A kiskacsa álma

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy félénk, sárga-pihés kiskacsa. Nagyon kicsi volt még, alig bújt ki a tojásból és mindenhová követte az anyukáját. A tó partjára is, de soha nem ment be a vízbe. Nézte, ahogyan úszik az anyukája, és a testvérkéi, az aranyszínű napsütésben, és hullámzó fodrokat vet a víz, evező lábacskájuk nyomán.De a vízbe nem merészkedett sohasem. Víziszonya volt.
Képzeletében a víz alatt egy láthatatlan szörnyeteg élt, aki lerántja magával a feneketlen mélységbe.
-Bízzál magadban!-mondta az anyukája. -Minden kiskacsa jó úszó. Láthatod, a kistestvéreid is vígan lubickolnak.
Állt a kiskacsa a tó partján. Biztonságos helynek látszott, simogatta a szellő a tavat, lágyan ringatózott a sás és a nád. Kék volt a víz és békés.
-Bízzál magadban fiam!- visszhangzott a fülében anyukája hangja.
Odatopogott a tó széléhez. Bele is mártotta a lábacskáját. Látta a tükörképét. De a víz mélyét nem láthatta. Félt.
Éjszaka különös álma volt.
Sötétség ereszkedett a tájra. A tavon vadkacsaraj úszott, zajos hápogással verve fel az éjszaka csendjét. Ő, messze lemaradva úszott. A tó vize sötét volt és zavaros. Háborgott a víz, és nagy hullámokat vetett, amikor hátra nézett. Akkor felbukkant a viziszörny.
-Kérlek, ne bánts, a víz mélyére fogsz húzni engem?- kérdezte, félelmében reszketve a kiskacsa.
-Minden úgy fog történni, ahogyan te akarod. Én a te álmod vagyok.-mondta a szörnyeteg.
-Bízzál magadban fiam. Minden kacsa jó úszó.- gondolt anyukája szavára a kiskacsa, és úszni kezdett. Gyorsan és ügyesen érte el a partot. Hátra sem nézett, követi-e a szörny, hiszen arra gondolt erősen, nem lakik a víz mélyén senki fia, aki árthatna neki. Álmában szerencsésen a partra ért. Felébredt.
Másnap a vízbe merészkedett.
-Bízzál magadban fiam!-mosolygott az anyukája. Attól kezdve együtt úszott a kacsaraj, köztük volt a kiskacsánk is, mert már tudta, viziszörnyek nem léteznek, csak a félelem teremti őket.