Karácsony előtt pár nappal volt, mikor minden rádióból ömlött a Last christmas, mikor a gyerekek napokat visszaszámolva várták, hogy jöjjön el karácsony napja, mikor a bevásárlóközpontok dugig voltak ajándékokat idegesen vevő emberekkel.
A belvárosban jártam, hideg szeles szél fújt be még a metróaluljárókba is, a hajléktalanok megpróbálták minél inkább eltakarni magukat, láthatatlanná válni és nem megy fagyni.
Mikor lefelé mentem a mozgólépcsőn, az ellentétes oldalra való bámulásomat furcsa énekszerűség szakította meg. Először fel sem ismertem a dalt, majd ahogyan lejjebb haladtam, egyre tisztában hallatszódott, és kivehető volt két gyerek hangja.
– Kis karácsony, nagy karácsony, kis süt-e már a kalácsom…
Döbbenten vettem észre, ahogyan a mozgólépcsők kezdete mellett egy fehérneműs plakát előtt három ember áll, középen egy alacsony, fekete pongyolába bugyolált nő, két oldalán hasonló korú kisfiú és kislány.
Ahogyan a tömeg felszállt a felfelé haladó mozgólépcsőre – lesújtó vagy szánalmat sugárzó pillantásokat vetve a jelenségre -, és minden ember legalább harminc méter távolságban volt, a gyerekek abbahagyták a kornyikálást.
Feltűnés mentesen ott álltam meg a megállóban, ahonnan láttam őket. Nem én voltam az egyetlen várakozó, aki furcsa érzésekkel szemezett a három emberrel. Amikor a következő szerelvény megérkezett (nem az enyém), az anyuka azt suttogta a gyerekeknek:
– Rajta, kezdjétek!
– Kis karácsony, nagy karácsony…
– Kis karácsony, nagy karácsony…
Szegényeknek ezúttal nem sikerült egyszerre belekezdeniük a dalba. Nekem már zúgott a fejem a hamis hangoktól, és elfojtott haragomtól, ki nem csorduló könnyeimtől.
Megérkezett az én metrójáratom is. Szívemben a lány szünetes metszőfogaival, a kisfiú elálló füleivel és az anyuka kéregető kezeivel beszálltam a kocsiba.
3 hozzászólás
Kedves Dorothy!
Sikerült egy olyan témáról írnod, aminek nincs valódi megoldása. Az emberek fele közönyösen tekint a hajléktalanokra, a rászorulókra, a másik fele pedig a lehető legtöbbet próbálja nyújtani számukra. Én csak annyit kívánok, hogy legyen minél több együtt érző ember. Minél több segíteni akaró ember. Az év bármely napján, nem csak karácsonykor.
Jolcsi
Kedves Jolcsi!
Igen, nehéz kérdés ez… én is hasonlóak szeretnék persze.:)
Dorothy, (:,() köszönöm … ez megint fájt, mint a jó pofon. .. 🙂
Hozzád kèpest a szöveg már szinte egyszerű.. . A rád jellemző máskèpp látás, az elvont szòhasználat hiánya … itt pont ez emeli ki a helyzet, a világ abszurditását, azt a kozmikus gixert, amelyet èlünk, a hiányzò aranykort. … az előző kommentben elhangzik a mentegetőzès: nincs megoldás a problèmára. .. azzal nem èrtek egyet. .. s ezèrt Jolinak is hálás vagyok: "debizony", hogy van mit tenni! Nem kevés. … Az egèsz emberiség afféle globális várakozásban szenved e tèren :/
Megest hálás vagyok a szemed világáèrt!
Szeretettel: Gabe. …