A Kiválasztott

– Nem és nem! Nem engedlek el! Te is meg fogsz halni, mint eddig mindannyian!

– Nagyon fáj, hogy ezt kell mondanom Anyám, de akkor is elmegyek, nem kell az engedélyed. Már elmúltam két éves. Azt mondtad különleges vagyok. És a Vének tanácsa is döntött, én vagyok a Kiválasztott. – majd konokul megfordult és a hátát mutatta anyjának.

– Értsd meg, nincs más lehetőség. Nekem kell mennem! Én vagyok a Kiválasztott. – mondta és lassan visszafordult.

– Kisfiam! Tudod, hogy hányan vesztek oda már? És ki tudja, hányan bolyonganak a vadonban, mert nem találták meg az Utat? Hát ezt akarod? Meg akarsz halni? Vagy az akarod, hogy öreg szüleid belehaljanak a bánatba? – és sírni kezdett.

– Anyám! – majd meggondolta magát és inkább apjához fordult – Apám, Te is így gondolod? –

A megszólított idősebb volt, fajtája megbecsült példánya. Csendesen ült a tűz mellett és csak halk hümmögéssel kísérte a perpatvart. Néha bekapott egy pirított gilisztát az odakészített tálból és hosszasan rágta. Szőrzete már megritkult, hiányzott a fénye és ereje, de a hasán még mindig észrevehető volt a jellegzetes fehér szín.

– Mamma! Engedd el! Mennie kell! Hát hagy menjen! – mondta és újra a tűzbe révedt a tekintete. Emlékei előtörtek és rájött, hogy nem gátolhatja meg fia útnak indulását. Több mint 9 éve ő is pont ezt tette. Neki viszont nem sikerült…. Ránézett az egyik végtagjára, amelyről hiányoztak a gyilkoláshoz és túléléshez szükséges karmok.

– Rouma! Hát Te is megőrültél?! – és választ sem várva földhöz vágta a vacsorának való gilisztás-tálat és sírva vonult a vackába. – Én mindig mondtam, hogy a Fehér hasúak meggondolatlanok és könnyelműek. – Még sokáig hallani lehetett a motyogással egybekötött szipogást.

– Na, ma sem eszünk! – konstatálta a helyzetet az apa. – Gyere csak közelebb Fiam! – mondta Rouma és abbahagyta a falatozást. Erina közelebb ment apjához és leült a lábaihoz közel a tűzhöz.

– Mesélj Apám! Tanulnom kell, hogy túléljem az Utat. Mindent tudni akarok. – És Rouma mesélni kezdett.

Mesélt arról a tíz évvel korábbi szörnyű télről, amely megharmadolta a koloniát, a járványról, az éhínségről, és a Sapiensek állandó jelenlétéről, amely kihalással fenyegette fajukat. Mesélt a Vének gyűléséről, amely döntött a Kiválasztottról. És mesélt az Útról, a gyötrelmekről, a veszélyekről és az Új Földről, amelyet csak egy hatalmas SÁV választott el és amely akkor csak álom maradt. Miatta. Mert neki nem sikerült. De túlélte. Túlélte, de milyen áron?! Beszélt a szégyenről, a fájdalomról és az évekkel korábban újra feltörő reményről.

– Büszke vagyok Rád, Fiam! Tudom, Te megmented a koloniát. Tedd, amit tenned kell. Járj szerencsével…. – mondta, majd hirtelen elbóbiskolt.

– Aludj csak Apám! – mondta Erina és csókot nyomott apja arcára. – Mire felébredsz egy holdtölte múlva már vissza is tértem. – mondta, majd benézett anyjához is, de már ő is elaludt. Betakarta, adott egy csókot az arcára és útnak indult. Meg kell találnia az új Vadont, a túlélés lehetőségét, az új Otthont, ahol bőséges az élelem és nincs sapiens-veszély.

Az autó nagy sebességgel érkezett az éjszakai esőben. Majd egyszer csak hirtelen fékezéssel, kissé oldalra csúszva megállt az akadály előtt. A vezető kiszállt és közelről is megnézte az úton levő akadályt.

– Mi a fene?! Szívem, látod Te is? Ez már a harmadik sündisznó, amelyik az útra tévedt. Szerinted visszavigyem az árokba? – mondta és kesztyűs kezével óvatosan megemelte az összegömbölyödő sünt, amely mintha elégedetlenül kapálódzott volna.