– Halló! Éva, te vagy az?
– Ki lenne? Engem hívtál, nem?
– De, de. Csak olyan furcsa a hangod.
– Miért, milyen?
– Nem is tudom, olyan síron túli.
– Ne hülyéskedj, ki vagy hangosítva.
– Ja, az más.
– A körmömet festem, így nehéz lenne tartani a telefont.
– Milyen igaz.
– Miért hívtál?
– Hát, csak azért, mert megbeszéltük. Mondtad, hívjalak, ha van egy kis időm.
– Persze, emlékszem. De az már két hete volt.
– Igen, de tudod, a vizsgák.
– Én már túl vagyok rajta.
– Nekem még van egy, de azt majd később.
– Halasztod?
– Muszáj.
– Jól van, nem azért kérdeztem.
– Figyelj, megiszunk egy kávét?
– Mikor?
– Most. Itt ülök a Gongban.
– Lemenjek?
– Arra gondoltam.
– Múltkor elég szűkszavú voltál. Volt valami?
– Ha úgy vesszük.
– Hogy vennénk másképpen?
– Anyám bátyja meghalt. A hétvégén temetjük.
– Részvétem.
– Köszönöm. Ismerted?
– Nem.
– Már régóta beteg volt. Gyógyíthatatlan.
– Értem. Hiányzik?
– Nem. Húsz éve nem is láttam.
– Nem sokat meséltél a családodról, nem is tudtam, hogy problémáitok vannak.
– Nem voltak. Csak anyám. Kiborult, most a pszichiátrián van.
– Sajnálom.
– Te, figyelj, mi lenne, ha este moziba mennénk?
– Jó. Hova?
– Majd kinézzük valami műsorfüzetből.
– Kérdezhetek valami intimet?
– Persze.
– Van barátnőd?
– Hát, nem te vagy a barátnőm?
– Ha úgy vesszük.
– Akkor jössz?
– Várj már! Kérdezni szeretnék még valamit.
– Rendben.
– Szeretnél gyerekeket?
– Hogy jön ez ide?
– Szeretnél, vagy nem?
– Hát persze, hogy szeretnék.
– Akkor jó. Mennyit?
– Ezen még nem gondolkodtam.
– Nem baj. Először úgy is meg kell alapoznunk az életünket.
– Az életünket? Éva, hová akarsz kilyukadni?
– Hát, te nem érzed, amit én?
– Honnan tudjam, hogy te mit érzel?
– Jaj, ne butáskodj, már annyiszor megbeszéltük. Tudod, hogy mennyire szeretlek. Úgy megijesztettél az elején, olyan furcsa volt a hangod. Olyan idegen.
– Miért, mit vártál, alig ismerjük egymást?
– Tudom, az a két év nem olyan sok, de már ismerlek annyira, hogy elkötelezzem magam.
– Szerintem, ez még korai.
– Miért?
– Mert még nem találkoztunk.
– Ne mondj ilyeneket, megrémítesz!
– Ezt a számot most néztem ki a telefonkönyvből, és amikor meghallottam a hangodat, nem tudtam ellenállni.
– Jézusom, te nem Gábor vagy?
– Nem.
– Sajnálom!
– Semmi baj. Akkor jössz?
– Hova?
– Hát ide a Gongba. Megiszunk egy kávét.
– Megyek.
4 hozzászólás
Bennem csak az merült fel, amikor először olvastam ezt az írásodat (azon kívül, hogy kifejezetten élvezetes), hogy a lánynak mennyire lehettek erősek a két éve érlelődő érzelmei, ha a végén igent mondott egy idegennek. Persze ehhez nyilván arra is szükség volt, hogy a barátja nem hívta, egy idegen viszont igen.
Tetszik, ahogyan az életből vett impulzusokat beletömöríted ezekbe a rövid prózákba. Itt is megvolt a meglepetés a végén, ráadásul a felismerés következtében, ha visszagondolunk a fentiekre, a dialógus rövid mondatait átértékeljük, mert egyfajta plusz töltést kapnak.
Egyszerre tanulságos és kicsit ijesztő, hiszen teljesen életszerű a jelenet. (Egy ilyen idegen bárki lehet, bármit akarhat.) De én most megelőlegezem neki a bizalmat. ☺
Laca
Kedves Laca!
Ismét lenyűgöz rövid, tömör, lényegre törő megfogalmazásod, amelyben tetszésedet fejezed ki. Nem csak jólesik, de minden alkalommal meghat az, az értő érdeklődés, (mondanám szeretet) amellyel írásaimat értékeled. Sokféle helyzet, apró kis jelei az élet fonákságának adják írásaim témáit, anélkül, hogy bármilyen állásfoglalásra kényszerítene maga a történet. Nincs tanulság, mindig egy adott helyzet létezik, ahol a történet vélt, vagy valóságos szereplői teszik a dolgukat. Én pedig talán, csak egy furcsa, szokatlan szögből igyekszem lefényképezni ami elém kerül.
Barátsággal,
Janó
Kedves Janó!
Rövid írásod, novellád nagyon érdekes, az elején még nem tudhatjuk,
mi lesz a vége, s éppen az érdekes benne. Szeretem olvasni az ilyen
ritkaságot hordozó írásokat, bár még Tőled nem sokat olvashattam.
Az is érdekes benne, hogy amit leírtál, az végül is megtörténhetne
valakivel.
Szeretettel olvastam:
Finta Kata
Köszönöm, kedves Kata, méltató szavaidat.
Szeretettel,
Janó