Lassan szétgördült a függöny, és a felharsanó taps alatt a karmester szerényen, de határozottan lépdelt a zenekar elé. Pár pillanatig a szemeit végigfuttatta kedves zenészein, majd mosolyogva felemelte a pálcát. Felcsendült a jól ismert dallam, s a közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta a Rákóczi indulót – fúvószenekari hangszerelésben.
A zene kijózanítólag hatott a székeket elfoglaló hallgatók számára. Valami bensőséges nyugalom, ugyanakkor őrült indulat; valami megmagyarázhatatlan érzés vett erőt mindazokon, akik még magyarságuk tudatában voltak. A zene érzelmi változásai, fortéi – pianói; a modulációk varázsa; a szólamvezetés és harmónia olyan összhangja lengett, zúgott át a termen, ami magával ragadó, felemelő és – Magyar.
Még fülükben szólt a dallam, testükben érezték a ritmust, amint elhaltak a hangszerek… Pár pillanatig néma – már-már síri – csönd lett, de aztán, mint a vulkán a szunnyadás után, kitört a tapsvihar.
A műsorvezető jelent meg, de várnia kellett, míg elült a zaj, és a suttogás neszei elcsitultak. Mosolygott, és kissé elfogódott hangon megszólalt:
– Kedves Megjelentek! Mielőtt bármit is mondanék, kérem, hallgassák meg, mit üzen Csépaújvárosi Nagy Miklós Önöknek – és talán a jövő zenekedvelő nemzedékeinek is:
„A zenéről – röviden
Vannak érzések, mélyről feltörő gondolatok, amiket semmi más nem fejezhet ki, csakis a zene.
Itt van pl. a Rákóczi induló. Vajon kifejezheti-e bármilyen szöveg, vers, festmény, szobor, vagy akármely szónoklat, szavalat vagy tánc azt az érzést, hangulatot, ébredő gondolatot, ami ennek a csodálatos zenének köszönhetően kel életre a hallgatóban? Különösen a Hector Berlioz általi átiratban. Vajon mit érezhetett ez a zeneszerző Liszt Ferenc eme remekét olvasva, hallgatva és önkezével is lejátszva, hogy úgy megihlette, hogy áttegye nagyzenekarra, s belekomponálja a saját gondolatait, érzéseit is?
Nem tudom. Senki sem tudja. A tudósok is értetlenül állnak a csoda előtt, hogy mi az az erő, hatalom, amely képessé tesz némelyeket ilyen – mélyen az emberi bensőben gyökerező, mégis az égből aláhulló – áldást így papírra vetni és előadni.
Sorolhatnánk vég nélkül a szerzőket, előadókat, zenekarokat, de nem ez a célom. Pusztán annyit akarok elmondani, hogy amikor a csépaújvárosi fúvós együtteseket hallgatjuk, jusson eszünkbe, hogy ők bizony valamit megéreztek mindabból a csodából, amiről tanulmányt lehetne írni, – és amiről neves zenészek, zeneszerzők és -kritikusok meg is írták már mindazt, ami elképzelhető erről a témáról.
Hallgassuk hát őket kellő tisztelettel, és a zene iránti alázattal a szívünkben.
Csépaújvárosi Nagy Miklós (dátum)“
A 9. sorban ülő férfi ezenközben azt hallotta a háta mögül valahonnan, hogy: „Ez az a Csépai Nagy Miklós, itt, előttünk?“ Bár alig volt hallható, mégis úgy érezte, mintha üvöltötték volna. Mintha az egész nézőtér megtelt volna ezzel a kérdéssel, és most minden szempár őt figyelné…
Hát kicsoda ő? Egy senki. Egy mindenbe belebukó, zenésznek nem nevezhető hulladék. Egy imposztor, aki belecsempészte magát – és a nevét – egy pillanatra az Emberek elméjébe.
Oly mértékű szégyenérzet vett rajta erőt, hogy csendesen felállt, s az egyik oldalfolyosón át sietve elhagyta a hangversenytermet – megfosztva így magát a további zenehallgatás örömétől.
Míg kiért a villanyfényes városi éjszakába, elgondolkodott az életén. Ki is volt ő valójában? Egy olyan valaki, aki már gyerekkorában is folyton veszített. Közepes tanuló volt, noha lehetett volna kitűnő is. Nagyobb gyerekként kikönyörögte, hogy tanulhasson zenét. Hegedült… Később – felnőttként – trombitán is játszott, de zeneelméletet nem tanult. Lakodalmakban ügyetlenkedett néhány évig; aztán vendéglátó helyen már csak kevés ideig, míg tönkre nem mentek az idegei. Akkor abbahagyta, mint minden mást is, amibe belekezdett. Még a munkából is kibukott, végül leszázalékolták…
Aztán meg zenét kezdett írni, ami a hozzáértők szerint egy rettenet volt. Most pedig ez… Miket nem írt! Honnan is vette a merészséget, hogy beleártsa magát olyan dolgokba, amiről halvány fogalma sincs? Hogy is merte odaadni ezt a pózos, mások szájából, tollából kölcsönvett és átalakított szöveget… És még fel is olvasták… Szörnyű! Emberiség elleni bűntett!!!
A hangverseny végén szólították. Valami ajándékfélét akartak átadni neki – talán egy üveg bort vagy valami mást, – de nem jelentkezett… Soha többé nem hallott felőle senki.
4 hozzászólás
Nekem ebben az írásban fontos volt az első rész, ahogy elindították a
csodálatos "Rákóczi indulót" – fúvószenekari hangszerelésben."
Amikor meghallom, mindig élvezettel hallgatom.
Érdekes a további írás, azonban az nem mindenkit érdekel.
Szeretettel olvastam:
Kata
Sajnálom, hogy épp a lényeg nem érdekel, de nem vagyunk egyformák. A palacsintából is sokan kinyalják a lekvárt. (És ez nem az Üvegtigris!!!) Én ha hasonlóan érzek egy írás olvasása közben, vagy -után, gondolkodni szoktam. Vajon miért? Mi késztette erre? De az én vagyok. Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Van mód a törlésére?
Igen, igazad van. Átolvastam, és rémítően silány. Kérem szépen az azonnali törlését, ne díszelegjen itt világ csúfjára.
Köszönettel: István
Kedves Kata, köszönöm szépen, hogy elolvastad! Köszönöm az őszinteséget is. Igen, lehet, hogy senkit nem érdekel, de nekem fontos volt kiírnom magamból.