A hazug

– Hazug! – suttogta a porcelán baba, azon az ijesztően reszelős hangján.
– Némán hazudsz! Sírj csak. A könnyeid, akár a nyitott ablakon zúgó, hideg szél. Nem jelentenek semmit. Sírj! Mást úgysem tehetsz. Szeretet… Mindent adtam a semmiért. Mit tettél?! Nézd meg mit tettél velem! – visította a vékonyka hang.
A kislány fél térdre ereszkedve, lehajtott fejjel ült a szoba szürkére kopott fapadlóján. Hosszú, színtelen haja a szemébe lógott. Kezével görcsös merevséggel szorította magához bal térdét. Könnyei sűrű cseppekben hullottak, kövér, szabálytalan köröket rajzolva a szálkás hajópadlóra.
Az ablak esőt hányt a szobába, fakószürke cseppjei lustán híztak egyre nagyobbra az alatta álló, festetlen vaságy rendezetlen lepedőjén. A függöny poros nyelvként csapkodott a szélben.
A szobának nem voltak falai. Padlója minden irányban a végtelenbe nyúlt, mint valami őrjítő, önmagába hajló cella. Az ablak kísértetként lebegett a levegőben és, mint beteg száj, okádta befelé saját száján a hamuszürke esőcseppeket.
A porcelán baba az ágy mellett hevert, betört fejjel, megcsonkítva. Lábai természetellenesen kicsavarodva, bal karja hiányzott. Teste szégyenlősen bújt meg mocskos, szakadt ruhájának hajdan volt, hófehér emléke mögött. Feje homloknál betörve, a lyuk éles szélei véresre karmolták a nehéz levegőt. A sérülésből széles repedés kacsázott a bal szemig, kettévágva az orrot, ami most úgy vicsorított, mint egy szitkozódó száj. Bal szemhéja céltalanul lógott a levegőben a betört, barna üvegpupilla felett; szemrehányóan panaszolva egy rúgás emlékét. Hosszú, fekete hajának maradéka kócos csomókban hevert szanaszét a baba feje körül.
Az ajtó, bástyaként állt az ablakkal szemben, kerete mélyen a padlóba ágyazódva. Fénytelenszürke kilincse, mint héj nélküli, hályogos szem, kajánul fürkészte a magcsonkított babája fölött kuporgó kislányt. Az ajtó mögül ritmikus, tompa dörömbölés hallatszott. Valami közeledett…
A kislányt emberek állták körül, széles kört formázva sugdolóztak, néhányan a fejüket csóválták, mutogattak. Alakjuk szürkén, ködösen derengett, mint megannyi lidérces látomás, hajladozott a szoba hideg, mégis fojtogatóan sűrű levegőjében.
A hang egyre tisztábban és élesebben kongott az ajtó másik oldalán. A kislány teste össze-összerezzent. A baba üveg szeme gúnyosan megcsillant.
– Semmit sem tudsz tenni! – visította a baba a lány fejében. – Aludj szépen. – rikácsolta, majd éles, csikorgó hangon egy dallamtalan altatódalba kezdett:

Hunyd le a szemed,
Én vagyok, ki téged mindig megvetett.

Hazug hallgatásod pokla éget,
Én már nem ejtek könnyet teérted.
Hunyd le szemed, aludj el szépen,
Nem ébredsz fel már, csak a Pokol tüzében.

Ebben a pillanatban óriási robajjal vágódott ki a szoba ajtaja és dörrenve lépett be rajta egy sáros bakancs. A kislány teste összerezzent, pupillája akkorára tágult, hogy szürke szemét teljesen feketére színezte, lélegzete elakadt, könnyei elapadtak. Mereven bámulta a babáját, nem mert a férfire nézni. Felsikoltott a csend. A porcelán baba gunyoros tekintettel bámulta a kislányt; szilánkosra tört bal szemének maradványán hideg fény villant.
A körben álló alakok már nem sugdolóztak és nem mutogattak, csak hajladoztak, hullámoztak a tompa derengésben. Figyeltek. Figyelték, ahogy a bakancs hirtelen lép egyet előre, figyelték, ahogy két erős, piszkos kéz ragadja meg a kislány vállait és az ágyra dobja, mint egy homokzsákot. Hallgatták, ahogy a vaságy egyik lába megcsikordul az öreg padlón, szálkás árkot húzva maga után. A hátsó sorokban állók közül néhányan lábujjhegyre álltak a jobb kilátás érdekében. Aki pedig már eleget látott, lehunyta szemét, fejét elfordította és füstté vált. A hajladozó, szürke testek így foszlottak egymás után semmivé, míg végül az utolsó alak is eltűnt.
Csak a baba maradt. Egy darabig még bámulta az üvegessé fagyott levegőt, végül lassan, az is lehunyta szemét és hagyta, hogy a meleg vér tócsába gyűljön alatta.