A kakukkfészek

Mikuci szökésben volt – a terv, amit már hosszú hónapok óta forgatott borzas fejecskéjében, most végre valósággá vált. Apró mancsai, amelyeket kitartóan izmosított az alatta fájdalmasan nyöszörgő mókuskerékben, most olyan fürgén jártak, mint még soha, csak úgy suhant Kőszeg utcáin. A Hősök kapujánál megtorpant – nem érezte rá magát méltónak, hogy áthaladjon rajta, azok után, amit szegény Zsófival tett.
Kis gazdáját megharapni egyáltalán nem volt hősies dolog, de ha nem teszi meg, a kislány nem ejti ki a kezéből, és akkor lőttek volna a hőn áhított szabadságnak. Aztán mégiscsak nekilódult, a kapu tornyának külső panorámafolyosóján ugyanis rengetegen nyüzsögtek, és attól tartott, hogy ha még sokáig ott ácsorog, szemet szúr valakinek. A távolban megszólaltak a Szent Imre-templom harangjai, és Mikucit többé már nem lehetett feltartóztatni, hiába is marasztalta volna Magyarország „ékszerdoboza”, a büszke emlékű város – még a kőszegi várat egykor ostromló törököknek is könnyebb lett volna megálljt parancsolni, mint az elszánt kismókusnak. Kicsit ugyan tartott tőle, hogy eltéved, és végül a félelmetes hírű tőzegmohás lápnál köt ki, ahol állítólag egy rémes természetű lápi boszorkány lakik; de már nem volt visszaút.

– Fel kell jutnom a hegyre! – mormolta magának biztatásképpen, fejét konokul előre szegve – Fel a hegyre, be az erdőbe; a tölgyesek és bükkösök közé, ahol a vadmókusok laknak!

Jócskán beesteledett, mire eljutott a Kőszegi-hegység déli lejtőinek szelídgesztenyéseibe, és alaposan elfáradt; a bundája tépett volt és koszos, a fák lombjának takarása mögül kacéran nézett rá a telihold:
– No, Mikuci, most mit kezdesz a hatalmas szabadságoddal?
Kimerülten pihegve döntötte hátát egy vastag törzsű fának, majd pillanatok alatt elnyomta az álom.

Másnap szörnyű ricsajra ébredt, a sűrű erdő felháborodott kiáltásoktól zengett.
– Hogy kopasztanának meg téged, te átkozott bestia, hát nem szégyelled magad?!
A kis mókus gyorsan kidörgölte az álmot a szeméből, hogy lássa, mi ez a nagy ribillió, és meglehetősen különös látvány tárult a szemei elé: az egyik fán egy aprócska fészekben ott mocorgott egy dundi, szürkés-fekete madárfióka, és minden egyes mozdulatával kilökött egy tojást a fészekből – ezeket próbálta elkapdosni a bosszús hang tulajdonosa, egy áttetsző szárnyú, pöttömnyi tündér, akinek a fején egy furcsa, zöld sisak meresztette égnek ijesztő tüskéit. Ha nagy nehezen sikerült egy-egy tojást visszavarázsolnia a fészekbe, a madár azt egyből kitúrta onnan, és kezdődött előröl az egész. A kis tündér végül feladta, és bánatosan huppant a földre, majd keserves sírásra fakadt.
Mikuci óvatosan odasomfordált mellé, majd együttérzően tette mancsát a tündér zokogástól rázkódó vállára.
– Ez aztán otromba kis fickó! – biccentett fejével a fióka felé – Mégis mit képzel, mit csinál?
– Az én hibám az egész! – szipogta a tündér – Tudod, nekünk gesztenyetündéreknek komoly próbát kell kiállnunk, mielőtt a véneink megosztják velünk a tudásukat…
– Miféle tudást? – kérdezte kíváncsian Mikuci.
– A gyógyfőzetek készítésének titkát. Fűben, fában orvosság, de csak ha mi elkészítjük – fújta bele az orrát egy széles lapulevélbe a tündér – Nekem pedig sajnos az a hálátlan feladat jutott próbatételnek, hogy győzzem meg azt a fafejű kakukkot, hogy ne másokhoz rakja a tojását, hanem gondoskodjon saját maga a fiókáiról; de látod milyen, csak ide tojt, és most az ivadéka kilöki szegény gébics tojásait!
– Ez valóban hallatlan! – méltatlankodott Mikuci a pöffeszkedő ifjonc láttán – Lenne pár keresetlen szavam a kedves mamához!
Közben megérkezett a gébics, és amint meglátta az egyébként üres fészkén trónoló kakukkfiókát, rémült csivitelésbe kezdett.
– Kérlek, ne ess kétségbe! – röppent mellé fürgén a gesztenyetündér – Nem törtek össze a tojások, csak nem tűri meg őket maga mellett ez az irigy jószág!

Mikuci úgy érezte, eleget látott; a fejébe vette, hogy előkeríti ezt a felelőtlen kakukkot, és jól megmondja neki a magáét. Az erdő egyik fájánál rajta is kapta, amint éppen rejtegeti a tojását egy gyanútlan madárpár sajátjai között, a pofazacskója el is vörösödött mérgében:
– Most megvagy, te bitang! – rázogatta meg felé ökölbe szorított mancsát – Hogy nem sül ki a szemed, te aláva…
Legnagyobb meglepetésére egy könnyáztatta, bánatos szempár nézett vissza rá.
– Fejezd csak be nyugodtan, amit mondani akartál! – csattant fel a kakukk, de a torkát hallhatóan sírás szorongatta – Itt úgyis mindenki azt hiszi, hogy egy szörnyeteg vagyok, amiért mások fészkébe rakom a tojásaimat, de hát mi mást tehetnék, ha egyszer nem tudom, hogyan kell fészket rakni?!
– Ó… – eresztette le a mancsát megilletődve Mikuci – Erre nem gondoltam…
– A többi madár talán azt hiszi, hogy olyan könnyű megválnom a fiókáimtól? Hogy nem is hiányoznak nekem?
– Miért nem említetted ezt nekik soha?
– Próbáltam én, de a kakukk szó mindig süket fülekre talál!

Mikucinak bűntudata volt, úgy érezte, elhamarkodottan ítélkezett. Nehéz szívvel battyogott vissza a gébics fészkéhez, amely alatt még mindig ott repdesett a gesztenyetündér, és próbálta vigasztalni a törékeny madarat.
– Ne aggódj, kis barátom, majd én jól móresre tanítom azt az elvetemültet, vagy ne legyen a nevem Illangó!
– Ne! – vágott közbe Mikuci, mire a tündér meglepetten kapta fel szőke, fürtös fejecskéjét – Kérlek, ne bántsd; van valami, amit feltétlenül tudnod kell róla!
Mikuci elmesélte, mit beszélt a kakukkal, Illangó pedig egészen belepirult a szégyenbe.
– A nemjóját! Annyi mindent vágtam a fejéhez szegénynek, miközben ő szólásra sem tudta nyitni a csőrét… Pedig a vének mindig mondták, hogy legyen fülem a hallásra!
– Valahogy muszáj jóvá tennünk a dolgot – jelentette ki Mikuci – Galád kis pocoknak érzem magamat…
– Én szívesen megtanítom a kakukkot fészket rakni! – szólalt meg halkan a gébics, miközben a szárnyaival lágyan körülölelte a puha fűben lapuló tojásait.
– Megtennéd? – kérdezte meglepetten a kis gesztenyetündér – Azok után, hogy a fiókája…
– Hiszen gyermek még! – nézett fel megbocsátóan a kismadár a dundi betolakodóra – Szüksége van az anyukájára. Meg egy saját otthonra, ami nem az enyém! – tette hozzá huncutul.

A gébics állta a szavát, a kakukkfészek megépült – Mikuci, Illangó és a madarak együtt ünnepelték az új otthont, amikor egyszer csak előlibbent a fák közül néhány ráncos arcú, őszes gesztenyetündér, és Illangó zavarából Mikuci arra következtetett, hogy magukhoz a vénekhez van szerencséje.
– Elnézést, hogy megzavarjuk a mulatságot! – nyekeregte az egyik rekedtes hangon.
– Illangónak most azonnal velünk kell jönnie! – így a másik, akinek hosszú szakálla még a levegőből is a földet verte.
– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan a kis tündér; azok után, hogy nem tudta teljesíteni a feladatát egyedül, nem sok jóra számított.
– Beállított hozzánk egy fura kis szerzet: hegyes fülei vannak, és egy fél dióhéjat hord a hátán; azt követeli, hogy adjunk neki valami főzetet, ami képes visszaadni egy ember látását.
– De hát én nem tu…
– Majd figyelsz és tanulsz! – intette csendre a legöregebbnek tűnő – Egy ilyen főzethez szükség lesz minden gesztenyetündér varázserejére!
Illangó ragyogott – hát mégsem tartják reménytelen esetnek! A kakukk boldogsága sem ismert határokat, és most már a gébics is megnyugodott, mert a fiókái kikeltek a tojásaikból, és kutya bajuk sem volt. Mikuci elégedetten gondolt arra, hogy ketrecben született létére egészen rendkívüli kalandoknak lehetett részese, és már alig várta, hogy végre találkozhasson az erdő vadmókusaival, és mindezt elmesélje nekik.