6.fejezet
Kitör a „vihar”:
Hosszú, és fárasztó utat, rengeteg házat, kanyargós erdei ősvényt, és erdőket hagyva magunk mögött, már a Balatont is látni lehetett a messzi, kéklő hegyekkel, erdőkkel, és a zöld dombokkal együtt, aztán nagy sokára végre megérkeztünk a Badacsonytomaji nyaralóhoz.
Az előszobában álltunk, mely egy fehér járólapos, hosszú folyosó volt, fehérre meszelt falakkal, és baloldalt a falon egy tükör lógott. A folyosó végéről rögtön az étkező nyílt, konyhaszekrénnyel, és középen egy kis asztallal. A hosszú folyosóról öt szoba nyílt, az amelyikbe beköltöztünk kicsi volt ugyan, de otthonos. Alig voltak benn bútorok, csupán egy asztal, két öreg szekrény, és három emeletes ágy, de azok olyan kényelmesek voltak, hogy az ember egész nap eltudott volna feküdni bennük.
*
Az idő óriásléptekkel szaladt el mellettünk, a tervezett két hétből máris letelt egy. Játszva múlt velünk az idő,mint ha ő is gyerek volna még, s örökké csak a játékon járna az esze.
Amikor aztán váratlanul vissza kellett utaznunk. akkor döbbentem rá, hogy jóformán eszembe sem jutott Hilda. Hűtlenül, és hálátlanul alig – alig gondoltam rá.
Talán soha nem volt rá annyi esély, mint akkor, hogy minden úgy legyen, mint régen, úgy tűnt, mint ha Hilda és Tom kezdtek volna megbocsájtani egymásnak, arra gondoltam, még az is lehet, hogy Valter is elmegy, és nem győztem betelni ezzel a gondolattal.
Ugyan mi is szeghette volna kedvemet? A válasz egy telefonhívással érkezett meg. A második héten egy keddi napon csörrent meg Tom telefonja, nem volt hosszú beszélgetés, de Tom egészen elsápadt.
– Anna szólj a többieknek is. Hazamegyünk. – Jelentette ki, miután letette a telefont, s ahogy beszélt, furcsán remegett a hangja.
– De miért? Csak nemrég jöttünk.
– Kérlek most az egyszer ne vitatkozz! Nincsen hozzá kedvem. Csomagolj össze, és induljunk!
Hazafelé Tom egész úton egy szót sem szólt, és amikor hazaértünk az első dolog amit megpillantottam az árvaházra kitűzött fekete zászló volt, mely már messziről látszott.
– Hilda megjöttünk! – Kiáltottam, de nem érkezett válasz.
Tom rám nézett, mindig vidám szemeiből most sütött a mélységes mély bánat, és szomorúság.
– Szomorú vagy Tom? – Fordultam felé. – Miért vagy annyira szomorú?
A férfi nem felet, kétségbeesetten rohantam végig az egész épületen, Tom pedig utánam eredt.
A kétségbeesés, a félelem, a kétely, és valami üresség mardosó érzésével kutattam végig mindent, de hiába. Hildát nem találtam meg.
Lépteim egyre lassultak, míg végül abba nem hagytam a kétségbeesett, reménytelen keresést.
Tom próbálta keresni a megfelelő szavakat, hogy közben saját magát is vigasztalja.
Hirtelen azt kívántam, bárcsak Tom elmenne, megakartam keresni Hildát, és gyűlöltem érte Tomot, amiért azt állította, hogy ez felesleges, és nem akartam hinni neki.
Lassan azonban a fáradság, vagy talán valami más elcsigázott, és ezzel együtt valami furcsa hidegség futott végig a bőröm alatt. Üres szél fújt el mellettem, melyből valami hiányzott, néma csend ereszkedett le az árvaházra, hiányzott belőle Hilda vidám nevetése. A lelkemet mardosó üresség lassacskán mindenhova szétáradt bennem, és akkor már tudtam, hogy valami végleg elveszett az életemből, és valahogy éreztem, hogy valami akkor végleg lezárult, valami végleg véget ért az életemben, talán túlságosan is korán.
– A továbbiakban nincs szükségünk a munkájára Tom. – Jelentette ki pár héttel később Valter akit a Bólyai Gyermekotthon új igazgatójának választottak.
Mélységes mély bánat, magány, és kétségbeesés suhant át a szívemen a kilátástalanság, és félelem száz tüskéjét hagyva maguk után, s valahogy olyan lehetetlennek tűnt, hogy még nem is hittem el, s még el sem jutott a tudatomig a szomorú tény, s bízva hogy, még van remény nem vettem tudomást a hallott szavakról, és nem is hittem el azokat, azt gondolva ilyesmi meg sem történhet.
Mikor azonban ránéztem Tom arcára, az utolsó reménysugár is szertefoszlott. Ez volt talán az első alkalom, hogy Tom arcán megtörtség, és kilátástalanság tűnt fel.
– Ezt nem teheti meg.
– De igen megtehetem. – Szólt leplezetlen élvezettel Valter.
Tomnak sem ereje, sem esélye nem volt vitatkozni, nem tehetett mást, felállt, és lassan elindult az ajtó felé, olyan lassan mint ha ezzel elkerülhetné a lehetetlent, mint ha. csak arra várna, hogy felébredjen a lidérces álomból, de az nem történt meg.
Bele se mert gondolni menyi mindent vesztett el akkor hirtelen csak azért mert Valter betoppant az életükbe mint az átok.
És arra gondolt mennyi mindent veszíthet még el, hirtelen nagyon bizonytalannak, kilátástalannak, és borúsnak látta a jövőt.
Szívszorítóan szomorú kilátások merültek fel benne, a boldog család biztonsága, az a tökéletes élet egy szempillantás alatt szertefoszlott, elfújta a sors hideg, könyörtelen, gonosz szele, és Tomnak hirtelen rá kellett döbbennie arra, mennyire törékeny, és könnyen múló dolog is a boldogság.
Még egy utolsó pillantást vetett a szobára, s hiába nem akartam tudomást venni róla, a lehetetlent nem lehetett megállítani, s ez a szörnyű tény gonoszul, egyre inkább elnyomta bennem a megmaradt kis reményt is.
– Ne menj el! – Kiáltottam Tom után kétségbeesetten. – Nem akarom, hogy elmenj!
Tom szomorúan, nagyot sóhajtott, mintegy beletörődés -képpen, ismét vissza fordult, s talán mondott volna valamit, talán nem, mindenesetre Valter becsukta utána az ajtót, aztán Tom kilépett a Bólyai Gyermekotthon kapuján, és vele együtt az életemből is örökre
Tom távozásával Nem maradt senki a házban aki szeretett volna.
Ekkor hatalmas durranással kicsapódott az ajtó, s ismét feléledt bennem a remény, úgy rohantam előre Tom érkezését várva, mikor azonban egy Toménál sokkal másabb, durva, rekedt hang mordult fel dühösen, mint jeges zuhany zúdult rám a rémület.
– Á! Virginia! – Kiáltott boldogan Valter.
Az érkező kövér, fekete hajú, magas, szigorú küllemű nő mint egy útban lévő berendezési tárgyat lökött félre az útjából, és végigcsámpázott az előcsarnokon.
Most hogy Hilda eltűnt a színről, Valternek már nem kellett semmit sem titkolnia, igazából még mindig nem értette hogyan hihette el Hilda, hogy ő, Valter szereti. Végül is ez neki már mindegy is volt, az övé lett a Bólyai Gyermekotthon, és csak ez számított.
A nő pontos volt mint mindig, Valter hívására is pontosan érkezett. Valter a Tom távozásával megüresedett állást ajánlotta fel neki.
A férfi felesége az egyik kezében egy póráz egyik végét szorongatta, mellyel egy hatalmas buldogot igyekezett féken tartani, a másikban egy hatalmas bőröndöt. A nő pontosan úgy nézett ki, mint egy hatalmas tűzokádó sárkány, s ezt a hatást csak fokozta dühös pillantása, mellyel rám nézett.
A kutyája ahogy meglátott, morogni kezdett rám, és jól meg szaggatta a cipőmet, s e „hősi halálnak” köszönhettem csak, hogy nem a lábamat szaggatta szét a cipő helyett. Próbáltam lerázni a cipőmön makacsul kapaszkodó kutyát, persze ezzel csak annyit értem el, hogy lecsúszott a cipő a lábamról, én meg a cipőt markolva igyekeztem visszaszerezni azt, ennek pedig csak egy kiadós hasra esés lett a végé, és az, hogy az imént érkező nő figyelmét is sikerült magamra vonnom, aki ugyanolyan alattomosan nézett rám, mint a kutyája.
– Mit állsz itt?! Fogd a holmimat, és vidd fel! Gyerünk egy kettő, mire vársz még?! – Mordult fel a nő, akár egy mérges kutya.
Virginia a kezembe nyomta a hatalmas bőröndöt aminek a súlya nem lehet kevesebb mint az enyém, s ha életre kelt volna simán megtudott volna enni. A táska magával rántott a földre, közben Virginia Valterhez fordult.
– Hol van Patrik, és Simon? – Kérdezte, majd mosolyogva megjegyezte. – Imádni való kisfiúk, remek ember lesz belőlük. Az én kis Olivérem is annyira szereti őket. Neki is is olyan sok kis barátja van. Mindenki annyira szereti. Látszik, hogy jó nevelést kaptak. Na de az ott…
A nő elhallgatott egy pillanatra, és felém bökött a fejével.
– Arról a tökmagról például lerí, hogy egy mihaszna kis féreg. Mivel foglalkozott például az anyja?
– Semmivel. – Vágta rá Valter. – Idült alkoholista volt, hajléktalan. Már nagyon régen meghalt.
– Mindjárt gondoltam. – Csapott le a témára Virginia. – Aztán persze gondolom összeállt egy másik senkiházival, és íme az eredmény. Nekik sikerült hidegre tenniük magukat, gondolom részegen, a kölyküket meg itt hagyták koloncnak, a becsületes, rendes, dolgos emberek nyakán. Ne izgasd magad Valter, nem benned van a hiba. Ha egy alma belülről rohad, hiába fényesíted a héját. A tenyésztés szabályai itt is érvényesek. Ugyan úgy mint a kutyáknál. Ha egyszer a szuka, vagy a kan kutya korcs, akkor mindig korcs kölyök születik. Csak a kutyáknál könnyű megszabadulni az ilyenektől. Én mondom, nem ártana gyakrabban használni a nádpálcát.
– Azt hiszem tényleg nem ártana. – Helyeselt Valter
– Én nem veszem be a divatos elméleteket arról, hogy nem szavad verni a gyereket. Aki megérdemli, az megérdemli. És százból kilencvenkilenc esetben egy kiadós nyakleves a megoldás. Elég nagy áldozat tőletek, hogy befogadtátok. Ha a helyetekben lettem volna rövid úton egy másik árvaházban kötött volna ki.
A következő napok eseményei összekeverednek az emlékezetemben. Éltük az unalmas, szürke, mindennapi életünket. Villámként suhant el mellettünk az idő, gyorsabban mint a szél, régi életem nagyon messzire eltávolodott tőlem, a ködös messzeségbe. A sok szép emlék lassan elhalványult, szinte kezdtem úgy érezni, meg sem történt.
Eltűnt, akár egy szertefoszló tünemény, eltűnt, s nem is jött vissza többé…