Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, de még az Üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy gazdag miniszterelnök. Országának gazdasága virágzott, demokratikusan irányított népe elégedett és boldog volt.
Ennek a miniszterelnöknek volt három daliás fia. A legidősebbnek már határozott elképzelései voltak a jövőről: ő is politikusnak szeretett volna állni, követve a sok-sok nemzedéken átívelő, dicséretes hagyományt. A miniszterelnök nagyon büszke volt rá.
A középső fiú, mivel okosabb és becsületesebb volt bátyjánál, nem választhatta a politikusi pályát. Nem is voltak effajta ambíciói: a sebek doktorának, a betegségek kikúrálójának, az emberek megmentőjének, orvosnak készült. Ennek érdekében mindent megtett, hogy felvegyék az ELTE orvosi karára. Éjt nappallá téve bújta a könyveket, és olyan szakszavakat használt, amiket nemhogy édesapja és bátyja, de még a többi ember sem értett meg.
A legfiatalabb fiú, Gergő nem volt se ravasz, se okos. A magához való esze megvolt, de nem akart egyetemre menni, és nem szeretett volna politikusi pályára sem lépni. Egész nap a parlament folyosóin sétálgatott, és messzi tájakról ábrándozott.
Történt egyszer aztán, egy sajtótájékoztató után, mikor a miniszterelnök épp a villogó vakuk kereszttüzéből menekült, hogy Gergő odaállt elé, és azt mondta:
– Apám, én szeretnék világot látni.
– Szó sem lehet róla, fiam. Szükségem van rád az ország ügyeinek irányításában.
– De én szeretnék elmenni, kalandozni idegen tájakon.
– Én anyagi fedezetet nem nyújtok rá –szólt a miniszterelnök makacsul.
– Nem baj, apám.
A miniszterelnöknek nem tetszett az ötlet, de nem volt mit tenni. Másnap Gergő összeszedte a batyuját, és nekivágott az ismeretlennek.
Ahogy ment, mendegélt, egy sűrű, sötét erdőben, ahol még a madár se járt, egyszercsak találkozott egy vasorrú bábával. Elkényeztetett, gazdag fiú lévén még sosem látott hozzá hasonló teremtményt. Kíváncsian méregette.
– Adjon isten, öreganyám! Hát te meg mit keresel errefelé? –kérdezte a púpos öregasszonytól.
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! –rikácsolta. –Nem keresek én itt semmit, fiam, csak sétálgatok fel s alá…
– Ebben a sűrű, sötét erdőben, ahol még a madár se jár?
– Muszáj, mert nincs már liszt a kunyhómban, és be kell mennem a városba, hogy tudjak venni, különben éhen halok –recsegte a rút banya. –De a megszorítások miatt el kellett adnom az autómat, így kénytelen vagyok a saját két lábamon elgyalogolni odáig.
– No, öreganyám, akkor szerencséje van, hogy velem találkozott! Majd én hozok kendnek egy zsák lisztet, úgyis világot látni jöttem el otthonról. Mondja csak, melyik városba kell elmennem érte?
– Itt van nem messze, talán kétnapi járóföld lehet. Ha meglátja a „Pápa” feliratú táblát, már jó helyen jár.
– És merre van kendnek a kunyhója?
– Az ellenkező irányban, az erdő közepén. Ha figyelsz, innen már látod a kéményből feltörő füstöt.
– Akkor hozom a lisztet, öreganyám. Isten áldja!
– Isten áldja, délceg megmentőm! És köszönök mindent!
Gergő elindult a sűrű, sötét erdőben, ahol még a madár se járt. Hamar eltévedt, céltalanul bolyongott az egyforma fák között. Egyszercsak, egy különösen fekete éjjelen lágy zeneszóra, és halk énekre lett figyelmes. Az egyik fa mögül hirtelen egy csodaszép tündér libbent ki, és egyenesen felé sétált.
– Szervusz, szép szál idegen –szólt. –Mi szél hozott ebbe a sűrű, sötét erdőbe, ahol még a madár se jár?
– Világot látni jöttem –felelt Gergő.
– Világot látni? Hát akkor gyere, megmutatom neked –kuncogott a tündér.
– Most nem lehet. Lisztet kell hoznom a városból.
– Gyalog?
– Nem nekem kell. A vasorrú bábának, aki az erdő közepén lakik egy kunyhóban. A megszorítások miatt el kellett adnia az autóját, és ahhoz már túl öreg, hogy egyedül ilyen messzire sétáljon.
– Ne törődj most a vasorrú bábával. Majd később hozol neki lisztet. Most gyere velem, mutatni akarok neked valamit!
Bár Gergő nagyon szeretett volna a tündérrel menni, megcsóválta a fejét.
– Nem lehet, mert éhen hal szegény, csúf öregasszony. Megígértem neki, hogy odaviszem a lisztet, és én állom a szavam.
A tündér durcásan toppantott egyet, majd köddé vált. Gergő folytatta útját. Már majdnem hajnalodott, amikor találkozott egy varázslóval. A süveges öreg fel-alá járkált egy fa tövében, és ráolvasásokat mormolt.
– Adjon isten, öregapám! –szólt Gergő.
– Szervusz, fiam. Mi szél hozott ebbe a sűrű, sötét erdőbe, ahol még a madár se jár?
– Világot látni jöttem.
– Világot látni? No, akkor van számodra egy ajánlatom. Éppen varázslóinast keresek magam mellé. Nincs kedved hozzám szegődni? Kitanítalak minden mesterségemre.
– Nem lehet, öregapám. Megígértem az erdő közepén lakó csúf, vasorrú bábának, hogy hozok neki lisztet a városból.
– Minden varázsigémet elárulom. Könnyedén varázsolhatsz magadnak aranyat, feleséget, bármit, amit csak akarsz. Csak legyél az inasom.
– Nagyon szeretnék, öregapám, de nem lehet. Megígértem, hogy viszek lisztet a randa banyának, és én állom a szavam.
– Ahogy akarod –szólt mogorván a varázsló, és egy köpönyegsuhogtatással köddé vált.
Gergő ment, mendegélt tovább a sűrű, sötét erdőben, ahol még a madár se járt. Már-már kiért a fák közül, amikor hat rendőr rontott ki az egyik törzs mögül, és gumibotjaikkal hadonászva elállták az útját.
Gergő nem volt rest. Előkapta egyetlen fegyverét, egy botot, amit még vándorlása első napján vett magához, és fenyegetően megsuhintotta. Megrohamozta a rend éber őreit, és egyszál maga elbánt mind a hattal. Elégedetten indult tovább, tudván, hogy már semmi nem állhat közé és a megígért liszt közé. Fél nap étlen-szomjan gyaloglás után meglátta a rút öregasszony által emlegetett „Pápa” feliratú táblát. Besétált a városba, és betért a legnagyobb boltba, amit csak talált. Szerencséjére a város szélére építették, így hamar ráakadt. Megszerezte a hatalmas zsák lisztet, és büszkén indult el vele vissza, a sűrű, sötét erdő felé, amiben még a madár se jár.
Hamar megtalálta a csúf banya kunyhóját. Abban azonban nem csak a vasorrú öregasszonyt találta, hanem a tündért, a varázslót és a hat rendőrt is. Mind a kerek asztal körül ültek, és bort iszogattak.
– Adjon isten, öreganyám! –kiáltotta Gergő, és lerakta a lisztet az ajtóba. –Betartottam az ígéretemet. Itt a zsák liszt.
– Köszönöm, fiam, nagyon sokat segítettél. Hálából, kérlek, fogadd el a lányom, Hajnal kezét –szólt a banya, és a meseszép tündér felé mutatott. –És hadd mutassam be a férjemet, a Varázslót. Ők pedig a fiaim. Azért küldtem utánad őket, hogy lássam: méltó vagy-e a szomszédos ország irányítására. Varázsló ugyanis a miniszterelnök, és épp lemondani készül. Úgy gondoltuk, te lehetnél az utódja.
– Örömmel –mondta Gergő, és a karjaiba zárta Hajnalt. Attól a perctől fogva ketten uralkodtak a szomszéd ország felett. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
4 hozzászólás
Húha, ebben aztán minden van. Remekül szőtted bele a politikát, kicsit gúnyos is lett emiatt a hangvétele. Nekem nagyon tetszett.
Üdvözlettel: Tibi
Köszönöm szépen! És a többi szép kommentedet is! =)
Ötletes kis mese csipetnyi politikával. Aranyos írás 🙂
Köszönöm szépen! =)