A levegő sűrű volt és hideg. Valahol a fagyott föld körül kavargott, szinte mágnesként tartotta lábaim lenn.
Monoton, zombikat idéző járással mentem előre.
Az emberek nem néztek egymásra. Vajon mi mozgatja őket? Van saját akartuk még?
Rabszolgák mind.. Nem tudom mi, vagy ki hozta létre ezt a függőségekkel teli világot.
A sötét középkor szabad világ volt a mostanihoz képest. Olyan ez mint valami pszichiátriai intézet, ahol a betegeket meghagyják saját kényszerképzetükben, hiszen az az állapot biztonságérzetet ad nekik.
A szolgáknak itt körülöttem ez ad biztonságérzetet, az hogy lépésről lépésre szabályozva vannak, megmondják mit miért kell tenni, és az miért jó nekik..
Ez is egyfajta evolúció.
Száz éve még szabadságra vágytunk. Már nem!
Vágyunk a szolgaságra.
Mi célt szolgálunk? Erre viszont nem tud válaszolni az emberek többsége.
Él, hogy dolgozhasson. Magáért, vagy valakiért, akiről azt hiszi, hogy szeret.
Élnek egymás mellett, talán nem is egymásért, csak mert a társadalmi elvárások még társas lénynek akarják látni őket.
Ez is egyre inkább átalakul. Elég egy email, egy chat üzenet, néha még a telefon is frusztráló, mert ott rögtön kell válaszolni..
Ha nincs szükségünk egymásra, akkor csak saját céljainkra kell figyelni.
Mik is azok?
Birtokolni dolgokat, amiről azt hisszük, hogy szükségünk van rá, mert ezt mondják nekünk!
Újabb kocsi, telefon, nagyobb ház, divatosabb ruha, vagy valami megfoghatatlan szolgáltatás, ami drágább, gyorsabb, más, forradalmi.
Biztos vannak akik pillanatokra boldognak érzik magukat.
Vannak események amelyek ilyen hormon termelésére késztetik a szervezetünk.
Triptofán nevű aminosavból B6 vitamin segítségével állítja elő a szerotonin nevű hormont.
Lehet majd ha muszáj, még a zsömlébe is ezt sütik, egyenlőre nem számít boldogok vagyunk-e.
Egy fázis elérése után, viszont a motiválatlanság zsákutcába vezet.
Gyorsítok lépteimen. A hideg levegő jólesően csúszik le a tüdőmig. Narancssárga fény süt át a félig lecsukott szemeimen. A tobozmirigyem tuti kitolt egy kis szerotonint, mert szereti a napfényt.
Bárgyú vigyorral caplatok tovább.
Terjed a vírus, mert a mosoly átragad a velem szembejövő lánycsapatra.
Erősen ösztönlények, felmérték alkalmas vagyok-e párásodási kényszerük kielégítésére.
A kéjmosoly szerint igen.
Ha korokon keresztül nem nevelték volna belénk hogy nem vagyunk állatok, már lehet letolt bugyival dörgölőzne a derekamhoz.
A vadállatok szabadabbak mint mi?!
Csak voltak..
Életterüket felzabáltuk. Őket ketrecekben mutogatjuk egymásnak, és még el is hiszük, hogy másképpen már régen kihaltak volna. (ami igaz is, de elfelejtjük hozzátenni, hogy miattunk!)
Hihetetlen! Mennyi hülye gondolat, ahelyett hogy az agyam csendben maradna.
Ez az emberek legnagyobb baja: állandóan gondolkodunk!
A gondolkodom tehát vagyok, piszok nagy téveszme!
Meg kellene tanulnunk nem gondolkodni ennyit!
A belső értékrendünkre, ösztöneinkre(nem feltétlen a meztelenkedési kényszeresre gondolj!) hallgatni!
Az állatoknál működik, és mi is állatok vagyunk: gondolkodó állatok.
Azt képzeljük, ez emel föléjük, pedig lehet ettől vagyunk kevesebbek!
Ok, jogos amire gondolsz, szerinted elmondom, hogy mennyire nem tuti az egész világunk, szinte depressziós szinten szürkére és feketére pingálok mindent neked, de hogy is kellene tennünk?
Mit csináljunk, hogy jobb legyen?
Figyelj az alapvető értékekre! Azok nem vezetnek félre.
Minden korban van valaki aki ezt jól látja, aztán korszaktól függően máglyára hajítják, felakasztják vagy csak simán lelövik.
A társadalomra veszélyes aki megmondja, hogy a világ értékrendje rossz alapokon nyugszik!
Leülök egy padra, kicsit hűs, de a szemben lévő öreg fák kisugárzása mindig megnyugtat.
Erre vágyok: egyfajta belső nyugalomra, amikor tudom, hogy amit teszek, mondok, ahogyan élek, az ráhelyezhető arra tudatalattiban tárolt értékrendre ami mindenkiben el van mentve.
Talán sejtszinten, talán a génekben, talán szimplán a lelkünk tudja, és mindig is tudni fogja, mi a helyes!
Ezt érzed te is!
Amikor fáradtan, stressztől terhelve hazamész, és azon vezeted le a feszkót akit egyébként szeretsz, üres, szinte fájdalmas érzés fog el.
Nem mindig ismered fel, sokszor csak még feszültebbé tesz!
Miért is vagy ilyen idegbeteg?
Mert meg kell felelned olyan társadalmi normáknak, amivel nem tud az értékrended azonosulni!
Ezek nem emberi dolgok, de még csak nem is állatiak!
Úgy érzed semmire sincs időd, mindig futnod kell valahová.
Nem élsz, zombi, vagy robot vagy, akit beprogramoztak.
Ha visszább veszel a tempóból, lehet nem lesz állásod, nem tudod fizetni a rezsit, a hiteleket, a gyerkőc taníttatását.
Az idő, és a pénz fogságában élsz. Mindkettő ellenszenves börtönőr!
Ráadásul életfogytiglan a büntetés..
A börtön az egész kék bolygónk, innen megszökni nem fogsz!
Mégis legalább a láncokat le kellene valahogy tépni magadról!
Olyan ez mint a vadászsólyom aki repülne, de a gazdája mindig visszarántja a lábára kötött zsineget.
Tehát nincs hová mennünk, itt kell változtatni, legalább belül, magunkban.
Mint a koszos ruhát, ledobni magunkról a sok negatív szemetet, bevágni a mosógépbe, és forogjon ott magának!
Törekedj nyugalomra, érezd, hogy a kis mérleg a mellkasod közepén egyenesben van.
Töltsön el mosollyal a tudat.
Figyelj arra amit csinálsz, és leld benne örömöd!
Próbáld szépen csinálni. Legyenek megkoreografált mozdulatok.
Törd meg a monotonitást! Lásd meg a szépséget a tárgyakban, állatokban, növényekben, társaidban.
Adj nekik mosolyt.
A leghasznosabb ajándék, mert magadat is jutalmazod!
Amikor mosolyogsz előbújik az a szerotonin!
Ha már nem szabadulhatsz, legalább érezd jól magad!