Talán május volt, de mindenképpen jó meleg, és biztosan nem volt nyárutó, vagy ősz. Még tartott a tanítás az iskolákban. Közelgett a délidő, tizenegy már jócskán elmúlhatott, mert már rég elhalt a távolban az olyantájt eljáró gőzös vonat messzire hallatszó füttye. Pedig az az állomás vagy 6 km-nyire feküdt, de a gőzös füttyéhez mérték az időt a pusztai emberek. De hát a percnyi pontosság akkoriban nem számított annyira, mint manapság. Persze, van, akinek ma sem számít, de azt jobb esetben is udvariatlannak, pontatlannak bélyegezzük. Ha jól emlékszem, talán 55-ben, de legkésőbb 56-ban lehetett, amire most is annyira jó emlékezni, pedig nem is velem történt. Én csak az elbeszélésekből tudom, hogy mi is történt azon a hétköznapon.
A puszta szétszórt házai mindegyikét már nem lakták. Némelyik a háborúban súlyos sérüléseket szenvedett, másoknak meg a temetőben végezték a lakói. Az egyik, hajdani iker-ház egyik fele is lakatlan volt már, elköltöztek belőle. A másik felében élt egy nagycsalád, a szülők, és hat gyermekük. A ház ura dolgozni járt az erdőre, az asszony szokott csak odahaza lenni a legkisebb gyerekkel, aki úgy 4-5 éves lehetett. Éppen az ebédfőzéssel foglalatoskodott, amikor ki kellett mennie a háztól vagy negyvenméternyire fekvő gémeskúthoz, ahonnan a környék legjobb vizét merhette a vödörbe. A konyhából egyenesen a szabadba lépett ki, az előszoba ismeretlen volt akkoriban a házaknál. A gémeskút kávájához szorosan csatlakozott az itatóvályú, amit jóféle, helyi fából vájt valaki. Ha jól tudom, méretes jegenyenyár volt a vályú, életében. Most, némi zöldes bevonat az alján, és langyossá melegedett víz lehetett benne. Az asszony azt látta, hogy egy öregember éppen iszik az ostorfára erősített, okos fémretesszel fölerősített vödörből, majd levetni készül az ingét. Nem a legutóbbi divat szerint volt öltözve, nem rítt volna ki a pusztai emberek közül.
-Jó napot! -köszönt rá az öregre.
Amaz meglepődött.
-Adjon Isten! -mondta, és abbahagyta a ruhája bontogatását.
Szemérmesen, és halkan szólalt meg újra: -ne haragudjon asszonyom, csak az arcomat szerettem volna megmosni, mert kiizzadtam, amíg ide értem, meg hát meg is szomjaztam nagyon. Tudja, tolnom kellett a biciklimet már egy ideje a gyalogösvényen, mert akáctüskét kaphatott, és mivel nem akartam elkésni, hát igyekeztem.
-Hová igyekszik jóember? –kérdezte az asszony.
-Az iskolába.
-Mi dolga ott?
-Műsort adok a gyerekeknek!
Az asszony elmosolyodott:-szóval akkor maga a jó öreg Rádi bácsi?
Az öregnek földerült a képe, szemmel láthatóan elszállt belőle az elfogódottság.
-Igen! –felelte.
-No, akkor jöjjön velem, – így az asszony. Adok mosdóvizet, épp van a sparhelten meleg víz is, és jobb is, ha nem itt mosakszik, mert utána egy darabig ebből a vályúból se tehén, se ló nem inna, pedig sokan járnak ide itatni is! Tudja, az állatok kényesek az ilyesmire.
Az öreg hálálkodott. Roskatag, középtermetű ember volt. Valahogy látszott rajta, hogy nem teljesen egészséges. Most meg még az öreg biciklije is cserbenhagyta.
Az asszony felhúzta a vizet, átöntötte a saját vödrébe, és hívta magával az öreget, aki jócskán az apja lehetett volna. A konyhában a főzéstől jó meleg volt, a mosófazékból meg jutott meleg víz a hokedlin álló lavórba, még bőven hideget is kellett tölteni hozzá, hogy mosakodni lehessen benne.
-Csak mosószappant tudok adni, mert másra nem telik, ezt is magam főztem, -így az asszony. Látom, a biciklitől kenőcsös a keze, az biztosan leviszi.
Rádi bácsi újfent hálálkodott. Aztán hátat fordítottak egymásnak, az asszony a főztjével, az öreg meg a tisztálkodással volt elfoglalva.
Az öreg néhány perc után megköszönte a lehetőséget, és megkérdezte:
-A mosdóvízzel mit tegyek?
-Hagyja csak így, majd ráöntöm a szemétdombra.
-Hát akkor mennék is, mondja az öreg. Már nem emlékszem jól: messze van az iskola? Tudja, minden évben eljövök ide is, miért éppen az itteni gyerekeknek jusson kevesebb mosoly, és kacagás.
A pusztán egy egytantermes, egytanítós alsó tagozatos iskola volt, talán 150 méternyire ettől a háztól. Négy osztályába általában 40-50 gyerek járt.
-Dehogy, itt van két percnyire, -mondta az asszony.
Ránézett a polcon álló kiszolgált, de még járó vekkerre.
-Mindjárt dél van, kész a levesem. Ha elfogad egy tányérral, szívesen adok. Tudja, mindig sokat főzök, mert hatan eszünk belőle. Ahol meg jut hatnak, ott a hetediknek sem kell éhen maradnia!
Az öreg ismét csak hálálkodott.
Az asszony belépett a konyhából nyíló kamrába, és egy tejesfazekat hozott ki. Ebben tette le 2 napja aludni a tejet.
-Leszedem a tejfölt, aztán behabarom vele a levest. Babot főztem, van benne csipetke is, és a padláson még találtam egy kis darab füstölt bőrkét, az is benne van! Remélem, szereti a bablevest! Az aludttejből meg majd túrót készítek.
-Tudja, jóasszony, én sosem válogathattam. Én is nagycsaládban nőttem föl, mint akkoriban annyian. Ahogy elvégeztem a hat osztályt, azonnal inasnak adtak, mert a mesternél lakhattam, ő adott enni, igaz, nem híztam el rajta, meg a műszak is hosszú volt, de a szüleimnek könnyebb lett. Én suszternek tanultam.
Este, amikor a mester befejezte a munkát, föltakarítottam a műhelyt, és nemegyszer még el kellett vinnem a megjavított, vagy elkészült lábbeliket a megrendelőkhöz. Közben mindig arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne bohócnak lenni, mert az annyit nevethet.
Az asszony kimerte a levest.
-Egyék csak! Jó étvágyat!
Az öreg szó nélkül kanalazni kezdte, valószínűleg régen ehetett főtt ételt. Az asszony emlékezett rá, hogy a gyerekei évek óta emlegetik, hogy jön az iskolába a jó öreg Rádi bácsi, műsort ad elő, énekel, figurázik, bolondozik, ők meg vele együtt nevetnek. Ilyenkor mindig vinni kell neki vagy 1 forintot, vagy egy tojást, egy szelet kenyeret, darabka kolbászt, szalonnát, sonkát, de ha valaki nem tud hozni semmit se, annak sem kell elhagynia a termet, mulathat a többiekkel.
Hát végül mégis csak bohóc lett az öreg. Az azért látszott rajta, hogy a bohóckodásig hosszú volt az út, és bohócnak lenni mennyire nem vidám dolog!
Az asszony közben levette a platnit a tűzhelyről, egy lábost rakott rá, beleöntött a meleg vízből, felszította alatta a tüzet. A gyúródeszkáról levette az abroszt, és a korábban elkészített nudlitésztát belerakta az addig már lobogó vízbe.
Az öreg közben végzett a levessel, és menni akart.
-Maradjon veszteg Rádi bácsi! –mondta a ház asszonya, van még ideje, mindjárt kész az angyalbögyörő, megkínálom abból is! Mák lesz rajta. Cukrom sajnos nincs hozzá, épp a minap fogyott el. A bolt 3 km-re van, de pénzünk sincs, így nem vehettünk. Épp ma reggel számolta meg a vagyont a kicsi fiam, aki már várja magát a nagyobbal az iskolában, hogy van 2 asszonyos, 3 békegalambos, meg egy kalászos pénz. Ő még kicsi, öt éves sincs, de így ismeri a pénzt, és ha csak teheti, elmegy a bátyjával az iskolába, és figyel!
Szóval 60 fillérért még tíz deka cukrot sem adnak, mert kilója már 10 forint hatvan! A két nagyfiú kollégista, nekik 3-áig el kellett küldenünk a kollégiumi díjat, de az uram majd csak 10-én kap fizetést…..
Az öreg csak nézte az asszonyt, és csodálkozott, ellágyult a tekintete! Pénzük nincs, de jó szívük annál inkább!
-Tudja jó asszony, amikor az első háborúban az Isonzónál repeszgránát-szilánkokat kaptam, az ottani talján asszonyok, akiknek a nevét sem tudtuk, mosták le rólam a vért, pedig ellenségként voltunk ott. A második háborúban, alig tíz éve meg Oroszországban ástam az árkot, fegyvert ugyan nem kellett fognom, de mi adtunk néha kenyeret az ottani gyerekeknek, pedig nekünk is kicsi volt a fejadag. Most meg maga az, aki az ebédet adja nekem. Higgye el, jó lesz az cukor nélkül is. Nagyon köszönöm!
Hát jó lett! Evett a jó Rádi bácsi, és nagy köszönömök után szedelőzködni kezdett. Kilépett a biciklijéhez, visszajött a konyhába, és egy újságkivágást adott a háziasszonynak. Több artistával egyetemben ő volt a képen, még a bohócjelmez alatt is fel lehetett ismerni a vonásait.
Isten megáldja jó asszony! –köszönt el, és amerre mutatta a ház asszonya elindult az iskola felé, maga mellett tolva a lapos gumijú biciklijét.
Majd csak megjavítja neki valaki, gondolta az asszony. Dudorászni kezdett, majd leült a hokedlire, és csak az öléből kanalazva enni kezdett. Valahogy neki így kedvesebb volt…
Mintegy másfél óra múlva megjött a 4 gyerek is. A két lány, 5. és 7. osztályosok a faluban lévő iskolából, ami jó 3 km-re volt, aztán a harmadikos fiú, és a még iskolába sem járó legkisebb a műsorról. Egymás szavába vágva mesélték élményeiket mind a négyen az asztalnál ülve, még evés közben is. Anyjuk sugárzott az örömtől, ahogy gyönyörködött bennük.
Délután a két lány segített az anyjának, elmosogattak, és fölsöpörték a földpadlós konyhát, kiszellőztették a szintén földpadlós egyetlen szobát, aztán félrehúzódtak tanulni. A nagyobbik fiú a szokásos dolgát csinálta: elkötötte az istállóból a tehenet, és kivitte legelni. A kicsi, az örökmozgó, meg mindent átnézett, megvizitált, változott-e valami, ami eddig elkerülte volna a figyelmét. Egyszer felkiáltott!
-Anyám! Nézze csak meg!…eddig csak a két asszonyos, a 3 békegalambos, meg az egy kalászos pénz volt itt a polcon az óra mellett, most meg itt van két emberfejes is!
Valóban. A pénzen Kossuth Lajos képe volt, és 5 forintot ért.
Az asszony elkomorodott, mert nem talált rá magyarázatot, honnan is kerülhetett oda. Abban biztos volt, hogy amikor az órát megnézte, jó két órával ezelőtt, még nem volt ott. A nagyobbik lány kijött a szobából, és az öccsét figyelte. Az anyja megkérdezte a leányt:
-Édes lányom! Mit kell tanulnod holnapra?
-El kell olvasnunk Móricz Zsigmond novelláját, a „Hét krajcár”-t.
Az asszony egy pillanat alatt mindent megértett. Lerogyott a hokedlire, ölébe ejtette a kezeit, és szívbe markolóan zokogni kezdett. A gyerekei máig sem tudják, hogy miért.
7 hozzászólás
Kedves pusztai!
Egy nagyon jó novella!
Tetszett a felépítése!
Minden kis apróság helyet kap benne és
nagyon hüen tükrözi azokat az idöket,
az ikerház felében lakó nagycsaládon
keresztül.
Tetszett,a kihangsúlyozása a jószívüségnek!
A befejjezés csoda jó!
Gratulálok:sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Nagyon köszönöm, hogy elolvastad, és méltattad.
Üdvözlettel: pusztai
Nagyon jó novella! Picit összecseng valóban Móricz Zsigmond Hét krajcárjával, amire a történetben is van hivatkozás.
Az olvasó az elején el sem tudja képzelni, hogy a jó öreg Rádi bácsi bohóc! 🙂 Ez egy meglepő, váratlan fordulat a történetben. Nagyon ötletes!
Picit utána kell nézni a dolgoknak, ha konkrét évszámokat és összeget ír valaki a történetbe.
1955-ben egy kiló cukor ára 10.-Ft volt, 1956-ban 10,60 Ft volt. /KSH adatok/
A jó öreg Rádi bácsinak 2 db emberfejes pénzérmét kellett a polcon hagyni, ha az egy kiló cukor árát nézzük.
Annyira szegények voltak akkoriban az emberek, hogy csak nagyon ritkán vettek egy kiló cukrot.
A cukrot zsákokból, mérőlapáttal kimérve árulták. Kis papír stanicliban lehetett venni 10.-dkg-ot is /vagy bármennyit/.
Judit
Kedves Judit!
Bizonyára igazad van a cukor árát illetően, az emlékezetem sem a régi már, de remélem, a lényeget a tévedésem nem befolyásolja. Köszönöm, hogy ilyen figyelemmel olvastad!!
Üdvözlettel: pusztai
Hát, kedves Pusztai, alaposan megnedvesítette a szememet a novellád. Nemcsak az, amiről beszéltél, de az is, ahogyan mindazt elbeszélted. Már az első mondatok után a szívem kezdett olvasni a szemem helyett. Vidéki gyerek vagyok, nagyon jóleső érzések bujkálnak, zsibongnak most bennem, szunnyadó emlékek ébredtek fel. Köszönöm, hogy olvashattam művedet.
Laca 🙂
Kedves balck eagle!
Köszönöm, hogy elolvastad, és ha nedves szemmel értél a végére, akkor talán azt is jelenti, hogy értjük, és átérezzük az értéket, az értékest, és a mélyen emberit….
Megtisztelő, hogy nálam jártál. Szívesen látlak máskor is!
Baráti üdvözlettel: pusztai
Kedves pusztai!
Megint olvastam!
Láttam feltetted az"Ajálják magukat" rovatba.
Ugyanazt tudom mondani,mint a multkor:
"Tetszett,a kihangsúlyozása a jószívüségnek!
A befejjezés csoda jó!"
Gratulálok!
Még sok ilyent!
Barátsággal:sailor
Szép napot!