Viharos szél fújt, a lány meg-megingott a magasban. Arcát könnyek és esőcseppek áztatták, lelkében két gondolat kergette egymást.
Nem tudta megtenni. Nem tudta rászánni magát a végső lépésre. Egy erősebb széllökéstől már majdnem leesett, de kezeivel görcsösen kapaszkodott.
– Nincs más választásod! – ordított fejében az egyik gondolat.
– De miért? Nem muszáj megtenned… – súgta a másik.
Nem tudott dönteni. Pedig először oly könnyűnek, oly egyszerűnek tűnt ez a megoldás, és ez tűnt egyedül kivitelezhetőnek.
– Ne csináld! – üvöltötte fel lentről az, akit annyira szeretett.
Most vette észre, hogy alatta már kisebb tömeg ácsorgott. Néhány vandál tettre ösztönözte, míg mások szörnyülködve integettek, hogy másszon le. Hamarosan néhány rendőr is lefékezett a hídon, majd egy mentős és egy tűzoltó is befutott.
– Gyere le, nem lesz semmi baj! Biztosan meg lehet oldani másképp is! – próbálták megnyugtatni, miközben a tűzoltóval egymagasságba emeltették magukat, ezzel viszont minden kétséget eloszlattak benne. Még egyszer végiggondolta.
A napja úgy kezdődött, mint minden átlagos nap. Az apja leitta magát a sárga földig, megverte az anyját, aztán a lányt elzavarta az iskolába. Előző nap a drága sör ráborult a könyveire, minek következtében kapott egy kiadós verést, ráadásul készülni sem tudott. Persze most minden tanár feleltetni akarta, a feleletek eredménye pedig elégséges, vagy elégtelen lett. Nem zavarta, az aznapi találkozóra gondolt a barátjával.
Délután rögtön a találkozó helyére rohant, persze még sokat kellett várnia, míg a fiú megérkezett. A fiú viszont bevallotta, hogy már hetek óra egy másik lánnyal jár, csak nem akarta bevallani, hogy már nem őt szereti. A lány sírva elrohant, nem is figyelt, merre megy.
Ott kötött ki, ahol először találkozott a szerelmével. Visszaemlékezett az első csókra, aztán a másodikra, és a többire. Az akkori boldogsága sem volt teljes, hisz mindig az eszében volt, hogy otthon az apja várja részegen. Leült a padra, ahol a fiú először mélyen a szemébe nézett, és azt mondta neki: szeretlek. Aztán lehunyta a szemeit, és elindult egy utolsó sétára.
Most itt állt a híd tetején. Az élete egy romhalmaz volt. Nem, ezt már másképp nem lehet megoldani. Félmosollyal megrázta a fejét, majd levetette magát a hídról.
A kórházban egy lány feküdt a lélegeztőgépen. Mosolygott. Egyszer az életben boldog volt.
10 hozzászólás
Nagyon tetszett, de a végén igazából nem értem, miért mosolyog. Vagy legalábbis nekem nem derült ki.
Örülök, hogy tetszett 🙂 Hát elvileg azért mosolyog, mert nem törődik semmivel, vagy nemtom 😛 Áááá, majd még átdolgozom 😛 Köszi, hogy írtál!
összességébne tetszik. szerintem érthető az a félmosoly, valaki akinek nem volt része semmi jóban, egy pillanatra boldog lesz, hogy mostmár semmi nem fogja terhelni a lelkét.
tény hogy nagyon sokan próbálkoznak fiatalon öngyilkossággal ilyen dolgok miatt, de számomra ezek a dolgok nem elég meggyőzőek, talán azért mert szerencsére a családomban nincsenek ilyen gondok, de rémes érzés lehet az biztos…
üdv
Bocsi Senna, az ugrás pillanatában “lévő” félmosolyt azt értem, a kórházit nem. Nem az én alkotásom, csak szerény véleményem, ha igazán elszánta magát az öngyilkosságra, akkor nem indokolt a korházi boldogság, hisz nem sikerült neki, a problémái ezzel nem oldódtak meg. Ha azért mosolyog, mert örül, hogy mégis életben maradt, akkor érthető, meg persze, ha talált megoldást a problémáira. Lehet, hogy csak én érzem így, de nekem hiányzik az “indoklás”, de ezt már Leonának is leírtam.
Én már hallottam olyat, hogy valaki érettségi előtt lett öngyilkos, személyes lelki problémák miatt szintúgy előfordulhat… De azért majd kicsit átdolgozom, köszi, hogy írtatok véleményt! 🙂
“A kórházban egy lány feküdt a lélegeztetőgépen. Mosolygott. ”
valószínűleg aludt, és azt hitte, sikerült az, amire elszánta magát. Ha így van, akkor értem. Megsajnáltam szegény lányt, bár tudom, sokan vannak hasonló helyzetben.
Összeségében jó lett, Leona! Ez is tetszik, mint a többi műved. Fiatalabb vagy nálam, de jobbakat írsz… És még nekem mondják, hogy lehet belőlem valami…
Köszike a dícséretet, de te jobbakat írsz, mint én 🙂 Sokkal ügyesebb, meg érettebb vagy, meg hasonlók.. Örülök, hogy írtál!
Ahhoz képest, hogy mennyi idős vagy, szerintem nagyon jó lett. Igaz, már én is kb. 4-5 éve ugyanígy fogalmazok, mint manapság, legföljebb a témáim jobbak – talán :DDD
Mondjuk a mosolyt én is legföljebb az ugráshoz tenném, a végére valami mást, de ezt rád bízom. Mindenesetre nem nagy baj, hiszen lehet, hogy azért mosolygott, mert megtanulta, mi is az élet. Többféleképpen lehet értzelmezni… 🙂
Na tessék, egyfolytában az egomat növelgetik 🙂 Mondjuk jól esik 😛 Az értelmezést mindenkire rábízom, úgy a jó 😉 Köszi a véleményt!
kedves Leona,
megborzongtam…………nem csak az öngyilkosság miatt, hanem az elénk vázolt családmodell miatt is……igen nagyon sokan élnek így kapaszkodót keresve egy társban kit szeretni lehet……..és kiderül, hogy eme kapaszkodó is elszakadt……tragikus…….
azt vallom, hogy az öngyilkosság egyfelől gyávaság, másfelől nagy bátorság is…..
gratulálok:
john