Délelőtt
Még az előtérben ácsorgok a liftre várva, ami felvisz a profhoz, mikor az üvegajtón belépve hirtelen megjelenek. Legalábbis a testem, s vészjósló tekintettel azonnal berángat egy földszinti tárgyalóba.
– Ez most komoly?? A hajunk egy katasztrófa, kinn van a mellünk, a fenekünk, a szoknyát fordítva vetted fel, s hozzá ez az edzőcipő… – levegőt alig kap – úgy nézek ki miattad, mint egy tukán!
– A focista?
– Focista a fejed, az egy színes madár! Idióta! – majdnem sír, ami nem tenne jót a reputációmnak
– Én is örülök, hogy látjuk egymást – a vigasztalás jól jöhet most – defekted volt és letörött a sarkad, kettő is, de megoldottam a helyzetet. Nézd – mutatom a lábam – a harisnya sincs fordítva.
A dicséretre aztán várhatok. A nőknek semmi nem jó. Szagolgat.
– Kiírtam neked egy cetlire, mit ne felejts el! Rémlik valami a parfümről?
– Nagyjából egy hét kellene az összes cetlid elolvasásához, de tükröt letöröltem!
– Legalább egy fülbevalót felvehettél volna! Hogy nézek így ki?
– Nagyon jól. Mondtam már hogy oltári melleid vannak?
– Na idefi…
– Állj!! – emelem fel a kezem – ahogy ide betereltél, a füstüvegen tükröződve láttam, ahogy a zacsimat markolászod! Kétszer! Úgyhogy ne gyere nekem ezzel a dumával! Én sem szóltam, hogy fordítva fűzted be a bivalyos övet. Úgy nézek ki, mint aki a buzibárba készül!
Érdekes, nem is tudtam, hogy az arcom képes elpirulni.
– Na jó – enyhül meg – mindkettőnknek nagyon intim ez a helyzet és elismerem, vannak dolgok, amiket élvezek benne, de próbáljunk meg a tudományos célhoz méltóan viselkedni.
Mindjárt más. Tudni kell bánni a nőkkel. Még ha az én testemben is van az egyikük. Amúgy sincs idő további eszmecserére, benyit egy kolléga, sürgetve minket. A prof már türelmetlen. A liftben nem állja meg a dekoltázsom mustráját, így egyszerre förmedünk rá.
Mielőtt bemegyünk, azért sort kerít rá, hogy megigazítsa a sminkem. A mosdókat, mint helyszínt, elvetjük, a pszichiáter szobája viszont üres, oda osonunk be. Miközben valószínűleg mindenki tűkön ülve vár minket, a folyosókon és laborból is kukucskálnak.
– Kérem a táskámból a smink-készletet!
Nyújtom feléje a hellókittyst.
– Mit csinálsz az unokahúgom kistáskájával?
– Mégis mit csinálnák? Ez ment a szerelésemhez.
– A szerelésedhez egy kényszerzubbonyt megy!
– A te ruháid édesem…
– Ha ezt tudom, az alsónadrágodat a fejemre húzom!
– Még megteheted…
– Disznó! – kotorászik – Érdekes az unokahúgimnak is van sminkkészlete! És gumik is?? Meg egy recept fogamzásgátlóról??? 13 éves!
– Genetika…
– Várj csak, visszacsere után adok én neked genetikát! Most kushadj végre, hogy rendbe hozzam, amit reggel műveltél!
A prof irodájánál akad egy kis malőr. Mindketten egyszerre akarunk átlépni az ajtón, be is szorulunk egy pillanatra. Különös élmény magamhoz feszülni. Most érzem, azt az after-shavet használta, amiről tavalyelőtt kiderült, allergiás vagyok rá, kiütéseket kapok tőle. Már épp ki akartam dobni.
A prof elmélyülten figyel, fejében gondolom már fogalmazódik egy publikáció a társadalmi normák kontra beidegződések címmel. Végül bejutunk a szobába és megállunk előtte. A sarokból, a fikusz vagy hogy hívják azt a nagy, mindig útban lévő dolgot, amit a filmekben az új irodatulajdonos először dob ki, szóval a zöldség mellől előóvakodik a vezető pszihomókus. Gondolom van nála egy sokkoló, dupla töltettel, arra az esetre, ha az öreg nem tudná megvédeni tőlünk.
De viselkedünk. Felnőttek vagyunk, nem? Gyorsan visszateszem az asztalra a koponyát, amivel máskor játszani szoktam, mikor a prof behív valamiért. Néha az állkapcsát mozgatva válaszolok, de úgy érzem, ez most nem helyénvaló. Helyet foglalunk kényelmesen, az első beszélgetéshez.
– Zökkenőmentes volt a reggel? Be tudtak illeszkedni a megváltozott körülményekbe?
Megváltozott körülmények. Ez olyan, mint egy maffiózó rommá tört, szétlőtt autóját hölgy tulajdonostól, megkímélt állapotúnak nevezni a hirdetési oldalakon.
– Pompásan! Végre ehettem, ihattam, az összes szennyes edény szerteszét hagyhattam, össze-vissza túrhattam a ruhásszekrényt, vízben tocsogva vonulhattam ki a fürdőből, kiakaszthattam a szomszédasszonyt azzal, hogy este átmegyek és megcsinálom elölről hátulról, aztán kipróbálhattam, milyen egy kéttonnás autóval felugratni a járdára!
Megölöm. Miután visszacseréltünk.
– És ön? – fordul hozzám a gülüszemű, bár látom, neki sem lesz könnyű napja
– Semmi különös. Átpakoltam a ruhásszekrényt egy logikusabb elrendezésbe, kidobáltam a felesleges kencéket, a kaktuszporral megtrágyáztam a szobanövényeket, a szomszéd nyálcsorgatóak megígértem egy randit éjszakára, mert nem lesz otthon a neje, a futópadot elcseréltem a szomszéd kissráccal egy csüngőhasú törpemalacra, az odavaló holmikat kihordtam a garázsba, és sikerült felhúznom a harisnyát. Ja, és a szállítóktól átvettem a nagyképernyős házimozit és a másik futártól az új vibrátorkészletet. Befelé jövet pedig betoltam néhány csípős burritót. Tornázni elfelejtettem. Minden simán ment.
– Nem rendeltem házimozit – nyögi és a saját arcomról most nem tudom leolvasni, csodálatot vagy bosszúvágyat tükröz, miközben rám mered. Szólok neki, ne üljön ilyen testtartásban, nehogy motorikusan rögzüljön véletlenül.
Érzem, igen szórakoztató lesz ez a délelőtt, csak kérek egy pillanat szünetet, mert pisilnem kell. Megemlítem, hogy ez kicsit gyakran történik, reggel óta negyedszer, de kiderül, a nőknél így normális. Mivel az egész intézet mostanra tudja a cserét, így a női mosdóban némi vihogás fogad. Ezek a nők olyan gyerekesek tudnak lenni.
(két órával, két pisiléssel és a pszichiáter gyors lefolyású fojtogatásával később)
A prof leállít minket. Lesz délután is, akkor folytatjuk, a laborba is át kell majd mennünk, fiziológiai és mentális tesztek várnak ránk, de előtte ebédeljünk. Kísérleti partnerem kiveszi a fülemből a gémkapcsokból hajtogatott művészi fülbevalókat, amiket a beszélgetés közben eszkábáltam, suttogva újfent megfenyeget, de az ajtóban engem engednek előre. Irány az ebédlő. Ja nem, először kézmosás.
folyt.köv