Amerikába érkezésemkor a legnagyobb meglepetést nem a félelmetes méretű autósztrádák, nem az égig érő csupa üveg felhőkarcolók és a káprázatos neonhirdetések okozták. Az igazi bámulatot és csodálkozást a legkülönbözőbb típusú emberek színes kavalkádja — főleg a fekete bőrűek egzotikus színárnyalatai — váltotta ki belőlem. Jellegzetes tarka öltözetükkel, hajkölteményeikkel és bámulatos vitalitásukkal valósággal megbabonáztak. Nem csoda, hisz amíg Magyarországon éltem, nemigen láthattam hasonló afrikai „bennszülötteket”. Az első napokban igen nagy bajban voltam, mert képtelen voltam megkülönböztetni ezeket az egyformának tűnő sötét arcokat, melyek, mint a tojások annyira hasonlítottak egymásra.
A munkahelyemen sok fekete bőrű ember volt a legkevertebb európai és ázsiai munkásokkal együtt. Szerencsére teljes megértésben és egyetértésben kommunikáltunk egymással, közös angol vendégnyelvünk segítségével. Kölcsönösen respektáltuk egymást, gyakran viccelődtünk egy egészséges, kellemes atmoszférában. A közeli, húsvéti ünnepek előtti napon, az egyik tagbaszakadt szerecsen — ki kávészínű társai közül a legzaccosabb volt —, fekete sűrű gyapjas szakállát simogatva, megkérdezte tőlem:
— Hotyan lenni móndáni mátyárú assztat: jöni jo huzsvetunnep nekked?
Szokásomhoz híven, kapásból valami marhaságot mondtam válaszként, s ezzel folytattuk tovább a munkánkat. Pár nappal később, valami rendkívüli dolog történt: odajött hozzám egy tucat élénk színű afrikai népviseletbe öltözött gyapjas hajú kollégám, néhány tamtam dobbal felfegyverkezve — és egy félelmetes dzsungel környezetét elém varázsolva — tébolyító ritmusú, hörgő, mezítlábas vonaglásukkal vigyorogva körbe táncoltak.
— M i a kecske? Mi lett ezekkel, a lököttekkel? — rebegtem csodálkozva. A szégyentől pirulva álltam köztük és a szemtelenül virító fehér bőrömet sietve igyekeztem észrevétlenül takargatni a legyűrt ingujjaimmal. A nyakamat — mint egy vészhelyzetben lévő teknős —, mélyen behúztam, hogy minél kevesebbet mutassak magamból.
Váratlanul, bakugrásokkal előttem termett a társainál több mint egy fejjel magasabb, hórihorgas, szalonnanyakú égimeszelő, a kecskeszakállas kollégám. A többiek csillogó szem fehérjük fényével és rituális hajlongásokkal követték. Az anyanyelvemen meghabart szavakkal külön-külön mondtak valamit nekem, majd vidám vigyorral bakkecskeként körbe ugráltak. Kővé dermedve, érthetetlenül ismételgettem magamban a megfejthetetlen rejtvényt:
— Mi a kecske..? Mit akarnak ezek a szerencsétlenek tőlem? Istenem, mit vétettem
ellenük?
Perceken belül az iroda minden tagja, lélegzetvisszafojtva szemlélte a részemre nyújtott különleges produkciót. Ősi fanatizmussal fokozták a dobpergéseket, és a zakatoló vonat-sebességű körtáncukat hirtelen lefékezték. Dermedt csend terült szét. Az egyik megesett munkatársnőm visítozó csecsemője félelmében „megnémult.” Az ébenfa színű művész gárda, égnek emelt fejjel, kórusban köszöntött az anyanyelvemen.
Mint lecsapó villám után a visszhang, hirtelen mindnyájan a vállamat veregetve, szeretettel átöleltek, majd egyenként is megismételték az elhangzott szöveget. Könnyes szemmel, meghatódva, buta kisgyermekként viselkedtem. Hüppögtem, hol az örömtől, hol a bánattól. Ezt a legalkalmasabb lélektani pillanatot kihasználva, a langaléta kecskeszakállas kivált a csoportból és elém állt. Mélyen, alázatosan meghajolt előttem letérdepelve. Zengő, érces hangját templomi orgonaként rezegtetve megismételte a társai által elhangzott szöveg refrénjét, hogy az alkalmilag összeverődött publikum félreérthetetlenül meghallja:
Felemelő, csodálatos érzés volt hallani a messzi, távoli hazai szó varázsát és aromáját ebben a rideg, idegen világban. E szavak hatására nem csak az öröm, hanem a fájdalom és a kilátástalan, szerencsétlen helyzetem is egyszerre rám szakadt. Csak akkor éreztem igazán, hogy magányomban milyen tehetetlen és elesett vagyok, mert …
4 hozzászólás
Ez nagyon kedves történet johnnyboy. Bizonyára jólesett a köszöntő a szerecsen kollégáktól. Feltételezem, hogy ők maguk nem tudták, hogy mivel köszöntenek, nyilván ez volt az a "marhaság" amire Te tanítottad őket. Még ez is jól tud esni, messze idegenben, ha a saját anyanyelveden hallod. Kicsit abszurd, de inkább megható a történet.
Üdvözlettel
Ida
Kedves Ida!
Választ írtam a reagálásodra, elküldtem, és már megint kezdődnek a misztikus köddé válások. Már bedagadt minden ujjam a billentyűzet intenzív használatától, és hiába olvasom el a saját válaszomat… nincs meg. Legközelebb másolatot készítek minden gondolatomról. Elteszem, mint a befőtteket jobb időre. Nálatok most hajnali 3 óra van a zónaidő különbség miatt. Legközelebb videóval fogom felvenni minden válaszomat, az ujjaim megvadult gépelésével. Hadd lássa a kései generáció, a hiba nem az én készülékemben van.
Legyen szép álmod. Most megy a válasz, nagyon figyelem, mikor akar eltűnni.
Üdvözlettel,
Johnny
Örömmel közölhetem, az előbbi válaszomra, hogy azóta minden rendben van, a szebb külalak kivételével, amit majd 1- 2 héten belül kijavítok. A feltöltéseim rendszeresen megjelennek, szeretnék velük egy kis meglepetést szerezni. Talán holnap lát Napvilágot A Kecske c. írásomhoz közel álló Jimmy, a kutyasétáltató c. művem.
A jelenlévő hibák javításaihoz szíves megértéseteket kérem.
Üdv.: johnnyboy
Igazad van Ida, ez valóban abszurd sztori, fűszerezve a végén öniróniával. (Még egy kecském sincs.)
A furcsán gargalizált anyanyelvű szavak szenzációsan hangzanak egy idegen világban. Poytogtak a könnyeim. (Nem a mulatságos kiejtésétől, hanem attól, hogy…magányomban, még egy kecském sincs.) Szerencsés vagyok, hogy nem kaptam keresztkérdést: Mit csinálnál a kecskével?
Köszönöm a maximális pontozásodat. Örülök, hogy tetszett.
Üdvözlettel:
Johnny