emlékszem.
– Örülök, hogy jól vagy. Mire emlékszel a Ragnarökből?
– Hát, hogy megsérültem harc közben, aztán Heimdall és Loki ütközete, aztán meg az aranyalmák, de hogy utána mi történt abból semmire.
– Nem, baj, majd elmondom neked. Most pedig, ha lehet, folytassuk utunkat.
– Jó.
Ismét nyeregbe szálltak, és tovább mentek. A lovak frissen ügettek, ez Antoniát is felrázta a kábulatából. Agyában még most is csak emlék foszlányok kavarogtak arról az időről, amíg nem volt önmaga. Elgondolkozva ügetett a hadisten mellett, akinek az Alvilág veszélyein járt az esze. Végül azonban a keskeny út végén egy barlangnál megpillantották az Alvilág bejáratát.