A kísérlet

– Min dolgozol, James?
– A legújabb kísérletemen – felelte a férfi. Julia mint mindig, most is komoly érdeklődéssel
figyelte férje munkálatait. Tudta, hogy ha James valamibe belekezd, abból csakis valami
zseniális, rendkívüli és legendás dolog születhet.
Ezért is szeretett bele, itt, az Egyesült Feltalálók Kutatóintézetében, ugyanebben a kísérleti
szobában, nyolc éve, tizenegy hónapja és három napja, azaz 2042. április 6- án.
Julia már régebben is felfigyelt a férfira, de nem mert közeledni hozzá, hiszen James már
akkor túl volt a negyvenen, és mindenki azt hangoztatta, hogy neki már sosem lesz felesége,
mert egyszerűen munkamániás.
Ráadásul Julia akkor még igencsak kezdő pozíciót töltött be az intézményben, James pedig már akkor is magas pozícióban dolgozott, hisz ő volt az első, aki a gyakorlatban is bizonyította az antigravitációs meghajtás sikerességét például. A férfi valóban csak a munkájának élt, egészen addig, míg Julia magasabb pozícióba nem került – szó szerint is, hisz azután egy emeleten dolgozhatott vele. Egy párszor beszélgettek az ebédnél, aztán egyszercsak kigyúlt a szerelem, s úgy tűnik, ez az érzés tartós is maradt.
– Elárulod, hogy mi az? – Faggatta tovább Julia. Ő megtehette, mi több: ő volt az egyetlen,
akitől James eltűrte a kérdezősködést munka közben.
– Persze, drágám – nézett fel a körülbelül nyolc méter átmérőjű, ezüstszínű csészealjforma
mögül az ősz hajú, ősz szakállú szemüveges férfi. – Éppen ezt az űrhajót szeretném az útjára indítani. – Julia felnevetett.
– Innen? – A férfi feljebb tolta a szemüvegét az orrán,majd felkuncogott.
– Bizony, innen. Emlékszel? Említettem a napokban a legújabb találmányomat.
– A „helyben indító” szerkentyűt?
– Azt – bólintott. – Most le fogom tesztelni ezzel a próba-csészealjjal. Nézz csak bele nyugodtan a kis ablakokon keresztül a belsejébe. De nehogy megijedj! – Figyelmeztette,
ismervén felesége természetét. – Humanoid robotokat ültettem bele, akik az űrhajó irányítására vannak beprogramozva. Amint a csészealj elindul, életre kelnek. Teljesen élőszerűek. Úgy is mondhatnám: cyborgok. – Julia lábujjhegyre állt, hogy felérje a hozzá
legközelebb eső ablakot, aztán bekukkantott rajta.
– Istenem… – mondta aztán szörnyülködve, és borzongva arrébb állt onnan. – Ezek nagyon
csúnyák. Honnan vetted az ötletet, hogy így nézzenek ki? – James lecsukta az űrhajón a kis
ajtót, amelyben a szerkezet „lelke” volt, majd komoran Juliára pillantott.
– Sajnos, szívem, el kell fogadnod a tényt, hogy az emberek hamarosan így fognak kinézni.
Egy kis fantáziát is bele kell vinni a munkáimba.
– De miből gondolod, hogy így fogunk majd kinézni?
– Először is: mozgásra már nem lesz szükségünk, hisz a robotok mindent elvégeznek majd
helyettünk. A virtuális világokból képtelenek leszünk kiszakadni, az egész agyunkat erre
használjuk majd. A szemeinkre lesz a legnagyobb szükségünk, hogy jól lássuk a valótlan
eseményeket a virtuális világban. Aztán: a kevés mozgás híján már enni meg inni is csak
csöveken keresztül fogunk, és egyre kevesebbet. A gyomrunk összeszűkül, a bőrünk olyan
lesz, mint az aszalt szilva, ráadásul még hamuszürkévé is válik, mivel sosem éri napfény.
És még sorolhatnám. – Julia keresztbe fonta a karjait a melle előtt.
– Hihetetlen vagy, James. – A férfi ezt hangos nevetéssel nyugtázta.
– Készen vagyok – mondta, aztán előkészült a kísérletre.
– Na és a „helyben indító” szerkentyű? Hol van?
– Épp rajta állsz, úgyhogy húzódj arrébb szívem, mielőtt véletlenül téged is kirepítelek az
űrbe. – Julia ijedten ugrott le a hatalmas fémlapról, melynek a közepén, pont az űrhajó alatt
egy kör alakú kivágás volt, abban pedig egy szintén fémből készült gyűrű helyezkedett el.
James adott egy védőruhát és –szemüveget a feleségének, aztán átvezette a másik helyiségbe.
A megfigyelőben egy jókora dupla védelmet nyújtó ablakból figyelték tovább az ezüstös
űrhajót. James az ablak alatt elhelyezkedő gombokkal, karokkal és kapcsolókkal teli pulton
meghúzta az egyik kart, ezzel a visszaszámlálás megkezdődött.
Julia feszülten figyelt a szemüvege mögül. Fogalma sem volt, mi fog kisülni ebből, de bízott
férje újabb sikerében.
– …3, 2, 1, START – mondta a gép a kis hangszórón keresztül a sarokban, aztán a gyűrű a
hajó alatt forgásba kezdett. Egyre sebesebben forgott, míg végül akkora sebességet ért el,
hogy azon a pár centi helyen, amely a gyűrű és a fémlap között volt elektromos mező
keletkezett. A mező pedig egyre erősebb lett, míg végül hatalmas felvillanást követően
befejezte feladatát.
Julia félrefordította a fejét a villanásra, James pedig szorosan lehunyta a szemét. Egyszerre
néztek oda ismét. Az űrhajó eltűnt, James felnevetett.
– Sikerült! – Kiáltotta. Csókot nyomott a felesége szájára, ezután visszasietett a kísérleti szobába.
Julia tapsolva követte.
– Hihetetlen – dalolta. James egy ideig még elégedetten nézte a lassan megálló gyűrűt,
aztán szemüvegét a feje tetejére téve átballagott kicsiny irodájába a kísérleti szoba másik
oldalán, és leült a számítógépe elé. A számítógép végig nyomon követte az űrhajó állapotát
a kísérlet alatt, grafikonok tömkelege jelezte merre, hová tart a szerkezet.
James pár percig még böngészte a képernyőt, hirtelen ideges hullám szökött végig rajta.
– Na nem – motyogta maga elé, és visszatolta szemüvegét az orrára. Zongorázott egyet a
billentyűzeten, de a monitor akkor is ugyanazokat az adatokat mutatta. Julia közben férje
mögé osont, de a rengeteg adatból semmit nem tudott kiszűrni.
– Valami baj van? – Kérdezte aggódva. James arcáról teljesen eltűnt a felhőtlen öröm.
– Hogy baj van-e? Az nem kifejezés – morogta rosszkedvűen. – Ez az első kísérletem, ami
nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna.
– Miért? Hiszen eltűnt az űrhajód.
– Az egyszer biztos. Csakhogy nem az űrbe. – Julia meghökkenve nézett a férjére.
– Akkor hová? – James idegesen nagyította ki feleségének a képernyő alján szereplő
felvilágosító adatot.
„Érkezés helye: Amerikai Egyesült Államok, Új-Mexikó, Roswell.
Érkezés ideje: 1947. július 02.”
VÉGE