A téli éjszaka keményen tartotta magát, a hajnalnak még az ígérete sem látszott.
A sötétséget csak az éjszaka esett hó fehér takarójának sejtelmes csillogása és az utcalámpák tompított világításának fénykörei enyhítették. Az égbolt alacsonynak és feketének látszott.
Hajnali négy óra volt, aludt a város. Az utcákon egy lélek sem járt, az úttesteken sem közelben, sem távolban nem látszott jármű. Az autók még hatalmas hókupacokként álltak a járdaszegélyek mellett. Az egyik mellékutcából magányosan haladó, apró, fiatal, női alak fordult ki a Sugárútra, a sötét sarkon egy pillanatig tétovázott, végignézett az autók árnyékolta kihalt járdán, a mély kapuboltozatok sötéten ásító torkán, aztán átlábalt a havon, és a valamennyire megvilágított, üres úttest kellős közepén indult el a városközpont felé. A felülről sugárzó lámpafény mély árnyékot vetett arcának gödreire és gömbölyű álla alá, kihangsúlyozva keskeny, hosszú orrát. Amennyire csak tudta, szedte a lábát a vastag hóban, néha egy kicsit lassított, egy percre megállt, hallgatózott. Összehúzott szemmel a csendet fülelte, amit időnként megtört egy furcsa, kattogó hang.
– Jaj, ez a karácsony! Ezek a hajnali kelések… Hiába ez az időszak nekünk, akik a hal nagykereskedésben dolgozunk, rengeteg munkával jár. Talán nem is kellett volna az éjszaka hazajönnöm. Már éjfél is elmúlt, mire hazaindulhattam, és már mehetek is vissza. Talán az első, szolgálati villamost sikerül elcsípnem az András körútnál… – morfondírozott magában Angéla, az úttest közepén taposva a havat. Közben elérte a Corvin teret, ahol a közlekedési lámpák éjszakai üzemmódban, sárgán villogtak, azt mutatva, hogy mehet mindenki a saját belátása szerint. Körülnézett, aztán átvágott a kihalt téren.
– Csak tudnám, mi kattoghat egyre erősebben? Olyan rossz hallgatni! Sehol senki, csak ez a kísérteties kattogás… Remélem sikerül beérnem ötre, mert a vidéki vevők nem ismernek irgalmat ilyenkor. – Azzal még jobban neki iramodott. Csak a Nagyszínháznál állt meg egy percre, felnézett egy hunyorgó ostorlámpára, ami hangosan kattant egyet-egyet ahányszor kialudt, majd egy pillanatra megint felvillant a fénye. Ezt hallotta már messziről.
Fél öt volt, amikor az András körúthoz ért. Itt a villamosmegállóban már álldogált néhány ember. A távolból a sínek között közeledett, a sötétben egyre nőtt egy villamos lámpája. Angéla beállt a fázósan toporgó várakozók közé. Ő nem fázott, kimelegedett a gyaloglásban. Összemarkolta és kissé meglebbentette a nyakához tapadó, sötét, fényes, egyenesszálú haját, majd a többiek után fellépett a villamosra. A villamoson kicsit lehunyta a szemét, az utóbbi egy hétben összesen két éjszakára valót sem aludt. A villamos csikorogva zötykölődött a fagyos síneken. Amikor a folyóhoz értek leszállt, és átfutott az üres úttesten. Befordulva a Pipacs utcába igyekezett az éjjel-nappal nyitva levő kocsma előtt gyorsan átszaladni. Így is utolérte néhány kásás, részeg hangon elmotyogott mocskos ajánlat. Bekanyarodott a Halas utcába, ami máris tele volt furgonokkal, kisteherautókkal. A tömény halszagot, ami az utcában terjengett, már észre sem vette, néhány év alatt ezt is meg lehet szokni. Ránézett az órájára, háromnegyed öt. Amikor odaért az üzlet ajtajához, amíg előkereste a kulcsát, sötét árnyékok váltak el a faltól, nyíltak a gépkocsi ajtók, emberek kászálódtak ki belőlük, s néhányan futva igyekeztek a kocsma felől. Mire kinyitotta a lakatot, egy nagyobb csoportosulás vette körül. A munkások segítettek neki feltolni a nehéz vasrácsot. Az ajtóban megfordult, ránézett a férfiakra, akik őt várták és megszólalt:
– Tudják a rendet! Először a vidékiek, aztán a többiek érkezési sorrendben. – A háta mögött felhangzott a megszokott kórus:
– No de Angélácska!- Ő azonban átsietett a hideg, nedves, halszagú, nagy üzlethelységen be az irodába. Ott meggyújtotta a mennyezeti neont, bekapcsolta a gázkonvektort, majd levette a télikabátját és belebújt egy báránybőr mellénybe. Kis tétovázás után egy villanyhősugárzót is bekapcsolt. Aztán kinyitotta a pénztárfülke ajtaját, majd a páncélszekrényt, elővette a váltópénzt tartalmazó nagy vaskazettát belőle, majd bezárta. Kinyitotta a pénztárfülkében az íróasztal fém fiókját, beletette a kazettát, kikészítette a tollat, pecsétet, bekapcsolta a számológépet és odafordult a tolóablakhoz. Az ablak előtt már ott állt az első vevő, akinek a hatalmas betonkádakból az élőhalat már kimérték nagy vesszőkosarakba a munkások, és lemázsálták. Angéla kiállította a szállítólevelet, és odaadta a vevőnek. Aki aláírt, lepecsételt minden oldalt, igazolva, hogy az árut átvette. Elvitte az egyik példányt a szállítólevélből, aztán már jött is a soron következő vevő.
Az éjszakai bár minden asztala foglalt volt. A levegőt szinte kiszorította a teremből a magasban gomolygó cigarettafüst, a kitöltött italok, az arcvizek, illatszerek illata, és a mélyben lüktető zene. A földig érő vörös selyemterítővel borított parányi kerek asztalokon barackszínű selyemernyős kislámpák szelíd fényei adták a hangulatvilágítást. A sötétlila fotelekben ülő közönség szinte teljesen férfiakból állt. Mind a picike színpadon táncoló lányt bámulták, akinek az arca még a festék alatt is telt és bársonyos volt, a szája kicsi és gömbölyű, hosszú haja pedig – már amennyi előtűnt belőle a művirágok és a csillogó kövek közül – vörösen izzva göndörödött. A flitterekkel kivarrt sárga selyem bikini, amit tökéletes alakján viselt, a reflektorfényben úgy ragyogott, akár a nap. Még jobban vonzotta a férfiszemeket, mint a halvány bőre, amit szabadon hagyott. Ibolyakék szemét igézően villogtatta a közönség felé. A legtöbb csábító pillantását a színpad melletti asztalnál ülő fiatal férfi kapta. A férfi vizenyős, kék, dülledt szemei szinte rátapadtak a lányra. Hatalmas, széles szája folyton nyitva volt, felfedve rendetlenül nőtt, ritkás fogait, a sarkában folyamatosan egy nyálcsepp csillogott. A homloka olyan alacsony volt, mint a termete, és olyan csapott, mint a válla. Seszínű haja tüskésen meredezett, a feje tetején máris kopaszodott. Rosszul szabott grafitszürke öltönyéből kidudorodott a hordó hasa, domború mellkasa. A táncszám végén a lány az ujjaival csókokat dobott a lelkesen tapsoló közönségnek, majd beszaladt a függöny mögé.
– Jaj, de gyönyörű ez a lány! Milyen karcsú, milyen kecses… Szinte hihetetlen, hogy ilyen szépséges teremtéssel sikerült megismerkednem! – gondolta Dénes. Felugrott a színpad melletti asztalától és állva tapsolt. A lábai és a kezei a vaskos, gömbölyű törzséhez képest rövidek voltak és vékonyak. Amikor a taps elhalt, visszaült és várt. Nemsokára megjelent a táncosnő, a sárga bikini fölött egy színes virágokkal és légies madarakkal kihímzett türkiz színű, gazdagon redőzött, vékony bársony köntöst viselt. Egyenesen odasietett Dénes asztalához.
– Lillácska! Csodálatos volt a tánca! – lelkesedett a férfi, a szája sarkában egy újabb nyálcsepp jelent meg, és dülledt szemeivel szinte felfalta a lányt.
– Francia pezsgőt! – intett a lány a pincérnek, és leült Dénes mellé. – Jaj, hogy mindig a csúnya férfiaknak van pénzük…- gondolta elkeseredetten, de a szája mosolygott a férfira. – Ez a Dénes is pont olyan, mint egy nagy varangyos béka. Ezen még a csók sem segít, már kipróbáltam, de nem változott tőle királyfivá. Legalábbis a külsejét illetően nem, mert szerencsére a pénztárcája az igazán királyi. Igazgató valami kereskedelmi vállalatnál.
Az elmúlt hónapban, amióta csak megismerkedtek, mindennap kapott tőle egy friss rózsacsokrot az öltözőjébe, annyi szál rózsából ahány napja ismerik egymást. Mostanra egy rózsabokorra kezd hasonlítani a csokor, és amit csak kért eddig, azt mind megvette neki a férfi. Egy egész ruhatárat csináltatott már magának Dénes költségén a legdrágább szalonban. Minden ruhához külön cipő, táska kellett. Csakis a legjobb márkák! Na persze ékszerek is, mindegyikhez. Hozzájuk illő fülbevaló, nyaklánc, vagy colié, karkötő, gyűrűk. Déneske meg nem fukarkodott, amire ő csak rámutatott, azt megvette neki. A legdrágább helyeken vacsoráztak, taxival vitte mindenhová, mert a férfi azt mondta, hogy idegesíti őt az autóvezetés. Ott ült a mulatóban éjszakánként és rendelte a drága italokat. Ő volt a legjobb vendég!
– Lillácska drága, mindjárt zárnak, öltözzön fel, hazaviszem! – fogta meg Dénes a táncosnő kezét, közben szinte levetkőztette a szemével.
– Korán van még Déneske! – húzta ki a lány a férfi izzadt szorításából a kezét, és pezsgőt töltött magának. – Azt az egyet soha nem engedte, hogy tegezzék őt a vendégek, elvárta a tiszteletet.
– Ma be kell mennem a cégemhez, nagy a forgalom karácsonykor, nem lehet magukra hagyni a beosztottaimat. Menjük szépen, majd viszünk magunkkal egy másik üveg pezsgőt! – a férfin látszott, hogy most nem lehet leszerelni. A lány mosolyogva bólintott, és elindult az öltözőbe.
Dénes szórakozottan tologatta a pezsgős poharát a picike asztalon, a selyemterítő mintáit követve.
– Pénzt kell ma szereznem! – gondolta mindenre elszántan.
Már leürítette a lekötött számlájukat, amin a felesége évek óta gyűjtögette a pénzt egy autóra. Több banknál is hitelkártyát váltott ki, azokat is már mind a végsőkig megterhelte. A munkahelyén is bevetett néhány pénzcsináló trükköt. Elhozta otthonról a felesége ékszereit. Na hiszen, alig kapott értük pár fillért a bizományiban, de néhány rózsacsokorra azért futotta abból is. Dénes tudta, hogy micsoda patáliát fog csapni az asszony, ha észreveszi… Szerencsére nem viselhette azokat a szegényes kis ékszereit sem, mert kórházi nővér volt a csecsemő osztályon. Fiatalon nősült, elvett egy szemüveges, vékony kis nőt, aki elől deszka, hátul léc, mindig fertőtlenítő szaga van, és mindig beteg gyerekekről mesél. Rémes! Na a kislányuk az aranyos, de nem kárpótolhatja őt egy gyerek. Neki ilyen belevaló csinibaba kell, mint ez a kis Lillácska, akivel megbámulják irigyen a férfiak, és aki olyan, mint egy álom, ha levetkőzik. Hát igen, azt hazudta neki, hogy gazdag, de muszáj volt, mert különben szóba sem állt volna vele. Egy ilyen lány… Még elegendő pénze van, hogy kifizesse itt a számlát, és a taxit Lilla lakásáig, aztán sürgősen pénzt kell szereznie!
Amikor a táncosnő felöltözve visszatért, a tulajdonos büszkeségével ölelte át a derekát, végigsimította a szoknyáját és megmarkolta a fenekét. Kiléptek a füstös mulatóból a reggeli utcára, az egyre növekvő rózsaszín fénybe.
Angéla már órák óta állta a vevők rohamát, számolt, írt, pecsételt, pénzt bevételezett, visszaadott, figyelt, hogy hibát ne vétsen akármilyen fáradt. Közben a telefon rendeléseket is neki kellett felvennie, és a munkások is hozzá fordultak, ha valami probléma adódott az üzletben, egyedül kellett helytállnia, mert a főnöke nem jött be. A sor csak egyre nőtt a pénztár tolóablaka előtt. Kiskereskedők, hentesek, nagy éttermek, kisvendéglősök, mindenki halat akart minden mennyiségben. Szerencsére holnap végre itt a karácsony, és véget ér a roham. Sokan fizettek készpénzzel ma. Tele a kassza pénzzel, el kellene vinni befizetni a bankba, a szabályzat szerint ennyi pénz nem lehetne a házi kasszában.
Már fullasztóan meleg volt az irodában. Rég levette a mellényt, kikapcsolta a hősugárzót, kinyitotta a pénztárfülke ajtaját az iroda felé, bár az dugig volt emberekkel, akik melegedni jöttek be. Már a tömegtől volt benn meleg. Elvileg senki nem jöhetett be az irodába, az ott dolgozókon kívül. Kívülről is és belülről is csak kulccsal nyílt az ajtó, az irodából leválasztott pénztárfülke miatt. Kívülről általában kopogtak, és valaki beengedte azt, aki be akart jönni, belülről meg egy madzaggal oda volt kötve a kulcs a pénztárfülke iroda felőli ablakához. Mégis gyakorlatilag mindenki bejött, akinek csak kedve volt. Bejöttek melegedni a munkások, akik folyamatosan a jéghideg vízben tapicskolva, a dermesztő vízben nyúlkálva, a hideg halakat megfogva dolgoztak. A folyamatosan hideg vízben ázó gumicsizma, gumi kötény nem melegítette őket. A jövő-menő vevők miatt az üzletajtók, az utca felé, tárva-nyitva álltak egész nap, fütyült be rajtuk a téli szél. Angéla mindig beengedte a munkásokat az irodába, inkább itt melegedjenek meg egy kicsit, mint a kocsmában. Ők meg beengedték az ismerős vevőket, akik a sorukra vártak és nem volt fűtés a furgonjukban, vagy nem akarták órákig járatni a motort. Benn voltak – két forduló között – a saját sofőrjeik is, akik a városban hordták ki az élelmiszerboltok által telefonon megrendelt fagyasztott halrudat, tasakos halszeleteket. De itt melegedtek a pincében levő halfeldolgozó munkásai is. Zsongott az iroda.
Amikor egy percre mindenki elhallgatott, Angéla felnézett. Az ajtón Dénes lépett be, a főnöke. Minden arc az üzletvezető felé fordult, várták a jól ismert felcsattanást, hogy mindenki azonnal hagyja el a helyiséget. Most azonban nem küldte ki őket.
– Kellemes karácsonyt mindenkinek! – mondta és széthúzva hatalmas, széles száját elmosolygott. Kilátszottak rendetlenül nőtt, ritkás fogai, a szája szögletében egy nyálcsepp csillogott. Az irodában lévők is elmotyogták az orruk alatt a „kellemes karácsonyt”, majd folytatták a melegedést és a beszélgetést. Dénessel nem törődött senki. Ő előbb elintézett egy telefont, felhívta a feleségét, hogy megint egész éjjel benn kellett maradnia, hallhatja milyen bolondok háza van most is, megállna itt az élet nélküle. Ez van karácsony környékén. Aztán leült az asztalához és Angélát figyelte.
Éppen Kadics bácsi, a város legnagyobb halkereskedője állt a pénztárablaknál. Készpénzzel fizetett. Sok készpénzzel. Angéla megszámolta gondosan a bundokba kötött bankjegyeket, és felhalmozta maga elé a pénztár asztalára. Már nem fért be a pénztár fiókba.- Mindjárt beteszem a páncélszekrénybe. – gondolta. Kiadta a számlát az ablakon és mire kellemes karácsonyt kívántak egymásnak Kadics bácsival, és visszafordult, eltűntek az asztalról a bankjegykötegek, csak az apróbb címletek árválkodtak ott a pénzből. Angéla rémülten felsikoltott. Mindenki megmerevedett az irodában, minden arc feléje fordult.
– Eltűnt a pénz! Jaj, eltűnt a pénz! Kadics bácsi most fizetett vele! – mondta falfehéren.
– Ugyan, nem kell a cirkusz, biztosan betetted a fiókba, csak elfelejtetted!- intette le Dénes, a főnöke, aki közben folyamatosan az ajtó felé húzódott. Angéla azonban szélsebesen kipattant a pénztárfülkéből, félrelökött néhány nagydarab férfit és az ajtókulcsot leszakítva a spárgáról, a zsebébe tette.
– Innen addig ki nem megy senki, amíg meg nem lesz a pénz! – mondta elszántan, pedig látszott rajta, hogy belülről reszket. Az asztaláról eltűnt három millió forint neki, aki százezer forintot sem keresett havonta, óriási összeg volt. Az egész élete romba dől, ha itt és most nem lesz meg az eltűnt pénz.
– Na, add csak ide azt a kulcsot, még jó, hogy nem te dirigálsz itt!- lépett feléje fenyegetően a főnöke. Angéla behátrált a pénztárfülkébe és a kezébe vette a telefont.
– Hívom a rendőrséget! – mondta elszántan és tárcsázni kezdett. Dénes odaugrott, kikapta a kezéből a telefont, és lecsapta.
– Tudom, hogy nagyon fáradt vagy!- Igyekezett megnyugtatóan nézni Angélára a dülledt szemeivel. – Valamit hibáztál, de ha majd rovancsot csinálsz este, én biztos vagyok benne, hogy meglesz a pénz.
Angéla azonban mintha nem is hallotta volna őt.
– Tessék kirakni a zsebeket! Mindenki!- mondta komolyan, csak a hangja remegett. Az irodában levő férfiak összenéztek és elkezdték kipakolni a zsebeiket. Amelyik zsebüket kiürítették, kifordították, hogy mindenki lássa, üres. Hamarosan már csak Dénes álldogált kipakolatlan zsebbel a pénztárfülke előtt.
– Na látod, senkinél sincsen a pénz. – mondta olyan hangon Angélának, mint ha az óvodás kislányát kellene megbékítenie.
– Gyerünk, te is pakold ki a zsebeidet! – válaszolta Angéla.
– Na azért ne hülyéskedjünk!- fortyant fel a férfi. Azonban a többieknek elegük volt, menni szerettek volna már közülük sokan. Egyszerre csak mindenki Dénes körül állt, egyre közelebb jöttek hozzá, és követelték, hogy pakolja ki a zsebeit. A pénztárablak előtt állók is kíváncsian néztek be az irodába, és az irodának az üzletre néző hatalmas ablakai előtt ott álltak a munkások, akik azt akarták megnézni, hogy miért akadt meg a sor a pénztárnál. Dénes körülnézett, mérgében elvörösödött, majd benyúlt a belső zsebébe és odavágta a pénzkötegeket az asztalra, Angéla elé.
– Csak meg akartalak leckéztetni, hogy a pénzt nem lehet őrizetlenül hagyni egy percre sem, és nem lehet boldog-boldogtalant beengedni az irodába! Majd egyszer olyan veszi el, aki nem adja vissza neked!- kiabált Angélára, az összes főnöki tekintélyével. Angéla megszámolta a pénzt és kifejezéstelen arccal nézett a főnökére, miközben visszaadta az irodakulcsot.
Angéláéknál szerény volt a karácsonyeste, mert a gazdasági válságra való hivatkozással nem kaptak karácsonyi jutalmat a beosztottak, de nagyon szépen sikerült. Néhány, egyébként is szükséges apróság volt az ajándék, de remek volt a halászlé és a rántott hal, szép volt a vacsora utáni sétájuk a hóban, a kivilágított utcákon. Csak karácsony másnapján, amikor átjött hozzájuk vendégségbe a barátnője Julika a férjével, akkor mesélte el, hogy mi történt karácsony előtt a munkahelyén.
– Tudtam, hogy ő volt! Tudom, hogy el akarta lopni azt a pénzt! Semmi pénz nem elég neki arra a táncosnőre, akit szédít. Szoktam hallani, amikor telefonon beszélnek és igazgyöngysort, nercbundát ígérget neki… Most aztán hol találok új munkahelyet? El kell jönnöm, mert addig úgysem nyugszik, amíg bosszút nem áll rajtam… Pedig nem csak a pénzt akarta ellopni, hanem az árut is lopja. Csak papíron van meg a készlet, szállítóleveleket írat velem, mintha elvitte volna a halgazdaság boltja a sok árut, amikor leltár van nálunk. Ha pedig ott van leltár a halgazdaságnál, akkor visszáruznom kell papíron, az egyre nagyobb készleteket.- elkeseredetten rázta a fejét. Nem is vette észre, hogy a barátnője kiment telefonálni a szobából.
– Halló apa! Gondoltam érdekelni fogja a barátodat, hogy mit hallottam, éppen most… – Julika halkan, de érthetően mesélte el a történetet a telefonba, az édesapjának, aki minden szerdán együtt kártyázott a hal nagykereskedés tulajdonosával a klubban.
Angéla csak ámult-bámult, amikor karácsony után egyszerre volt lecsapó leltár náluk a hal nagykereskedésben, és a halgazdaság boltjában is. Dénest megbilincselve vitték el a rendőrök, sikkasztás megalapozott gyanúja miatt, és azóta sem látta.
Nem mintha hiányzott volna neki…
20 hozzászólás
Jól megírt olvasmányos történet, tetszik ahogy a szálak összekapcsolódnak a végén. Hogy a szabadulása után mi lett Dénessel az már az olvasó fantáziájára van bízva?:)
Kedves Judit !
A hazugságnak bizony ára van.Az olvasói fantázia szárnyalhat, ki így, ki úgy gondolja.Az írásod mint mindig tetszik nekem.
Szeretettel:Marietta
Kedves Arthemis!
Örülök, hogy tetszett a történet.
Ha szeretnéd tovább gondolni, akkor a rengeteg adóssággal magára maradt, megcsalt és kifosztott feleség és a kislányuk sorsára gondolj…
Lillácskának lesznek más rajongói, de Dénes már nem lesz köztük a szabadulása után.
Judit
Kedves Marietta!
A hazugság hasonló a terebélyes fához, melynek satnya a gyökere, jön a zivatar, s kiszakítja tövéből. A picinek látszó hazugság nőni kezd, mert nincs megállás, szüli egymás után az újabb és újabb hazugságokat, amíg terebélyes fává nem cseperedik. Azt meg sohasem tudhatjuk, hogy honnan csap le az a vihar, ami rombadönti azt, amit hazugsággal szerzett meg valaki.
Köszönöm, hogy hűséges olvasóm vagy.
Judit
Kedves Judit, most aztán jól megvezettél engem. A bevezetés alapján egészen másra számítottam. Ütős poén, erős és elgondolkodtató.
Kedves Müszélia!
Nem volt szándékom megvezetni téged a bevezetéssel. Mindössze leírtam, hogy egy téli hajnalt hogyan tölt el az alulfizetett és agyondolgoztatott, de lelkiismeretes és szorgalmas, munkáját szerető beosztott és a túlfizetett, mással foglalkozó főnök.
A poén pedig valódi. Nem ott, és nem úgy, ahogy a történetben szerepel, de megtörtént.
Hiába az életnél nincsen nagyobb rendező!
Judit
Kedves Judit!
Ha valaki belegabalyodik a hazugság hálójába, nehéz onnan kivergődni…
De, hogy másoknak, készakarva ártson, ez már szégyentelen dolog…
Remek az írásod, mint mindig…Gratulálok!…Lyza
Kedves Lyza!
Nagyon megtisztelő és nagyon örülök neki, hogy hűséges olvasóm vagy.
Osztom a véleményed, hogy senki sem jogosult másnak ártani, semmilyen okból. Azonban sajnos az emberek nagyon is gyakran ártanak másoknak. Elég kevesen vannak, akik betartják azt a szabályt, hogy csak azt tegyék másokkal, amit szeretnének, ha velük is megtennének, és úgy viselkedjenek másokkal, ahogy szeretnék, ha velük viselkednének. Pedig milyen kellemes hely lenne akkor a világ. Csak azt nem tudom, hogy milyen témáról írnánk akkor?
Judit
Kedves Judit, tetszett, hogy a bevezetés nem a szokványos módon folytatódott, a megvezetés szóval nem volt több szándékom, mint kifejezni a kellemes meglepődést. hozzá kellett volna tennem néhány smileyt, elnézést kérek.
Kedves Müszélia!
Remek, hogy kellemes meglepődést szereztem neked az írásommal! A nevető arcocskákat, és az értékelésedet is.
Judit
Kedves Judit!
Ez egy igazi bűnügyi novella, amelyben a feszültség végig fenn van tartva, és nem tudható, hogy kiderül-e az igazság. Szerencsére a történet hepyenddel végződik.
Nagyon jó írás, gratulálok: Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart!
Nagyon örülök, hogy tetszett Neked a történet. Nekem is az egyik kedvencem, az általam írt novellák közül. Ma sok főnök lenézi a beosztottait, és azt gondolja, hogy mindent megtehet velük, mint a terület felkent vezetője. Pedig a beosztottak is ésszel és érzelmekkel megáldott emberek, akik megítélik, pontosan értékelik az ő viselkedését. Ha ideig-óráig kénytelenek is együttműködni vele, ez nem azért van, mert buták, hanem azért, mert kényszerhelyzetben vannak a munkaerő piacon.
Köszönöm a hozzászólásodat, és az értékelésedet.
Judit
Magas hőfokon tudtad tartani az írásod menetét,
remekül sikerölt szerintem!
grat:pdw.
Kedves Mr.Pdw.!
Köszönöm, hogy olvastál, és hozzászólást is írtál. A csillagokat is köszönöm!
Örülök, hogy tetszett!
Judit
Kedves Judit!
Végig izgultam a történetet, attól tartottam Angéla kerül bajba. Szerencsére a hazugságnak ára van, legalábbis Nálad. Bárcsak így lenne az életben is. Mennyire más lehetne minden…
Nagyon, nagyon jó a novellád. Minden elismerésem.
Ida
Kedves Ida!
A hazugságnak mindig ára van, hiszen huzamosabb ideig semmi nem tud fennmaradni, ami hazugságra épül. A hazudozó mindig megfizeti a hazugsága árát, ha nem is pontosan így, de a kapcsolatainak és saját lelkének a rombolásával mindenképp. Mert fárasztó a folyamatos manipuláció, és ráadásul állandóan készenlétben kell állni a csapdák elkerülése és a következetesség látszatának biztosítása érdekében.
A hazugsággal elvesztegetjük erőforrásainkat, elpocsékoljuk mentális és pszichés energiáinkat.
Judit
Kedves Judit!
Annyira életszagú ez a történet, hogy beleborzongtam.
Ági
Kedves Ági!
A történet teljes egészében kitalált. Az utcanevek is. Nincsen ilyen város, nincsen ilyen utca, nincsen ilyen hal-nagykereskedés.
Ha a jellemábrázolással, és a történetvezetéssel elértem, hogy valóságosnak tűnik, akkor valamit most jól csináltam! 😀
Köszönöm a hozzászólást, a csillagokat, és a borzongást. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Most látom, hogy korábban föltett az anyagod, de én csak most találtam rá. Mindig nagyon jól írsz, részletesen, érdekesen, az ember szívesen olvassa. Bizony, sokaknak tanmese is lehetne.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Köszönöm a dicsérő szavaidat, nagyon jól esnek! Remélem máskor is találsz kedvedre valót az írásaim között! Akár a régebbiek között is… Én is szoktam olvasgatni a régebbi írásaidat.
Judit