3.fejezet
Újjászületés:
Ötszáztizenkét évvel később, 2004:
A város lakói még mindig Cantervillei kastélyként emlegették a kísérteties rengeteg mögötti köd burkolta dombon álló öreg kastélyt pedig a Canterville család már réges-rég nem lakott ott. A hajdan tekintélyes úri lak, a környék legnagyobb, és legpompásabb épülete az évek során elhanyagolt, lakatlan rommá korcsosult. A városiak kivétel nélkül hátborzongató helynek tartották az ős öreg kastélyt, ötszáztizenkét évvel azelőtt ugyanis különös, rémisztő dolog történt ott.
Réges-régen, amikor a Cantervillei kastély még régi fényében tündökölt, a rettegett férfi Sir Nicholas de Canterville, akit egész életében rejtélyek öveztek egyik napról a másikra nyomtalanul eltűnt. A férfit eltűnése után, még évekig rengetegen keresték, de senki sem bukkant a nyomára, mint ha a föld nyelte volna el.
A rejtély idején, mindenki erről beszélt, az emberek meg sem próbáltak úgy tenni, mint ha sajnálnák a mogorva férfit, akit egész életében általános ellenszenv övezett, és aki soha nem volt képes szívből szeretni senkit, és semmit igazán. Csak titokzatos eltűnésének rejtélye izgatta az embereket.
A férfi eltűnése után, szinte azonnal sorra születtek a mindenféle légből kapott összeesküvés elméletek, voltak azonban akik úgy gondolták hogy csak egyszerűen visszavonult egy időre, mások szerint viszont a kegyetlenségről híres férfi egy időutazó szerkezet megépítésén dolgozott
Nicholas eltűnése után azt beszélték, hogy Sir Nicholas de Canterville egy varázserejű talizmántól kapta az erejét az időutazó szerkezet megépítéséhez,
Nicholas idejében keringtek ugyan legendák egy titokzatos kőről, amit az istenek egy hegyen hagytak hogy megvédje az embereket mielőtt száműzték őket, de hogy ilyen talizmán létezne arról a rejtély idején senki nem tudott.
Nicholas eltűnésekor mégis úgy vélték a kő valahol létezhet, és Nicholas kezére jutott.
Ám Nicholas olyan kórban élt, melyben az emberek tűzzel, vassal üldözték azokat akik mások voltak, és nagyon sokan rettegtek attól amit nem ismertek, magától értetődik, tehát, hogy féltek Nicholastól is. Márpedig aki fél, az szörnyű dolgokra képes.
Ezért gondolták a férfi eltűnésekor is az emberek, hogy az időutazó szerkezet okozta Nicholas vesztét, és ez titokban maradt a pánik elkerülése miatt, hisz – hangoztatták a rejtély idején oly sokan – ki hallott már olyat, hogy egy embert egész egyszerűen csak úgy elnyeljen a föld?
Nos a rejtélyes eltűnés éveiben az emberek úgy gondolták, hogy ez akár igaz volt akár nem, annyit azonban még az ódzkodóknak is elkellet ismerniük, hogy a férfi körül nem volt minden rendben, s bár a rejtély idején eltűnésének történetéről számos változat terjedt el, mindegyik ugyanúgy kezdődött. Sir Nicholassal, aki elfordult a világtól, magába zárkózott, és soha nem beszélt senkivel. A férfi már jóval az eltűnése előtt hosszú ideje egyedül élt a hatalmas kastélyban, senki nem tudta mi történt a családjával.
Szinte alig tudtak róluk valamit.
A testvére is nemsokkal előbb tűnt el, mint Nicholas, és Nicholashoz hasonlóan senki nem tudta mi történt vele.
A férfi, és az egész családja arrogáns, gazdag emberek voltak, de Nicholas még rajtuk is túltett gorombaságban.
A rejtély idején a város kocsmárosa rekordforgalmat bonyolított le, mivel a fél város odatódult megtárgyalni az eseményeket.
A kis kocsma vastagfalú, téglaépület volt, keskeny ablakokkal, így állandóan félhomály uralkodott benn.
Nemsokára egy magas, fekete hajú, elnyűtt ruhájú, fiatal férfi rontott be zilált külsővel, lélekszakadva az ajtón, és a hirtelen támadt csöndben drámai hangon bejelentette, hogy gyanúba került Nicholas eltűnése kapcsán egy Ralf nevű férfi.
– Ralf? – Morogták többen is.
Ralf szintén olyan ember volt, akit senki sem szeretett, de okot is adott rá. Nagyon öreg volt egyik lábát már nehezen mozgatta, igazi mogorva, magának való, afféle különc, zsugori öregember volt, aki állandóan csak zsémbelődött, és morgott minden miatt. Nehéz volt azonban elképzelni, róla hogy köze lenne Nicholas eltűnéséhez , hisz ki nem állhatta a tömeget, meg a zajt, de amúgy is olyan ember volt, aki ki nem állhatta, ha valaki valamit is feltételez róla, és azt sem ha ő a napi téma. Évek óta Cantervilleék kertésze volt, egyedül élt a birtokhoz tartozó kertészlakban.
– Mindig is sejtettem, hogy valami nincs rendben vele. – Motyogta egy kövér, vizenyős szemű, ősz, öreg férfi- Gyanús volt, hogy olyan mogorva, magának való..
– Ugyan már!- Szólt közbe egy erélyes hangú, pufók, alacsony sötét hajú nő. – Ralf csak szereti a csendet, és a magányt. Ez még nem ok arra, hogy…
– Ki másnak lett volna kulcsa a kastélyhoz? – Vetette közbe egy csont sovány, öreg, csaknem teljesen kopasz férfi.
– Az már igaz, hogy még a szeme se áll jól. – Dörmögte egy másik valahonnan, olyan alacsony volt, hogy ki sem látszott a többiek mögül.
– Hát én mindig is megmondtam, hogy nem szeretnék összekülönbözni Ralfal- Igaz e Erick? – Dörmögte valaki valahonnét a kocsma leghátsó zugából.
– Cudar egy természete van. – Bólogatott az Erick nevű, ősz, öreg, ködös tekintetű, sovány férfi, aki az ujjaival malmozott.- Emlékszem. Gyerek korunkból is…
A rejtély övezte kastélyba új lakók költöztek, Sir Nicholas de Cantervillenek pedig emléktáblát állítottak a kastélya előtt , mely aztán hónapokig a város legfontosabb látványosságának számított.
Az új lakók hamarosan elmenekültek a birtokról, csak úgy mint az utánuk következő, az utánuk következő, és az utánuk következő lakók, senki nem bírta ki ugyanis egy hétnél tovább a birtokon. Idővel aztán elfogytak a vállalkozó kedvű jelentkezők, s a félelmetes kastély lakók híján az enyészeté lett.
Az emberek továbbra sem jöttek rá Sir Nicholas rejtélyes eltűnésének okára, így az idő múlásával a „Nicholas megtalálta a mágikus talizmánt” kezdetű magyarázat vált elterjedté, s egy idő után már mindenki csak erre emlékezett, és biztos volt benn, hogy Nicholasnak az idő kereke okozta a vesztét.
Persze az évek folyamán a szájhagyomány alaposan kibővítette ezt a történetet. Sokan azt suttogták, hogy Sir Nicholas de Canterville utolsó szavaival mindenkit, és mindent elátkozott, s a legenda szerint ez az átok be fog teljesülni, Sir Nicholas de Canterville szelleme egyszer majd visszatér. Ha pedig ez megtörténik rettenetes kor köszönt az emberekre, s amióta ez elterjedt, mindenki mesze elkerülte a Cantervillei kastélyt, az emberek félni kezdtek, féltek a legendától, a rettegett férfitól.
Persze ezt a régi históriát senki sem hitte el. Na meg aztán a szájhagyomány amúgy is alaposan kiszínezte, s már senki nem tudta mi igaz belőle, és mi nem. Nicholas eltűnése óta a mágikus talizmánról sem hallott senki semmit. Ez az ügy tehát nem okozott gondot. Egészen addig…
2004-ben ugyanis a Budapesten élő Henderson házaspár mit sem sejtve belekeveredett ebbe az ügybe. Decemberre várták első gyermeküket, Tilda, és Richárd úgy érezték nem is lehettek volna ennél boldogabbak. Mindenük megvolt, semmiben sem szenvedtek hiányt, már csupán a gyermekáldás hiányzott, s most hogy az is megérkezett úgy érezték ők a legboldogabbak a földön.
De nem a szüleink voltak az egyetlenek, akik egy nagy eseményre vártak.
Lassan végéhez közeledett a nyár, aznap este tisztán látszottak a csillagok az égen, és senki nem figyelt rá mi történik a csillagászati kutató laborban.
Az egész épület sötét volt már, csak a legfelső emeleten dolgoztak. A hatalmas kerek teremben szinte semmi nem volt, a fal mentén viszont végig a legmodernebb számítógépeket helyezték el, s azok mellett az asztalon, mindenféle bonyolult kutatási műszerek kaptak helyet. A terem közepén egy hatalmas asztal állt körülötte székekkel, a terem kupolás üvegtetején pedig egy hatalmas ablak nyílt, alatta egy még hatalmasabb csillagászati távcsővel épp egy sovány, magas, bozontos szemöldökű, 40 év körüli, mégis teljesen ősz férfi tanulmányozta a csillagokat.
Fehér köpenyt viselt, alatta régi szabású farmert, és fekete bőrcipőt. Arcvonásai megfeszültek, ajkait összepréselte, kezeit ökölbe szorította.
Az öreg férfi lázasan kémlelte az eget a hatalmas teleszkóppal, majd izgatott kiáltása harsant fel a laborban.
– Tom! – Nézett rá társára, még az arca is kipirult a mámoros örömtől. – Gyere csak ide! Nézd meg ezt!
A nála jóval fiatalabb, de zömökebb, és jóval alacsonyabb fekete hajú férfi, akin szintén fehér köpeny, volt lerakta az asztalra a szemüvegét, és ő is belepillantott a teleszkópba.
Szintén farmert viselt, de sokkal újabbat, és edzőcipő volt rajt.
– Te jó ég! – Kiáltott fel aztán döbbenten, mikor látta, hogy három csillag tart egymás felé. – Iszonyú nagy bumm elé nézünk. – Jegyezte meg.
Az idősebbik azonban megrázta fejét, aztán izgatottan az asztalhoz ült, és egy bonyolult számítási sorozat után sikerült kiszámítania, hogy a három csillag pontosan december 15.-én fog találkozni.
Izgatottan a számítógéphez ült, behívta rajt a műholdfelvételes programot, lázasan ütötte le sorra a billentyűket, és verejtékező arccal figyelte a monitort, amin most a csillagok december 15.-ére várható állása jelent meg. Gyors mozdulatokkal nyomtatta ki a képet, majd egy program, és rengeteg újabb számítás segítségével sikerült felvázolnia a Krisztus születésekor érvényes csillagállást. A képernyőn megjelent egy felirat, ami azt jelentette, hogy sikerült a művelet. A professzor behívta a képet, és szaporábban kezdte venni a levegőt. Izgatottan ütötte le a számítógép billentyűit. Látnia kell közelebbről a képet. Megnyomott még egy billentyűt, és a számítógép máris kezdte élesíteni a kinagyított képet, aztán a professzor azt a parancsot táplálta be a számítógépbe, hogy nyomtassa ki a képet. Magasan sípoló hang jelezte, hogy elérkezett a döntő pillanat.
Most… most végre elérkezett az idő, sikerülnie kell.
Több száz, sőt több ezer alkalommal hasonlította már össze a csillagok állását, egy jeles eseményre várva, de az eredmény minden alkalommal lehangoló volt.
A professzor egész teste remegett az izgalomtól, és az örömtől, és mint egy őrűt ugrálni kezdett a hatalmas teremben.
Sikerült. Végre most már biztosan elérkezik hamarosan az a nap amiért évezredeken át könyörögtek.
– Tudtam! – Kiáltott fel lelkesen. – Együttállás lesz! Nem ütközés!
– Micsoda? – Nézett rá értetlenül a tára.
– Hát még mindig nem érted? – Kiáltott fel a másik egy öt éves gyerek izgatottságával a hangjában. – A csillagok december 15.-ére várható állása hajszálpontosan megegyezik a Krisztus születésekor lévő csillagállással.
A próféciák is megírták. Öt gyermek fogja beváltani Krisztus második eljövetelének ígéretét. Öt gyermek lesz az, akik majd az úr követeként érkeznek, és képesek lesznek felvenni a harcot Sir Nicholas de Cantervilleel
Hamarosan megszületik az ötök két utolsó tagja. A prófécia szerint egy napon fognak megszületni, teljessé téve az erőt, és akkor az a három csillag találkozik, és felragyog az égen, jelezve, hogy teljessé vált az erő. Végre elérkezik az idő amiért évezredeken át könyörögtek.
Az a három csillag amely találkozni fog pontosan ugyanolyan alakot fog felölteni, mint a Betlehem csillaga kétezer évvel ezelőtt. És az összes többi csillag is pontosan ugyanazon a helyen lesz. Mit szólsz ehhez?
– Azt, hogy álmodom.
– Ha a Cantervillei kísértet legendája tényleg igaz, akkor ez az öt gyermek lesz az egyetlen esélyünk.
Az ősz hajú férfi most megint a számítógéphez ment, és egy üzenetet gépelt be valakinek, miközben az arca kipirult az izgalomtól, és az örömtől.
„ÉRTESÍTS MINDENKIT, AKIT CSAK TUDSZ! EGYÜTTÁLLÁS VÁRHATÓ DECEMBER 15.-ÉN.”
Az öreg férfi a sötét utcán állt, a lámpa fénye sejtelmesen világította meg az arcát, ősz haja ritkulni kezdett már, arcára mély barázdákat rajzolt a gond. Gondterhelt arccal nézett körül, melyet azonban elnyomott az arcára egyre jobban kiülő izgalom. Nyilvánvaló volt, hogy vár valakit. Ahogy megkapta az üzenetet egyből értesítette a többieket a nagy eseményről, és most rájuk várt.
Fekete úti köpenyt viselt, és barna szemeiben mint ha a félelem, és remény keveréke tűnt volna fel.
Néhány perccel később aztán megmozdult valami messze a sötétben, s a férfi felkapta fejét. Két köpönyeges alak tűnt fel a távolban.
– Késtetek. – Szólt szemrehányóan a férfi két másik társának, mikor azok odaértek hozzá.
– Ne haragudj. – Szólt szemlesütve az egyik idegen.
– Jó hírt hozok nektek. Szólt ismét a férfi. – Krisztus második eljövetelének órája közeleg. A prófécia most beteljesedik. E pillanattól egy csillagszentháromság tart egymás felé, hogy jelezze urunk második eljövetelét.
Hamarosan megérkezik az a két gyermek, kik teljessé teszik majd az ötök erejét. Ők Krisztus követei lesznek. Jönnek, és a föld megremeg lépteik nyomán. „…Örüljetek egek, és kik lakoztok azokban…”- Parancsolja Szent János a jelenésekben.- „…de jaj neked tenger, és föld, mert leszálla az ördög hozzátok nagy haraggal, tudván, hogy ideje kevés maradt…”
Az emberiség sok súlyos katasztrófát élt már át, de egy sem volt olyan rettenetes, mint ami most áll előttünk De a pesszimizmus közepette egy hang a jövőbe vetett hitet hirdeti. Most, hogy a gonosz ismét fenyegeti a világot ezúttal Sir Nicholas de Canterville képében, az úr az angyalok szigetéről szabadítót küld nekünk.
Beváltotta ígéretét, mely szerint újjászületik, és elhozza az oly rég áhított örök békét számunkra. Reménykedjünk, hogy az az öt gyermek képes lesz elhozni az oly rég áhított végső békét a földnek. Mindannyiunknak elszántnak kell lennünk.
Mivel arra szenteltük életünket, hogy minden erőnkkel védelmezzük a fény gyermekeit, mindenekfelett kérnünk kell Istent, hogy adjon bátorságot, útbaigazítást, és erőt, hogy feltudjunk készülni harcunkra a sátán, és fia: az Antikrisztus ellen, hogy megszabadítsuk a világot a gonosztól, s e-képp biztosítsuk urunk második eljövetelét. Kérnünk kell Istent, hogy áldja meg a talizmánt, melyet ő maga védelmez, hogy szent célját szolgálhassák.
Az a talizmán egyszer már Nicholas kezére jutott, és olyan képességek birtokosává tette, ami hatalmas veszélyt hozhat ránk nézve. Ez még egyszer semmi -képpen nem történhet meg. Előbb kell megtalálnunk.
Urunk második eljövetelének pontos órája, amiért évezredeken át könyörögtek számunkra kinyilváníttatott mennyei jelek által.
A Cantervillei átok szükségszerűen előtte semmi -képpen nem teljesülhet be.
Sir Nicholas de Cantervillenek olyan hatalom van a birtokában amely hatalmas veszélyt jelenthet ránk nézve. Nagyon veszélyes. Gonosz, és ha ártani akar, félek nem tudjuk megakadályozni. Senki nem tudja mikor, és hogyan fog visszatérni. De visszatér. Előbb, vagy utóbb visszatér, és ha ez előbb következik be, mint hogy a jóslatban megnevezett öt gyermek képes lenne megtörni Sir Nicholas hatalmát, mindennek vége.
Résen kell lennünk, hisz az úr nem küldi el követeit addig, míg szükség nincs rá. Nem tudhatjuk időben érkeztek e, és mennyi időnk van még Sir Nicholas visszatéréséig.
De már a gonosz is közeleg. Lehet hogy már itt is van.
Talán már itt van köztünk, s ha ez így van, vissza kell küldenünk még a fény gyermekeinek megszületése előtt az alvilágba.
Rövid időnk van arra, hogy cselekedjünk. Emlékezzetek, hogy csupán az a talizmán, és mi magunk állunk az Antikrisztus, és Isten között, mivel csak ezek pusztíthatják el a gonoszt.
Egymás után szólítalak majd mindkettőtöket hogy fogadalmat tegyetek a fény gyermekeinek védelmére, s ha kell az utolsó erőtökkel is védelmezzétek őket úr nevében. Mert minden erőnkkel, az utolsó csepp erőnkkel is foggal, körömmel védelmeznünk kell őket, nehogy megsérüljön az a törékeny varázs, mely az utolsó reménysugár számunkra.
Egy pillanatra elhallgatott, mélyet sóhajtott, és halkan, de mégis jól érthető hangon magához szólította az egyik férfit, aki ráemelte tekintetét, szemeiben elszánt fény izzott.
A másik férfi is odalépett hozzá, szemében társáéhoz hasonló elszántsággal.
A három férfi furcsa hallgatásba burkolózott, különös csend szállt le közéjük, s egy jó darabig némán meredtek egymásra.
Minden olyan néma volt, mint ha valami titokzatos, megfoghatatlan erő szállt volna alá a földre, maga a mágia…
*
Már érezni lehetett az ősz közeledtét a levegőben, s nemsokára már le hullottak a falevelek. Beköszöntött az ősz, majd a december, s annak tizenötödik napja, csikorgóan hideg faggyal érkezett meg. Éjszaka volt, álmos némaságba burkolva aludt a város.
Öreg volt már az éjszaka, olyan éjfél körül járhatott az idő, amikor egyszer csak izgatott kiáltás hasított bele az éjszaka csendjébe, és kicsapódott a Henderson házaspár házának ajtaja. Richárd rohant ki a házból, még a kabátját is ment közben rángatta magára.
Néhány pillanat múlva aztán ő, és Tilda már az autóban ültek, guruló kerekek zaja hallatszott, s a kocsi kigördült a ház elől.
Csikorgóan hideg téli este volt, és mint ha valami néma várakozás töltötte volna meg a levegőt.
A csillagászati kutatólaborban már szintén régóta készülődtek erre a napra, és most izgatottan tekintettek fel az égre.
A hegyek felé néztek, és ott volt… a három csillag lassan közeledett egymás felé.
– Hát elkezdődött.
– Itt az idő.
– 2000 éve várunk erre.
– Hosszú idő.
És mikor a három csillag egyetlen hatalmas csillaggá egyesült, hatalmas fényesség ragyogta be az egész földön a sötét éjszakát.
Elérkezett az oly régóta várt pillanat, és pontosan éjfélkor gyereksírás hangzott fel Budapest kórházában
Kinyílt a kórterem ajtaja, és Richárd izgatottan pattant fel a székből.
– Hogy van? – Szaladt oda a kórteremből kilépő orvoshoz.
– A felesége nagyszerűen érzi magát. – Felelte mosolyogva az orvos.
– És a kisfiú?
– Kicsoda?
– Hát a fiam az isten szerelmére!
– Nem fiú, hanem kislány. – Felelte az orvos. – Illetve… kislányok. Merthogy… ketten vannak.
December 15 napján születtünk tehát, egy fagyos pénteki éjszakán, pontosan éjfélkor, nem sokkal azelőtt, hogy virradni kezdett.
A fényes csillag még mindig ott ragyogott fent az égen, és az új remény boldogságot vitt az emberek szívébe szerte a világon az éj sötét leple alatt…