A Halál Angyala : Bevezetés

Tudom , hibát követek el azzal , hogy a hideg éjszakába most egyedül indulok. S tudom , hogy a fagy vagy egy vadállat könnyen véget vethet életemnek …
De nem érdekel , engem nem ! Sőt ha volna merszem egyszerűen
csak fognék egy kést és …
Ne hidd hogy nem próbáltam ! Próbálni , próbáltam , de megtenni nem tudtam .
A kés kihull remegő kezemből most is mint mindig …
Gyáva vagyok megölni magam és gyáva vagyok élni …
Élni ? Eddig sem éltem . Nem élhettem , mert nem élet az mely csak szenvedésből és kínból áll .
Gondoljak azokra akiket itt hagyok – mondanád te , aki ezt a firkálmányt olvasod s nem tudod minis mentem én keresztül …
Nem tudod , és nem is tudod meg soha !
Nincs lelki erőm hogy elmeséljem a történetet a születésem pillanatától kezdve . Nem akarom , nem vagyok képes felidézni azokat az emlékeket melyek idáig kergettek !
Ez a történet a halálommal kezdődik …
Igen a halállal , mert végzek magammal…
Igen megteszem !
Nem késsel … nem az nem menne …
Van más módszer … Nem olyan nehéz mint kést mártani a saját szívünkbe … de ugyanúgy szép , drámai halál , s úgy vélem gyönyörűbb mint kés által halni.
Innen fentről , a hold most még közelebb van . Hatalmas és gyönyörű .
Odalenn a tenger sötétlik , hullámai ezüstfehéren csillognak .
Csend van . A szél is mintha csak halkan suttogná : Zuhanj a mélybe! Repülj !
Nem félek a szikla szirt szélére kiállni és nem rettegek a hullázó mélybe nézni .
De mégis reszketek !
Kezem , ujjaim és lábaim , ajkaim is reszketnek .
Nem érzem hogy félnék . És még is ?
Lenézek a magasból a lent feketéllő sziklák tömegére . Ahogy bambán meredek lefelé minden forog körülöttem .
Képtelen vagyok tartani magam …
Leugrottam volna ?
Érzem hogy lábam össze csuklik és testem zuhan . De nem , nem a szirtről lefelé , nem a tengerbe a sziklákra !
Testem súlya nem előre , hanem hátra húz s esésem nem a zöld pázsit füve tompítja , hanem egy erős kar .
Sötétség , komor fekete sötétség . Csend ,fülsüketítő ,néma csend .
Mi történt ?
De nincs felelet…
Képes vagyok újra mozogni és kinyitni a szemem . Lélegzek és érzek … érzem a szelet az arcomon .
Homályos csillogás csak , de egyre tisztul .
Egy szempár ! Igen két fátyolosan csillogó kékeszöld , szem néz le rám .
– Mi történt ? – kérdezem el haló hangon .
– Nem sikerült meg tenned . – feleli egy férfi hang .
– Akkor újra … újra kiállok oda és levetem magam … – suttogom halkan , mert most hangos szót képtelen vagyok kipréselni a torkomon .
– Nem tudod megtenni … – állítja kőkemény szilárdsággal a férfi . Hangja halk , de jól érthető . Arca szép akár egy kőszobor , s fehér mintha márványból faragták volna .
Haja hullámos , sötét , fekete.
– Ki vagy te ? – kérdezem szinte nem is hallhatóan .
– A te neved Johanna … Az enyém nem fontos .
Végig nézek a márvány arcon s a tekintete fogva ejt .
– Mond hogy azért jöttél hogy megölj ! – kérlelem s önkéntelen meg fogom kezét mely jég hideg . – Mond hagy azért jöttél …- szinte zokogok és érzem hogy elszorul a torkom .
A karjaiban tart és mégsem visz magával ? Nem értem hisz ő a halál maga . Csak ő lehet !
Hosszú , fekete köpenye úszik a szélben s megjelenése , a semmiből , oly természet feletti . Arca , mint ha angyal volna … a Halál Angyala .
De akkor miét nem visz magával ? Miért , hisz megtehetné ? Nem ellenkeznék …
Érzem keze milyen erős , ha ellenkeznék is …
– Vigyél magaddal a te világodba , kérlek … – egyre csak kérlelem , de ő némán arcomat fürkészi s könnyes szemeim nézi szüntelen . A szürkés zöld szem szinte világit a sötétben és valami fájdalmas együtt érzés és bánat csillog benne .
– Nem tehetem… – sóhajtja . – Az én világom nem olyan amilyenek gondolod .
Ott nincsenek élők csak holtak … és te élsz , Johanna , még élsz és fiatal vagy… túl fatál a halálhoz …
– Nincs akiért érhetnék … egy árva lélek sincs akit szerethetnék … nincs senkim .
Érzem ahogy a forró könnyek végig folynak az arcomon .
– A halál nem megoldás … Tudom mennyire szenvedsz, át érzem lelked minden fájdalmát és bánatát . – kezdte a férfi és most keze, melyet eddig én szorítottam kétségbe esve oly szorosan , még erősebben fogta az én kezem . – Az érzéseid most az enyémek is .- folytatja . – Ugyan azt érzem mint te , és tudom hogy menekülni próbálsz , az életből , a halálba , mert űz a sok fájdalmas emlék … – hangja elakad s mintha könnyeit próbálná visszatartani , egy mélyet sóhajt . – Nézd a kezem … – kér s hangja egy pillanatra meg remeg .
Nézem a porcelán fehér kezet , mely még most is kezemet fogja.
– Jég hideg , mintha kőből volna … – kezdem én .
– Érzed ? – elhallgat és rám néz . – Én nem érzem a te kezed melegét . A testem már rég nem érez semmit … és a szívem sem ver … de , ugyanúgy mint másnak , érzéseim vannak , és kínoznak akárcsak az élőket … de nem élek és halott sem vagyok .
Mereven és némán bámulok rá , a tekintetét keresem .
– Téged is kínoznak az emlékek . – állapítom meg . – Az emlékeid és az érzéseid , az én érzéseim … – a hangom elakad . – Azt mondtad tudod miért vágyom úgy a halál után …- arcomon még mindig folynak a sós könnyek s hangom remeg , mert egyre jobban erőt vesz rajtam a zokogás . – Ha valóban tudod , ha csak egy kis részét is valóban érzed annak a fájdalomnak ami a szívemet marja s a lelkemet szaggatja darabokra, akkor miért akadályoztál meg ? Miért nem engedted hogy megtegyem ? – már nem tudom szabályozni az indulataim s észre sem veszem , hogy zokogva ordítok és kezeim remegnek .- Miért nem ölsz meg ?! Miért … miért nem viszel magaddal… el innen …- magamhoz vonom és arcomat vállába temetem . Kezem görcsösen markolja köpenyét .
Át ölel ő is , nem húzódik el . Erősen magához szorít .
– Kérlek ölj meg ! Akárki is vagy , ne kényszeríts hogy éljek … ! – suttogom kimerült hangon a fekete köpeny anyagába . – Ne kényszeríts … mert nem tudok élni …
– Johanna …
– Máshol akarok lenni … máshol … abban a világban ahonnan te jöttél …
– Oda élők nem juthatnak át csak… – suttogja magához szorítva.
– Csak holtak … – suttogom halkan és színtelenül.
Még jobban magához ölel s érzem hogy hosszú hajamat végig simítja.
– Johanna … , tényleg ezt akarod ? – kérdezi fülemhez hajolva .
– Semmire sem vágyom jobban …
– Tudnod kell hogy nincs vissza út . – mondja halkan s lassan végig simítja nyakam és érzem hogy hajam lesöpri vállamról .
– Tudom . – felelem .
– A halált választod , Johanna ? – kérdezi és hangja most szinte nem is hallható .
– A halált … – suttogom elrévülve .
A férfi nyakamra hajol, magához von , még szorosabban mint az előbb , és ölel .
Leheletét érzem a vállam felett … Ajkait érinti a nyakamhoz s karjaim nyakára fonódnak .
– Köszönöm …- lehelem utoljára , s egy éles fájdalom forrasztja ajkamra a szót .
Egy villanásnyi fájdalom , kedves olvasó ,csak egy harapás , az adta nekem az új életet , azt az életet amit többé nem itt a Földön élek le , hanem egy másik világban . Abban a világban , igen , abban ahol ő a Halál Angyala vigyázza , s kíséri a hozzám hasonlók útjait .
( Florence Guerier )