A kis tolvaj

Ilike boldog volt, hogy végre iskolás nagylány lett, mert őszintén szólva az óvodát már nagyon unta, az dedósoknak való, mondogatta. A tanító néni nagyon szép volt, fiatal és kedves. Az osztálytársait még nem ismerte, de ezt is izginek tartotta. Magában elképzelte, hogy kivel barátkozik majd és kivel nem. Például azzal a vörös szeplős fiúval biztos, hogy nem.
A tanító néni megengedte, hogy ők válasszanak maguknak padtársat, de nem volt sikeres, mert akit szeretett volna, azt más választotta. Addig-addig nézelődött, míg mindenki párban ült, kivéve a szeplős fiút és őt.
A tanító néni azt mondta, hogy akkor üljenek egymás mellé. Ili dühében legszívesebben toporzékolt volna, de nem mert, viszont majd megpukkadt mérgében. A boldogsága úgy szállt el, mint ősszel a fecske. Zsófi néni – mert így hívták a tanítót – kiosztott papírlapokat és azt kérte, hogy mindenki rajzolja le azt, amit szeretne.
A képet ki is lehet színezni és akié a legszebb lesz, azt kiteszik a falitáblára.

Ilike sok mindent rajzolt, hintát, babát, labdát, szép kék eget napocskával, aprócska felhőkkel, zöld füvet és sok-sok virágot. Minden virágot más színnel akart csinosítani, de hiába kereste a pirosat, és a sárgát, nem találta.
Amikor hazaért, kipakolta a táskáját, de a sem a piros, sem a sárga nem került elő.
Elpanaszolta édesanyjának, hogy szerinte csak az a ronda vörös fiú, – akinek a tisztességes neve Novák Zoltán – vehette el.
Ilike anyukája azt mondta, hogy holnap szabadságon lesz és elmegy az iskola elé, hogy beszéljen Zolikával. El is jött. Na, most kapsz – gondolta magában Ilike – de e helyett az anyukája kedvesen megkérdezte, hogy sietnie kell-e haza, mert ha nem, akkor szívesen elvinné őt hozzájuk, hogy jobban megismerhessék egymást, ha már padtársak lettek Ilikével.
Zolika tágra nyílt szemmel nézett, a meghatottságtól meg se tudott szólalni, csupán csak bólintott.

Ilona néni kakaóval és kaláccsal kínálta a gyerekeket, majd megmutatta Ilike játékait és felajánlotta, hogy játszhat azokkal. Ilike most már nem fékezte tovább az indulatait, toporzékolt és dühösen kiabálta, hogy mégis mit képzel a mama! Idehozza ezt a tolvajt, akit nem elég, hogy etet és itat, de még a játékait is felajánlja neki. Zolika sírva fakadt és ki akart szaladni az ajtón, de Ilona néni elé állt és magához ölelte a riadt gyermeket. Ülj csak le szépen, nem bánt senki, kérlek meséljed el, hogy miért vettél el Ilike színeseiből. Zolika még mindig szipogva elmondta, hogy neki nincs színese. Az anyukája nagyon beteg és azt gondolta, hogy ha rajzol neki egy szép piros szívet meg egy sárga napocskát, akkor tudni fogja, hogy mennyire szereti őt. A napocska jelképezi az édesanyját, a szív pedig az ő szeretetét. Vissza akarta adni, de mivel Ilike észrevette, hogy hiányoznak, nem merte. Azt gondolta, hogy holnap, amikor nem figyel, beteszi a táskájába.

Ki van most az édesanyáddal?- kérdezte Ilonka néni. Senki. Nincs neki senkije csak én, engem hív úgy, hogy kis szívem, mert én vagyok a mindene. Van még egy kis húsleves, meg maradt a kalácsból is, mit gondolsz Zolika elfogadná az édesanyád? Igen, biztosan nagyon örülne neki, mert mióta beteg nem tud dolgozni és a táppénz nagyon kevés. A szobáért is fizetni kell, amit bérel. Az ingyenkonyhára szoktunk menni, de most nem tudunk. Ha kiderül, hogy loptam, intézetbe kerülök, sírta el magát ismét. Attól ne félj, hiszen csak kölcsön vetted, vissza is akartad adni, igaz? Igen, válaszolta elcsukló hangon a fiúcska. De attól is félek, hogy meghal az én drága anyukám. Ne félj Zolika, majd én gondoskodom rólatok addig, amíg édesanyád meg nem gyógyul. A színeseket pedig nyugodtan elveheted máskor is, csak szólj a kislányomnak. Ő szívesen kölcsönadja azokat, igaz Ilikém?