A kirándulás

Őszre jár az idő. A fák hullatják leveleiket, s a gyermekek vígan tapodnak az avarban, élvezve a száraz levelek reccsenő hangját. A nap utolsó erejével simogatja arcunkat, sápadt fénye egybeolvad a fák sárgájával. Ahogy a nappalok rövidülnek, egyre jobban vágyjuk a fényt, a melegséget. A fürdőruha már rég a legfelső fiók mélyén lapul, s előkerülnek a hosszú ujjú ruhadarabok. Készül a természet, s készülünk mi is a télre. A játszóterek kiürülnek, s a zsibongás áttelepül a terekről, strandokról az iskolákba. A gyerekek feszengve próbálnak (újra) hozzászokni a szürke hétköznapok hajtásához, a tanuláshoz. Vegyes érzelmekkel küzdenek, hisz ki oly balga, hogy rajong az iskoláért, no de a barátokkal, haverokkal lenni?! A tanárok a nyár csendjét felhasználva, sikeresen készültek fel az új évadra, a „gyermek-sanyargatás” teljes fegyvertárát viselve táskájukban. A szülők fellélegeznek, végre nem kell azon aggódni, ki vigyáz a gyerekre, hova megy holnap, mit eszik. Minden visszatér a megszokott kerékvágásba. A gyerekek már csak a távolban felsejlő téli szünetet várják. Magukban elkezdik írni a listát, amit majd direkt vagy célzatos módon beadnak őseik felé.
Ez az az idő, amely a legtökéletesebb arra, hogy kimenjünk a természetbe. Nem kell a nap tűző sugaraitól, a jeges, havas szél fagyától tartani, réteges öltözékünket gyorsan fel-, levesszük, alkalmazkodva a pillanat szeszélyéhez, élvezve a nem túl hideg, nem túl meleg állapotot. A tanító néni is arra ösztökéli kisdiákjait, menjenek, s legyenek maszatosak, sárosak, gyűjtsenek terményeket, ismerkedjenek a természettel. Mivel Öcsi még túl kicsi, így osztjuk a családot, s nekem jut a megtisztelő feladat, hogy lányommal kilógjunk a természet lágy ölére.

Szombat reggel, óra csörög. Megiszom a kávét, majd irány friss pék sütit venni a reggelihez. Cila már nagyon várja az indulást, másodpercek alatt betermeli a hamit, s már az ajtóban topog. Végre program Öcsi nélkül! Közben, mikor máskor, elkezd csöpögni az eső. A „maradjunk „ felvetésre heveny hiszti a válasz. Sebaj, egy kis csepegés még nem a világ vége. Esőkabát a táskában, esernyő a csomagtartóban, indulás. Úgy tűnik, elszántságunk az esőt is motiválja, s félúton járva már alig látunk ki a kocsiból, no de mi nekünk egy kis eső?! Érkezés Normafához. Eső szakad. Ember egy szál se. Úgy látszik, másik Normafálisabbak mint mi. Esőkabát fel, esernyő kinyit, irány az erdő. A sűrűbb fák közé próbálunk beférkőzni, remélve, hogy ott kicsit szárazabb az idő …, de tévedtünk. A falevelek sárgáján pihenő vízcseppek ellenállhatatlan vágyat éreznek a Bunge-jumping kipróbálására. A gond csak az, hogy elfelejtették kikötni magukat, így teljes sebességgel csattannak rajtunk. Az ügyesebbje gyorsan megtalálja az utat a nyakamba, amit dél-hawaii hula-huli törzs esőtáncának tökéletes utánzásával díjazok. Cila ettől heveny nevetőrohamot kap, aminek eredményeképpen egy finom, ámbár elég hangos ploccs kíséretében hasra vágódik a vizes füvön. Az esőkabát strapabíró, de a nagy csendben, a puffanás mellett hallani vélem néhány hangya és más rovar halálsikolyát, ahogy a számukra óriási tömeg becsapódik. Miután ezen területen megfelelő mértékben csökkentettük az ízeltlábúak populációját, úgy döntünk, tovább megyünk. A fákról kamikáze módjára levetődő vízcseppek további, afrikai, törzsi eredetű táncra ösztökélnek, bár a korábbi hatást látva ebben már van egy kis rájátszás is, de ha már lúd, legyen jól megtömve, ahogy a mondás is tartja. Megyünk tovább, s keressük a terményeket, amelyek eddig sikeresen elkerültek minket. Egy kisebb tisztás jellegű placcon felfedezünk néhány makkot a fűben. Hurrá, a makk is termény, szedjünk! Az első marék összeszedése rávilágít arra az apró, ám igen lényeges tényre, hogy nem hoztunk semmit, amibe a gyűjteményt rakhatjuk. Gyors átrendezés a hátizsákban, kaja elő, zacsiból kiszed, táskába visszarak, makk zacsiba bekerül. Mehetünk tovább. Sajnos gesztenyét nem igazán találunk, aminek igazából két fontos oka van. Az egyik, hogy a lehullott gesztenyét már rég összeszedték, a másik, hogy még nem találkoztunk gesztenyefával. Tölgy viszont van jónéhány, s rövidesen kalapos Makk Marcik tömege figyel a zacsiból kifelé. Milyen jó nekik, ott nem esik az eső. Megyünk tovább. Dombnak fel, völgynek le, út síkos, cipő, hát, puff, a legképzettebb vajas kenyereket is megszégyenítő módon sikerül elterülnöm. Gyerek teli pofival röhög. Igen, kár lenne tagadni, ez nem csingilingi nevetgélés, nem is szelíd kuncogás, hanem teli, kétoldali röhögés, még ha a hang mélysége nem éppen vetekszik a Viktória-árokkal. No persze, legszebb öröm, ha apa elbénáz valamit. A büntetés azonban gyorsan jön, s Cila a német világbajnok szánkósokat megszégyenítő módon rajtol hátsó félen, lefelé. Mint említem, a bünti, mint villám csap le, de eredményessége erősen kérdőjelezhető, mivel Cila irányából a nevetés hangereje a megtett távolsággal egyenesen arányosan növekszik. Szerencsére pár méter után a csúszásnak vége, így mint két ázott, sáros kutya bandukolunk tovább. Az összegyűjtött makk egy részét azonban kénytelen vagyunk visszaadni a természetnek, mivel a becsapódásunk a talajba kissé megváltoztatta fizikális megjelenésüket. Bandukolunk hát tovább a szakadó esőben, azaz inkább csörtetünk, mert hát kissé nagy zajjal jár kétfős csapatunk helyváltoztatása. Ez részben a folyamatos kacagásnak, részben az éneklésnek, részben a megcsúszásokkor elhangzó sikításoknak köszönhető. Nem meglepő, hogy néhány eltévedt bogáron kívül más állattal nem is találkozunk, szerintem még egy jól képzett farkas is menekülőre fogná a dolgoz, ha hallaná az általunk létrehozott hangzavart. Újabb tölgyek tövében pótoljuk a palacsintásodott makkokat, s persze nem vagyunk restek más bogyókért, gubacsokért lehajolni. Szedés szigorúan csak a földről, fán, bokron található termény az tabu. A zacskó újra megtelik, s meglepő módon az én kezemben köt ki, hát persze, én vagyok a teherhordó. Teherről jut eszembe, hogy meg kéne enni a szendvicseket, de Cila hallani sem akar róla. No persze, a kis beste, már a parkoló melletti rétesesre tartogatja gyomrának kapacitását, amit magam is meg tudok érteni, mivel szívesen áldozom föl aktuális fogyókúrámat a meggyes és mákos rétesek harcmezején. Irány hát vissza, cél a rétes. Út közben már csak két-három alkalommal sikerül fenékkel ellenőriznem, hogy a természet zuhanya kellőképpen felpuhította az aljzatot, s alig vizesebb, sárosabb nadrágom, mint volt fél órával ezelőtt. Rétesesnél nagy örömmel konstatáljuk, hogy a választék tartalmaz mindent, „mi szem-szájnak ingere”,s már soroljuk is a rendelést. Cila persze a maga kis mennyiségével szolidnak tűnik, főleg mellettem, aki nem képes uralkodni gyomornedvein, s halad a rendelésben a lista aljától a tetejéig. A még langyos réteseket forró teával öntözzük, mely kellemesen átjárja amúgy fagyott tagjainkat. Lassan a Mont-Everest magasságával vetekedő rétes-halom előlem is eltűnik, s örömmel konstatálom, tele vagyok. A séta alatt leadott kalóriák mind megtalálták az utat visszafelé, s boldogan foglalják el az őket megillető helyet, a pocakomat.

Ülök, nézem Cilát, ahogy fáradtan, de lelkesen eltünteti az utolsó rétes darabokat is. Veszünk még pár rétest az otthoniaknak is, jó-jó, nekem is, ebéd utánra, hogy legyen mit csipegetni.
Átsétálunk a kocsihoz, s elindulunk haza. Tíz perc se kell, s Cila már csöndesen, kimerülten szundikál, eltelve a kettesben töltött idő és a finom rétes élményeivel.

Őszre jár az idő. A természet az elmúlás sárga útját tárja elénk. A lehulló falevelek nyomán kopaszon álló fák látványa szomorúsággal töltené szívemet.
De nem tudja, mert lányommal töltött bolondos kirándulás élménye oly meleg, oly boldog, hogy azt semmilyen eső, vihar, fagy nem tudja elrontani.