Amikor a felújítás volt, és kivették a vízszerelők a régi kádat, mögötte a vakolatot leverve találták a sarokban. Látszott, hogy egy jókora darabon a tégla is meg volt bontva, és ügyetlen kézzel visszafalazva. A két szerelő teljesen lázba jött. Biztosak voltak benne, hogy kincs van a falban. Itt volt a gettó a háború alatt, ismételgették unos-untalan. Rá akarták őt beszélni, hogy kibonthassák a padló szintnél levő, hevenyészve visszafalazott helyet. Editet azonban valami rossz érzés fogta el, ahogy látta a mohón csillogó szemüket, az önkéntelenül karomként begörbülő kezüket, amivel már markolni akartak az elképzelt kincsekből. Csak ő volt otthon és a kisebbik gyerek… Elnézte a fölé tornyosuló két nagydarab férfit, akik izgatottan kiabáltak a fülébe… No nem! Ha igazuk van, és valami értékeset rejtettek el oda régen, ki tudja, mire lennének képesek, hogy megkaparintsák! Egy perc alatt döntött akkor. Megvonta a vállát, és flegmán azt válaszolta: á, biztosan valami találat volt ott, valami belövés, vagy ilyesmi. Hagyják csak békén a falat, ne csináljanak még ennél is nagyobb koszt, ne bontogassanak itt semmit sem! Ott állt, és megvárta, amíg a két csalódott pasas a helyére emelte az új kádat, ami ugyanúgy eltakarta a megbontott részt, mint a régi, és bekötötték a csatornába, elmozdíthatatlanul. Aztán jött a burkoló és körbecsempézte a kádat, becsempézte a falat, örökre elzárva a lehetőséget, hogy a kádat elvegyék. Vajon tényleg van ott valami? –, aztán megrántotta a vállát. – ha van, hát van, had legyen titok…
Eszter alig várta, hogy a költöztetők végre elmenjenek. Amint az utolsó darabokat is felhozták, kifizette őket, és bezárta az ajtót. Végre itt vannak a magukéban! Olyan kimerült volt a hetek óta tartó csomagolástól, szervezéstől és aggódástól, hogy alig állt a lábán. Mégis azonnal a szobába ment, ahol a táskája melletti szatyorban egy vadonatúj kétkilós kalapácsot rejtegetett. Ügyetlenül két marokra fogta a kalapácsot, és a fürdőszobába vitte. Vajon tényleg van ott valami? – gondolkodás nélkül rácsapott a kádat övező gyöngyház fényű, világoskék csempére. Lett egy csúnya repedés rajta, de a helyén maradt.
A zajra megjelent Sári, a hálószoba felől, Áron pedig, futva érkezett az előszoba felől.
– Nem érne rá még egy kicsit ez, Anya? – kérdezte a lánya.
Gyorsan felelt, mint akit nem ér váratlanul a kérdés:
– Mihez képest? Narishkeit*! Ötvenévnyi várakozás éppen elég volt ennek a családnak!
– Jól van Anya, de nem így kell ezt – mondta a fia, és kivette a kezéből a kalapácsot.
– Véső is kell a bontáshoz! Mindjárt hozom, amint megtalálom. Nem tudod, hogy melyik csomagban vannak Apa régi szerszámai?
– Talán az udvari szobában levő csomagok között lehet. Minden dobozra ráírtam mi van benne – válaszolta lassan Eszter.
Leereszkedett a kád elé a kőre, és olyan merően nézte, mintha a tekintetével akarná kibontani a helyéről. Sára egyik lábáról a másikra állt, nem tudta mit mondhatna, vagy mit segíthetne az anyjának. Azt a néhány percet, amíg Áron a szerszámokat kereste, egy örökkévalóságnak érezték.
– Na meg is van! – lépett be a fiú a fürdőszobába, gondosan becsukta az ajtót, és felsegítette Esztert a földről.
– Mehet? Jól meggondoltad? – kérdezte beletörődően, és kicsit évődve az anyját.
Az asszony csak bólintott, a szemét le nem vette a kádról, mintha attól tartana, hogy eltűnik, amíg nem néz oda.
Áron letérdelt, a kád pereme és a csempe közé beillesztette a véső élét, a végére ráütött a kalapáccsal, és az első csempe nagy csattanással lezuhant a kőre. Aztán a következő, a következő, amíg a sor végére ért. Kezdte bontani a következő sort. Lassan feltárult a csempéket tartó tégla, amivel felfalazták a kádat. A téglákkal már nehezebb dolga volt, jó erős malter tartotta össze őket, beleizzadt az ingébe, ahogy szétbontotta a falazást. Szállt a por, a szemükbe, a hajukba, belepte a ruhájukat, de nem törődtek vele. Megbűvölve nézték a kád oldalát, ami a rombolás nyomán feltárult. Amikor a hosszabbik oldalt kibontotta, és nekikezdett a kád végében levő falazásnak, intett a húgának és az anyjának, hogy hordják el a csempe és tégla darabokat a kád elől, mert nem tudják majd kiemelni a sittől a kádat.
A rövidebb oldallal hamar végzett. Amikor abbahagyta a kalapálást, csöngettek. Erős, hosszú, energikus csöngetés volt. Talán nem is az első, de eddig a bontás zajától nem hallották.
Eszter kiment az előszobába, olyan ideges volt, hogy egy darabig rángatta az ajtón lévő ablaknak a kilincsét, mire sikerült végre kinyitnia az ablakot. Egy alacsony, sovány, ötven körüli, szélesarcú nő állt az ajtó előtt, mackónadrágot és kétes tisztaságú otthonkát viselt. Ahogy nyílt az ablak, már ordított is torkaszakadtából:
– Maguk őrültek? Mi a jó fenét bontanak már órák óta? Az előző lakó is az őrületbe kergetett minket a folytonos kopácsolással. Hol gázt szereltek, hol vizet, hol fűtést, hol köveztek, hol csempéztek, állandóan kalapáltak évekig, amikor beköltöztek. Maguknak meg mi a francot kell kalapálni, amikor tipp-topp rendbe van hozatva ez a lakás? Megbolondul itt az ember!
Az asszony szája cserepes volt, és igen nagy, a szúrós keskeny szeme fölött a szemöldöke valóságos bozót. Volt benne valami félelmet keltő vadság, ahogy hadonászva kiabált, és egészen közel tolta az arcát az ablakrácshoz. Eszter döbbenten kérdezte:
– Mégis ki maga? Mi köze hozzá, hogy mit csinálunk?
Az asszony ádáz képet vágott, és negédesen utánozta Eszter hanghordozását:
– Ki vagyok én? Hát az alattuk lakó! Mi közöm hozzá? Mit gondolnak milyen érzés, hogy órák óta úgy zuholnak, mintha a födémet bontanák a fejünk fölött? Nem egyedül laknak ebben a házban, ha még nem vette volna észre! Fejezzék be egy-kettő ezt a vircsaftot, mert nem állok jót magamért!
– Jól van, mindjárt befejezzük – mondta Eszter bizonytalanul.
– No, remélem! Nézzen csak a tükörbe, hogyan néz ki! Maguk tényleg őrültek? Van már ebben a házban elég bolond népség! Nem hiányoztak maguk ide!
– Viszontlátásra! – csukta be az ablakot az asszony, de ezzel sem állította meg az alattuk lakó szóáradatát, aki csak mondta, mondta a magáét a folyosón. Egy lélegzettel szapulta őket is, az előző lakó kölkeit is, meg a kényeskedő anyjukat is.
Eszter visszasietett a fürdőszobába, ahol Áron már szétszerelte a kád lefolyóját, de a húgával nem bírták kiemelni a helyéről a nehéz kádat.
Hárman is többször nekiveselkedtek, amíg centiméterről-centiméterre odébb-odébb tették a nagy öntöttvas kádat.
*ostobaság
/Folyt./
14 hozzászólás
Most aztán gyorsan ide azzal a befejező résszel. El tudom magamban képzelni a szituációt, ahogy annyi év várakozás után, végre ott a pillanat, hogy fellebbenjen a fátyol a titokról. Nagyon szemléletesen írtad le.
Üdvözlettel: mistletoe
Kedves Fagyöngy!
Pedig éppen arra gondoltam, hogy várnék a befejező résszel egy hetet! 😀 😀 😀
Köszönöm, hogy fáradthatatlanul olvasod a történetet. 🙂
Judit
Ne várj Judit egy hetet, mert kilyukad az oldalam, a kíváncsiságtól.
Kedves Ibolya!
Csak vicceltem… 😀 😀 😀
Judit
Á, de kíváncsi vagyok, mi lehet a kincs? Nagyon jó volt ez a rész is, várom a folytatást!
Daniella
Kedves Daniella!
Ma, vagy holnap felteszem a végét a történetnek. Akkor minden kiderül! 🙂
Judit
Ez a rész is szenzációs volt, most azonnal folytatom.
Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart!
A Te lelkesedésedet látva, már érdemes volt megírni ezt a történetet! 🙂
Judit
Kedves Judit!
Most aztán azt gondolom, hogy nagy szerencse, hogy egy ideig nem tudtam jönni a Napvilágra, 😀 mert ha tudtam volna jönni, akkor várnom kellett volna a következő részre, így viszont azonnal kereshetem is, és olvashatom… 😀 "Száguldok" is oda… 🙂
barackvirág
Kedves Barackvirág!
A "Napvilágosoknak" más szemmel nézik a dolgot, nekik nem szerencse, ha nem tudsz jönni a "Napvilágra" 🙂
Ez a rész picit rövid, de a következővel együtt meg túl hosszú lett volna.
Köszönet az álhatatos figyelemért.
Judit
No, szóval már szétvertek ott mindent, egyszer.Jön a nagyszájú lakó. Imádom az ilyent, és szegények csak küszködnek,de mindjárt megyek én tovább, a végére járni a dolgoknak:-))
Milyen jó, hogy később kapcsolódtam be a történet olvasásába. Míg a többiek vártak, én lépéselőnybe kerültem.
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Nem kellett azért a többieknek sem olyan sokat várni, mert naponta tettem fel a folytatásokat. 🙂 Legfeljebb csak soknak tűnt az idő. 🙂
Egyébként sem tülekedtek olyan sokan az olvasásával, mint a "Jóvoltál@figyellek.com" című írásomnál, amit egy hét alatt több, mint hétszázan olvastak. A komoly téma miatt ennek a novellának sokkal kisebb az olvasottsága.
Judit
Most kezd izgalmas lenni, vajon mit rejt a fal?…
Na megyek is olvasni, nem bírom ki:)))))
Puszi
Kedves Lyza!
Ők legalább tudták, hogy hol kell keresni a kincset!
Én is reménykedtem, amikor a kutat tisztították nálunk tavaly, hogy egy másik Seuso-kincs van elrejtve esetleg benne, de csak 8 darab dobozos sört találtak a mélyén.:)
Judit