Marosvásárhelyről való menekülésünk, majd a front idején és utána rövid ideig szülőfalumban húzódtunk meg, ahol Anyukám (Apukám és legidősebb bátyámat a frontra vezényelték) tudott vásárolni kenyérlisztet, ezért nekünk nem kellett akkor nélkülöznünk. Persze, sok minden hiányzott, de nem éheztünk.
Életem regényéből adok közre néhány gondolatot.
1945. Azért nekünk arra nem lehet panaszunk, hogy nincs mit ennünk. Itt falun meg tudjuk oldani, hogy legalább a mindennapi kenyerünk, betevő falatunk meglegyen. Mi valahogyan át tudtuk vészelni a legnehezebb hónapokat is. A front alatti időben jöttünk rá, hogy valamit mi is tudunk tenni azért, hogy legyen ennivalónk, mikor Anyukámnak elfogyott a pénze. Pityu bátyám tanított a front miatt megrövidült iskolai évben. Ugyan elkészült rá, hogy pénzt nem fog érte kapni, de a szülők pótolták nekünk, ennivalóval, amire szükségünk volt.
Ezen kívül Pityuval kovászt gyártottunk; a kenyérsütéshez szükséges élesztő pótlására. Igyekeztünk, hogy mindig frissen tartsuk, mivel nem lehetett beszerezni azt sem. Ha a faluban valakinek szüksége volt rá, tőlünk vitte, amiért élelmet (tejet, tejterméket kaptunk érte, meg tojást, kacsát, libát, kinek mije maradt meg a katonák által kifosztott gazdaságban). Ezért nem nélkülöztünk élelmiszer tekintetében ebben az ínséges időben, mikor máshol, főleg városokban gyakran éheztek az emberek. Igaz, nekik megmaradt a lakásuk, s élelemért cserébe ők is azt adtak, amit tudtak, ruhát, cipőt, bútort. Nekünk akkor már semmink se volt, nagyrészt Erdélyben maradt, úti poggyászunk pedig menekülés közben elveszett. Azt hiszem, talán mindenki vesztes volt ebben a szörnyű világégésben.
Korábban, gyermekkoromban csak láttam, hogyan készül a kenyér. Háború után már a kenyértésztát magam is dagasztottam, amikor Anyukám legyöngült, megbetegedett a rá nehezedő gondok miatt, de teljesen egyedül csak mostanában került rá sor.
Mikor kisült a friss kenyér, olyan jól sikerült, szép dombosak, magasak, ott sorakoznak a hófehér kenyérkendőkön. Jóízűen beleharapok. Gondolataim messzire kalandoztak. Eszembe jutott kedves Guszti bátyám, és a többi hadifogoly, akiknek talán még száraz kenyér sem jut, biztosan éheznek. Miért nem lehet megosztani velük a falatot, akik talán éheznek, nekünk pedig még van mit ennünk. Torkomon akadt a falat.
Később, amikor már városban laktunk, akkor is gondok adódtak a kenyér minőségével. A lisztet és sok más alap-élelmiszert jegyre kaptuk, már amikor, de nem mindig. Hosszú ideig alig lehetett kenyeret kapni, vagy ha be is tudtuk szerezni, néha ehetetlennek bizonyult. Sokszor nélkülöztünk Pityu bátyámmal Salgótarjánban, amikor már szó lehetett arról, hogy a lakásból is kimozdulhassunk a békekötés után. Ott vállaltunk állást, hogy szüleink nehéz sorsán segítsünk.
Sokáig tartott, amíg megfelelőnek mondható minőségű liszt készült, mint háború előtt. Talán a gabonafajták miatt is történt, hogy mindenáron a Szovjetunióban termesztett búzát akarták nálunk is meghonosítani, amelynek nem volt olyan a sikértartalma, mint a hazai fajtáknak. Bizony vágás közben gyakran ráragadt a késre, nem sült olyan igazi kenyér belőle, mint gyermekkoromban.
Idézek egy részt Jutalomutazás a Szovjetunióba, 1970. október c. novellámból:
Száguldott velünk a gyorsvonat Kiev, Leningrád és Moszkva felé, ahol étkezést kaptunk. Nekem ízlettek a különleges orosz ételkülönlegességek, csak a kenyérrel nem voltam kibékülve. Ugyanis minden négyszemélyes asztalra helyeztek egy-egy kosárkába fehér, a másikba barna kenyeret. Kolléganőmnek, Babának nagyon ízlett a csokoládébarna kenyér, de én nagyon éreztem rajta a korpa ízért, nem tudtam enni belőle. Ezért amikor elfogyott a fehér kenyér, pótlást kértem. A barna kenyér a háborús időket juttatta eszembe.
Akkor sem bírtam megenni a rosszul sült, vagy inkább sületlen, keletlen kenyeret. Ugyanis különféle magvakból: kukoricából, rozsból, árpából, és ki tudja, még miből gyártották a szomorú háborús kenyeret. Nem sikértartalmú, jó magyarhonban termett búzából alkották szakértő kezek; gyakran különféle bogarakat, még egeret is belesütöttek. Én abból többet önszántamból soha többé nem kérek! Akkor is sokat nélkülöztem, nem bírtam megenni. Helyette bármi mást elfogyasztottam, ami éppen volt, például főtt krumplit.
Ezért aztán nem tudom megérteni azokat az embereket, akik mostanában panaszkodnak bármire, mindenre, ha okuk nincs is rá. Mit szóltak volna, ha abban az időben élnek,
Most, aki dolgozhat, válogathat annyiféle kenyérből- és péksüteményből, amit felsorolni is sok volna. A boltok tele mindenféle finomsággal.
Persze, most más a gondja azoknak, akik ugyan szeretnének, de nem kapnak állást, akiknek megszűnik a munkája: nekik hiába a nagy választék kenyérből, és másból, ha nincs pénz, amiből megvásárolják.
Ahogy visszatekintek a történelemben, sok emberöltőn át, egyszerre nehéz sorsokat, mellette gazdagságot, igazságtalan elosztást lehet látni, némelyek vért izzadva jutottak a mindennapi kenyérhez, míg mások dúskáltak a könnyen megszerzett vagy ölükbe hullott jólétben. Nem keverem bele a politikát, hiszen a bajok nem csak nálunk vannak. Sokkal nagyobb nyomorúságban élnek emberek milliói, még a mi nem könnyű helyzetünkhöz hasonlítva is.
Gondolataim cikáznak. Én csak a kenyérről, a mindennapi kenyerünkről akartam beszélni. Nem tudom befejezni írásomat, mert nem tudom, mikor lesz már olyan világ, amikor nem lesznek koldusok, szegény emberek, éhező gyermekek sem nálunk, és az egész földkerekségén…
15 hozzászólás
Kedves Kata!
A mindennapi kenyér valóban nagyon fontos dolog. Az igazi, finom kenyér evése valódi élvezet. Érdekes megfigyelni, hogy a különböző országoknak milyenek a kenyérsütési szokásai.
Szeretettel: Rozália
Bizony, fontos a mindennapi kenyér, s keserves azoknak, akiknek nem jut belőle. Igazad van abban, hogy érdekes, hányféle kenyeret-kenyérfélét fogyasztanak az emberek. Azt hiszem, mi magyarok ebben előljárunk, mivel nagyonsok fajtát gyártanak. Köszi, hogy meglátogattál.
Szia!
Kedves Kata
Rengeteg élményt halmoztál fel az életed során. Igazad van, nagyon különös hallgatni, a folytonos elégedetlenséget. Ilyenkor, mindig az jut az eszembe, valyon mi lenne, ha ezeknek az embereknek is meg kellene ismerkedniük, a valódi nélkülézzes? Sőt, emellett, még egy lerombolt országot is újjá kellene építeni. Hát— nem tudom, hogy ez ma is sikerülne e?
Üdvözlettel
Gyula
Kedves Gyula!
Teljesen igazad van, éppen ezért hoztam fel ezt a témát, még ha régimódi történetnek hangzik is, nem árt, ha az emberek ilyesmiről is hallanak valamit.
Persze, senkinek se kívánom, főleg a mai fiatalnűoknak, hogy olyan éveket (?) évtizedeket (!) kelljen átélniük, mint "őseik"-nek. Nem az az igazi élet.
És éppen ezért, meg kell becsülni a kevesebbet, a szerényebb lehetőségeket is, mert sohasem tudhatjuk, mit hoz a jövő…
Köszönöm, hogy érdeklődtél, és véleményt mondtál írásomra.
Üdv. Kata
Tény hogy sokan akkor is elégedetlenek ha nincs okuk rá, hisz mindenük megvan. Az fontos hogy próbáljunk továbbjutni, fejlődni, de valóban tudni kell megbecsülni azt ami van, akkor is ha az kevesebb mint ami másnak jutott. A mai világ már nem erre tanít, így jó azt látni hogy valaki szót emel mellette.
Sajnos, verseny folyik minden téren, ki tud többet vásárolni, ki tudja nagyobb ajándékkal ellátni a gyermekeit, pedig nem mindig az számít. Ha pl. most kicsit összébb is kell húzódnunk, én az esti imámban mindig megköszönöm a szerényebb ételeket is, mert ki tudja, mi jöhet még, s ki tudja, hánynak nem jut a mindennapi kenyérre sem.
Köszönöm a látogatást és a hozzászólásodat.
Mindig szívesen látlak.
Kedves Kata!
Érdeklődéssel olvastam az alkotásodat! A kenyeret magával az élettel, a megélhetéssel azonosítják, még a mondásaink is erről szólnak. "Kenyér harc", "Keserű kenyér" "Kenyértörés", "Kenyér irigység", "Kenyérkereső", "Megette a kenyere javát", stb.
Manapság a kenyér választékával általában nincs gond, a minőségével annál inkább, mert kovász helyett mindenféle olyan adalékanyagot tesznek bele, ami nem egészséges. Sokszor a kívül szép kenyér csak olyan, mintha levegőt enne az ember, mert csak a semmi van felfújva kenyérré. Ezért sokan újra otthon sütnek kenyeret.
A politikáról meg csak annyit, hogy a régi mondás szerint kenyeret és cirkuszt kell adni a népnek, de lassan már csak cirkusz van…
Judit
Kedves Judit!
Érdekesen fogod fel a kenyér-kérdést… Megnevettettél vele. Jókor írsz róla, mi okozza, hogy a kenyér valóban olyan, mintha felfújták volna. Mindig a legjobb kenyeret igyekszünk megvásárolni, s valóban, szemre olyan szépek, s külsőleg rendben is lenne minden, de belül nagyon lyukasak, s érdekes, hogy amikor (nem a legfrissebben, de mondjuk a reggel sütöttet este, vacsorázóhoz) felvágjuk, mintha nedves lenne, pedig rendesen megsült. Ezért úgy szoktam, hogy felszeletelem, s nejlonba téve mélyhűtőbe teszem, mert akkor olyan, mint amilyen volt, mikor betettem. Nos, ez is olyan nedves lesz, hogy néha csak megpirítva lehet elfogyasztani. Nem tudom, miért nem hagyományos módon csinálják, mert akkor voltak igazán jó kenyerek. (S ezt nem csupán a nosztalgia hozza ki belőlem. Igaz, a háborús viszonyokra sem érvényes!)
Köszönöm, hogy olvastad.
Kata
Nagyon tetszettek ezek a sorok :"Persze,senkinek se kívánom,föleg a mai
fiataloknak,hogy olyan éveket(?),évtizedeket(!) keljen átélniük,mint
"öseiknek".
Elképzelni is nehéz!
Üdv:sailor
Bizony, furcsa az élet. Amikor én diák voltam, egy kifli 3 fillér volt! S hol vannak már a fillérek? Akkor értéke volt a pénznek!) S most mennyibe kerül?
A háború alatt, front idején minden kiürült, mindent elvittek a katonák, még a gazdagok is éheztek, mert vásárolni se lehetett, legfeljebb cserébe ékszerért, meleg ruháért lehetett néhol, kirabolt falvakban beszerezni valamit…
Igen, azok az idők is nehezek voltak. De sajnos, most, hogy nincs háború, most is sokan éheznek, és sokaknak csak a nyáluk csurog, mikor a kirakatban meglátják a már nem is olyan igazi kenyereket, amilyeneket sütöttek békeidőkben.
Ilyen változó az életünk.
Köszönöm érdeklődésedet.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Jó volt emlékezni a múltra, hiszen gyermekkoromban az én édesanyám is sütötte a kenyeret.
Magam is sütöm, illetve sütöttem a közelmúltig, mert beadta a kulcsot a kenyérsütőm, azóta nem eszem kenyeret. Egyetértek Judittal, hogy a mai kenyér és péksütemény csak a szemnek szép, jó, viszont tele van adalékanyaggal, megenni nem tudom, merthogy hozzászoktam a magam sütötte kenyérhez.
Még az utolsó mondatodra szeretnék reagálni. Tizenvalahány évesen láttam először a TV-ben éhező etiópiai gyerekeket. Számomra döbbenetes élmény volt. Azonnal szegénységi fogadalmat tettem, és azt is megfogadtam, hogy soha ékszert nem veszek, nem viselek, amíg éhező emberek vannak a földön. Hát csak annyit, hogy azóta betartom ezt az ígéretemet, nincs ékszerem, nem volt és nem is lesz. Mert éhező emberek mindig voltak, vannak és lesznek, sajnos! Nagyon tetszett az írásod. Szeretettel, Ida
Kedves Ida!
Azok, a hagyományos kemencékben sütött kenyerek, s az akkori pékségekben sütött kenyerek voltak az igaziak, még a békés időben. A front idején, mikor Anyukám az aggodalomtól megbetegedett (apám és három fiútestvérem közül a két idősebb katonai szolgálatot teljesített), akkor kényszerültem rá, hogy magam is megpróbáljak kenyeret sütni, ami nem volt könnyű, kézzel dagasztani. De sikeres volt, s örültem neki, amikor megláttam munkám eredményét.
S azt én is úgy élem át, mint Te, amikor azokra gondolok, akik éheznek, sajnos, már nem csupán más földrészeken, de még itt országunkban is, hogy kenyérre sem telik, vagy a szemetes-kukákból képesek összeszedni, s megenni…
Ha eszembe jut, nekem sem megy le a falat a torkomon.
Köszönöm, hogy benéztél hozzám és elolvastad az írásomat.
Szeretettel: Kata
Nem tudom miért, de sokszor érzem azt Kata, amíg olvaslak, hogy valahonnan ismerem a történetedet. Annyira eteted' velem a szavaid. Közvetlen a hangnemem, ahogy mesélsz, azt jó olvasni. Mondták már rád bizonyára, hogy olvasmányosan írsz .
Nekem a kenyérről mindig Édesanyám jut eszembe, ahogy a hasához szorítja azt a hatalmas illatos darabot ( 3-4 kilós lehetett, vagy csak én láttam nagynak? ) szel belőle és óvatosan vízbe mártja, majd enyhén megcukrozza, hogy holnapra is maradjon….
(Jó Idának, mert önszántából nem hord ékszert, én azért, mert nincs is rá pénzem.:)
Szeretettel: Ilka
Jól ráéreztél. Már mondta más is, pl. nálunk is tag, de jelenleg kislányait neveli. Ő írt nekem néhány köttemhez ajánlót vagy zárszót (a DIGI-köteteknél, amit a Napvilág kezdeményezett 8 kötetem jelentették meg), azokban írt a stílusomról hasonlóan.
Azok a régimódi kemencében sütött kenyerek, bizony jó nagyok voltak. S azokban liszt, só, víz, élesztő- és kovászon kívül csak munka volt és szeretet, ahogyan készítették, s általában legtöbb helyen mielőtt megkezdték, az aljára a késsel keresztet rajzoltak, jeléül annak, hogy megköszönik a Teremtőnek, hogy megadta a mindennapi kenyeret!
Az ékszerek. Én se hordok, csak ritka alkalmakkor. Néhány, régi, Anyukámtól kapott vagy örökölt szép darab, egyik láncon függő arany-porcelánt a korabeli pápa szentelte meg, ezért nekem ereklyeként
Jól ráéreztél, más is mondta, pl. nálunk is tag, jelenleg kislányait neveli. Ő írt nekem néhány kötetemhez ajánlót/zárszót (a DIGI-köteteknél, a Napvilág adta ki, 8 jelentet meg), azokhoz írt hasonlóan a stílusomról.
A régimódi kemencében sütött kenyerek, jó nagyok voltak. Lszt, só, víz, élesztő- és kovászon kívül csak munka és szeretet volt benne, semmiféle más adalékkal nem rontották el. Legtöbb helyen mielőtt felvágták, aljára a késsel keresztet rajzoltak, jeléül annak, hogy megköszönik a Teremtőnek, hogy megadta a mindennapi kenyeret!
Amikor vacsoránál vágom a szeleteket, eszembe jutnak azok, akik sokan hidegben/éhesen hajtják le álomra a fejüket.
Én is csak ritka alkalmakkor hordok ékszert (alig jut alkalmam olyan helyekre járni). Néhány, Anyukától kapott/örökölt szép darab, egyik láncon függő arany-porcelánt a korabeli pápa szentelte meg, ezért ereklyeként őrzöm.
Köszönöm kedves soraid és értékelésed.
Szeretettel: Kata